14. rész - A medál újra ép

"- Tanácsot, csak egyet adhatok! Ami pedig az, hogy hallgass a szívedre, én is azt teszem.
Felemelte Lucy-t mellkasáról és annak könnyes ajkaira tapadt."


Fájdalom, biztonság érzet, gondoskodás, szeretet ezek voltak azok amik a csókban írva voltak.
A fiú még jobban magához húzta a lányt, akinek gyenge kezei közül kiesett a póráz, egyenest a kutyára, de azt az állat észre sem vette. Lucy kezeivel a fiú mellkasához nyúlt. 
A szél hűs szellője szépen lassan mosta ki a lány elméjéből a fájdalmat és annak minden egyes nyomát.
A sírás által okozott vöröslő foltokat felváltotta a puszta hideg pirossága. Körülöttük a fákról hullottak le azok egykoron volt szép zöld levelei, amik most piros, sárga és barna színben tündököltek. A tehetetlen levelek a szél táncára igen mondván jobbra-balra keringtek, szinte már keringőztek abban a pár méterben amíg a földre nem értek. A napkorong már az égboltozat alját súrolta, és annak tündérmesébe illő fényeit utánozva készült lebukni a messzi végtelenbe.

Mire Lucy észbe kapott már a fiú ajka teljesen egybe forrt övéivel. A fiú mellkasán pihentetett kezeivel eltolta magát a fiútól, miközben fejét lehajtotta, és úgy nézett maga elé. "Megcsókolt, ez helytelen!"  kiabálta magában. Legszívesebben egy pofonnal viszonozta volna a fiú számára a csókot, de még erre sem volt ereje. Úgy kimerítette, a sírás.
- Ez így nem jó! - hangozz el Lucy szájából, a még mindig kezével eltolt fiú felé
- Hogy érted?
- Ez az egész, köztünk. Én nem akartam ezt.
- Sajnálom. De valahogy nem tudtam türtőztetni magam. - és elfordult a lánytól, tekintetével a lemenő napot pásztázta
- Én voltam, a naiv és az engedékeny. Az én hibám! - fordult vissza a lány
- Ha a te hibád akkor az én hibám is.
- De...
- Semmi de, nincs apelláta. 
 - De a tanács amit adtál azt köszönöm - mosolyodott el a lány
- Szívesen, de amit a mondatom végén csináltam, az csak a hév miatt volt. Én tényleg e szerint az elv szerint élek és sajnos ennek következtében, kissé túl hamar teszek meg dolgokat.
- Azt észrevettem, - nevette el magát Lucy
- Ideje lesz haza menni, már későrejár és holnap iskola.

Válasz képen csak bólintott egyet a lány és már indultak is. 
A hazavezető úton, még beszélgettek egészen a fiú házáig, hiszen ő ért haza először. A fiú megköszönte a mai napot bocsánatot kér a lánytól az incidens miatt és már indult be a házba a kutyával együtt. Ezzel egy időben Lucy is elindult hazafelé, és elméjében egy fontos kijelentést tett. "Hallgass a szívedre? Akkor én is azt teszem, vissza kell kapnom a nyakláncom és vele együtt az életem!"
MinGyu belépett a házba a pórázt levette a kutyáról és útnak eresztette. Első útja a fürdőszobába vezetett, ahol kezet és arcot mosott. Mire megtörölte az arcát a tükörből észrevette testvérét az ajtóban állva, összefont karokkal.
- Kim MinGyu hova vitted a kutyámat?
- Csak sétáltatni, - terítette ki a kezéből a törölközőt
- Ki engedte meg? - folytatta a vallatást a báty
- Senki, de tudtommal a család kutyája és nekem is épp úgy annyi jogom van hozzá mint neked NamJoon, nem igaz? - és testvére felé fordult
- De. Csak hogy az az kutya az enyém Nagyapa nekem adta és tudtommal az én nevemre van íratva. A másik meg, mióra vagy te ennyire jó barátja Park MinAh-nak? - lépett öccséhez közelebb

- Közöd?
- Igen is van hozzá.
- Mennyi?
- Sok.
- Miért is? 
- Mert a csapattársam egyik legjobb barátnője és miatta jobban mondva miattad szenved.
- Miért is szenved?
- Mert te vetted el tőle a lányt - lépett még közelebb
- Érdekel is engem a te csapatod, az a lényeg hogy nekem jó legyen a másik már mit érdekel engem. - legyintett egyet és kiment az ajtón
- Ne csinálj semmi olyat ami a csapatom kárát okozza, mert tudod mikre vagyok képes a barátaimért. Remélem értetted. - lépett testvére után NamJoon
- Már megtettem! - "köpte" vissza bátyjának félvállról 
RapMonster megrökönyödve állt az ajtóban, eleinte nem értette mit is mondott a testvére, de  a végre leesett neki a tantusz. Szükségesnek érezte azt, hogy beszéljen Lucy-vel. Így hát elindult sétálni. Reménykedve abban, hogy majd valahol megtalálja. 

Lucy szaporázta lépéseit, szeretett volna minél hamarabb hazajutni és onnan felhívni JungKook-ot. De ezek a gondolatok hamarosan elszálltak, hiszem mikor befordult az utcára észrevett valamit. Azt, hogy valaki állt jobban mondva szobrozott a házuk előtt. Lépéseinek szaporaságának számát kisebbre vette és úgy haladt tovább egyenesen. A házhoz érve a személy kiléte és az azzal azonos tulajdonságok egyre jobban kirajzolódtak. A férfin fekete bőrdzseki és fekete farmernadrág volt. A bőrdzseki nyakánál kihúzva a pulcsi kapucnija. Mire közelebb ért Lucy már jól látta a személy kilétét. Mire már 10 méteres körzeten belülre ért, egyik pillanatról a másikra megállt. De még az utolsó lépésnél egy fagally megtört lábai alatt, mire az említett személy megfordult. Lucy előtt kirajzolódott a személy teljes kiléte, és félve de boldogan vette tudomásul hogy az aki ott szobrozott a házuk előtt az nem más mint JungKook.
A fiú a lány felé fordult és úgy nézte, mozdulni sem bírt, főleg a mai nap után. A fiúnak minden egyes addig összeszedett bátorsága elillant, abban a pillanatban mikor meglátta a lányt. Lucy megtette az első lépést a fiú felé, eme cselekedet után a fiúba is ismét bátorság szökött és ő is megtette a következő lépéseket. A lét tinédzser között 1 és fél méter volt a távolság. A feszültség kézzel tapintható volt, de ez kezdett kissé elillanni mikor JungKook megszólalt
- Sz-szia
- Szia
- Én... csak... Szerettem volna... *földet nézi és néha-néha a lányt*
- Maradj csendben! - utasította a fiút Lucy - téged kerestelek!
- Igazán? - felkapta a fejét és a lányra nézett
- Visszakaphatnám a  nyakláncom felét? - komoly arccal rezzenéstelen mimikával közli a félszeg fiúval
- Persze. 
JungKook elkezd zsebeiben kotorászni, mire a lány megindul felé és előtte megállt. Megtalálta a medált és a lány kinyújtott kezébe helyezte. Lucy alaposan szemügyre vette, nézegette, méregette.
- Ez nem az! 
- Hogy-hogy nem az?
- Mármint, az csak nem ugyan az a fénye mint volt, anno.
- Mint anno? - nem értette a fiú mire való ez.
- Annak idején mikor először ideadtad - elmosolyodik majd elkomolyodik - nagyobb volt a fénye. Mert a szívedet raktad bele. Akkor egy barátodnak adtad oda, most meg csak olyan mintha egy utcán járókelőnek adtad volna oda. Hiányzik a fénye, a tűz, és az azzal járó érzelmek. - elmosolyodik ismét a fiú felé, de ez a mosoly szemlátomást nem segítette a fiút
- Akkor keresek másikat - hátat fordult és elindult, miközben az avart lökdöste annak reményében hátha talál egy olyan követ. A lány a fiú után lépett és vállánál fogva vissza fordította.
- Annak idején te adtál erőt nekem ezzel a medállal... -  a fiú vissza fordult a lány felé, még mindig megalázkodó tekintettel - ... és most... * nyakába helyezi a medált* ... én fogok neked adni erőt.
Lucy közelebb lépett a fiúhoz akinek ekkor már az arcszíne nem olyan volt mint a frissen meszelt falnak, hanem olyan volt mint akibe vissza szállt a lélek és az életkedv. A lány hirtelen reakciójára nem tudott mit felelni, csak hagyta hogy sodródjon a történésekkel. Lucy egy nagy lendülettel a  a fiú nyakába ugrott és azt erejének teljéből ölelte. JungKook meg sem merte ölelni Lucy-t nehogy baj legyen még ez is. Lucy lábujj hegyre eremelkedett, így kb. egy magasságúvá vált a fiúval.
- A szívemre hallgatok, és remélem jól cselekszek.

Ezzel a mondattal még jobban a fiú nyakába kapaszkodott és úgy festői lassúsággal helyezte ajkait a fiú puha ajkaira.

JungKook szíve hatalmasat dobbant. Lucy lassan elvált ajkaitól, teli talpra leereszkedett és úgy nézett a fiú szemeibe.
- Elég erős vagy már?
- Szerintem még egytől erősebb lennék.
Ahogy ezt kimondta JungKook a lányt derekánál fogva magához felemelte és úgy csókolta.
Csókjukat  a lemenő nap utolsó sugarai koronázták, és a lehulló sárga, piros, és barna színű levelek. ami néha olykor alkalomadtán hajukra estek. Csókjuk végét a levegő hiány váltotta ki. De még az után is szorosan ölelték egymást, majd Lucy felnézett a fiúra.
- Most az egyszer követtem a szívem, és úgy érzem jól döntöttem!
- Ezzel vitatkozni sem tudnék. - és egy puszit lehelt a fiú a lány homlokára és ügy ölelte tovább hosszú-hosszú perceken át!

NamJoon a végére megtalálta Lucy-ék házát, de ahogy elnézte a fiatalokat, úgy döntött, nem avatkozik bele a természet rendjébe. Így hát boldogsággal a szívében, zsebre tett kézzel elindult haza. De agytekervényeiben még mindig MinGyu utolsó szavai jártak 

"Már megtettem!"