38. rész - Ki vagyok?

   Gyönörű szép napra ébredt Szöul városa. A madarak csiripeltek, az autók kipufogója kinél csendesen, kinél pedig kissé hangosan játszotta szokásos reggeli szimphóniáját kiegészítve az eléggé hangos duda szóval. 
- Nem látsz a szemedtől... vak egér!

   Csend.
Csend van a folyosókon, és a szobákban. Park MinAh szobájában kellemes hőmérékletet mutat a termosztát, pont 22 fokot. A szobát elárasztja a Napfény ami az ablakból árad be. Így kissé selytelmes de mégis biztató, boldog érzést adva az édes álomból felébredők számára. JungKook lassacskán ébredezik szemeit nyitogatva. A vakító fény elősször eltompítja látását, majd idővel, ahogy megszokja a Nap sugarait ugy tisztul, élesedik ki a kép.
   Egy  kissebb sárga foltot lehet látni a mennyezet tetején, pont az ágy kellős közepe felett. JungKook elkezd gondolkodni a sárga folton, és annak a képződésén. De nem jut semmilyen eredményre sem, így nemes egyszerűséggel képzelő erejére hagyatkozott. Így lett az egyszerű beázási foltból vér tócsa, - a plafonon - amit ki akartak hozni az amúgyis hó fehét plafonból csak nem tudtak, még hipóval sem. Így maradt ott a vér "tócsa" helyén egy sárga paca. Enyhén megrázta fejét ellökve gondolatait elmélyéből és csak úgy spontán nézte tovább a plafont.
   Elmélyét kitisztította így semmire, és senkire sem gondolt. Csak légzésére figyelt, épp úgy, ahogy azt egyszer, egy jóga könyvben olvasta, közben megaában felidézte a jóga, jó légzésének szabályait:
1. Három számolás alatt be vesszük a levegőt. 
2. Három számolásig bent tartjuk a levegőt. 
3. Három számolás alatt kifújjuk a levegőt.
4. Három számolás alatt megtartjuk ezt az állapotot.
5. Ujra kezdjuk a gyakorlat sort.
   Légzésére gondosan ügyelve, elmélyét kiürítve, szemeit lefedve, relaxált egy kis ideig. De egy apró, érdes, nyöszögő hang kizökkentette ebből az állapotból, így légzésére nem figyelve, gondolatit vissza hívva újra "visszatért".
   Nem tudta eldönteni, hogy merről jön a hang, de tudta, hogy a közelből. Még mindig kómásnak érezte magát, illetve nem kipihentnek.
   Ekkor az ágy hirtelen megmoccant, egy kis hullámot érzet, pont úgy, mint, amikor valaki megfordul, vagymegmozdul rajta. Testét nem tudta megmozdítani lábaira nehezedő súly miatt, így csak fejével elfordult balra, egyenesen Lucy felé. Ekkor vette észre, hogy Lucy nagyra nyílt szemekkel nézi a fiút.
   Lucy bal keze fejét támasztotta, míg jobb keze, még mindig a fiú kezében pihent, ugyan olyan erőtlenül mint előző este.
- Szia! - szólalt meg, lágy, de mégis kissé rekedtes hangon.
   JungKook lebénult, persze nem ténylegesn. Szája nyitva maradt, szemei kikerekedtek, majd amikor tudatosult benne, az a tudta, hogy Lucy él - és az, hogy megszólat - szemei meglágyultak, és akarva akaratlanul, szája mosolyra állt.
   Kezével kissé megszorította Lucy kezét amolyan - itt vagyok melletted - erősséggel.
- Sz... szia! - makogta halkan, épp olyan hangerővel, ahogyan a lány is. Lucy arcára is mosolyt festett a fiú hangja, olyan nagy, élettel teli mosolyt, mint amikor Bubblet ajándékozta neki Karácsonyra a fiú.
- Üdv újra közöttünk! - folytatta megszeppent hangon - Hiányoztál... nagyon.
   Egy kicsit felkacagott a lány, majd hirtelen elkomolyodott.
- Ismerlek?

Az amerikai rendőrség még mindig nagy erőkkel keresteti az eltünk dél-koreai fiút Kim MinGyut. Olyan mintha a Föld nyelte volna el. Sehol sem találják. Egy iskolába sincs be iratva, és egy kórházi, sem beteg megőrzöben sincs számon tartva. Nincs jel róla. A NamJoon és családja egyre elkeseredettebb, épp úgy ahogy a barátok is.
- Jó napot, parti őrség? 
- Igen, tessék mondja.
- Joe Stepleton vagyok a LosAngelesi Rendőr örs fő kapitánya.
- Maria Rakoczi vagyok a parti őrségtől miben segíthetek?
- Egy hónapja járt nállunk egy Dél-Koreai család. A fiukat kerestetik, mert megszökött otthonról az államokba. A várost és a környékat mi már vizsgáljuk. Arra kérném Mrs. Rakoczi, hogy a vizierőket mozgósítsa.
- Értettem Őrmester. Azonnal értesítem, mihelyst találunk valamit.
- Akkor is ha nem.
- Természetesen. Visz'hall.
   A hadnagy letette a telefont és hátradőlt nagy bőr székén. Kezeivel tarkóját megtámasztotta és a monitorára ragasztott fiú képét kezdte el nézni.
- Hova tűntél MinGyu? - suttogta maga elé hallhan.

   Mint egy tükör, úgy tört össze elképzelése, az újra találkozás pillanatát illetően. Mindenhogy elképzelte már, csak így nem. Valahogy, nem tudta azt elképzelni, hogy ne emlékezzen rá.
   Egy gyors mozdulattal elrántotta a kezét Lucy keze alól, és hasára helyezte. Ismét a plafonra nézett, de csak azért, hogy a lány ne lássa könnycseppektől csillogó szemét. Behunyta szemét, és megpróbált úgy relaxálni mint az előbb. De nem tudott, hiszen valami kellemes megzavarta.
- Ne sírj! - mondta Lucy kedves hangon. De akkor már késő volt. JungKook rosszul érezte magát, úgy hitte, hogy lelkiekben elég erős ahhoz, hogy kibírja... de tévedett. Gyenge volt és lelkiekben fáradt. Valahol legbelül belefáradt abba, hogy egy reménytelen esélytelen szerelmet kövessen. De nem adta fel.
   Jobb kezével eltakarta szemeit, ezzel is elbújva a külvilágtól. Három nagy mély lélegzetet vett, ekkor egy kis puha kéz érintését érezte meg a kezéfején, ami kis körkörös mozdulatokkal simogatta. A kéz később elszakadt kézfejétől és másik kezén ért földet. A kézfejet elvette a fiú szemei elől, és kis jobb oldali arcdombját megsimogatta.
- Szeretlek... - sutogta halkan a lány, mire a fiú oda fordult hozzá, könnes accal, úgy, hogy a lány keze még mindig arcán pihent. Nem akarta elhinni, amit hallott. Képtelenségnek tartotta, mindazok után amit mondott.
- Nem tudom, mi a neved... sem azt,... hogy mit keresel itt... - folytatta már könnyes szemekkel a lány - de... azt tudom... vagyis érzem, itt bent... hogy, fontos vagy nekem. Nem tudom,... hogyan kerültem ide, vagy, hogy miért vagyok gépekre kötve...
- Hosszú történet! - jelentette ki JungKook Lucy szavába vágva.
- Elmondod?
- Mihelyst jobban leszel igen. - megtörölte a szemét - Most csak legyen annyi elég, hogy... szeretlek téged.
   JungKook az ágy feletti nővérhívót megnyomta, minek hatására Lucy és JungKook közös orvosa lépett be a szoba ajtaján, őt kisérve három másik kísérővér.
- Lucy, hogy vagy? - lépett oda a doktor.
- Lucy? Ki az? - kérdezte, miközben az asszisztensek felültették az ágy szélére.
- Amnézia! - súgta maga elé a doktor - JungKook!
- Igen? - ült fel ő is.
- Mondtál, neki valamit?
- Semmit, mihelyst felkelt jeleztem.
- Jól tetted! - bólintott elismerően. Vissza fordult a lányhoz. Zsebéből elővett egy toll alakú kis lámpát, amivel a lány szemeibe világított, ezzel is figyelve a lány pupillájának helyes működését. Mindezek után a lány állkapocs csontjához nyúlt és fejét fentebb emelte, közben mutató és középsú ujjával körkörös mozdulatokat végzett a lány nyaka és állkapocs csontja között. Semmilyen gomót, sem elváltozást nem érzett ki.
- Mire emlékszel?
- Arra, hogy őt szeretem. - mutatott JungKookra, aki ekkor megint meglepődve felnézett a lányra. Tekintete a doki és a lány között cikázott.
- Ezt a fiú mondta?
- Nem, amikor felébredtem, és megláttam oldalról az arcát, beugrott egy két dolog. Közöttük ez. - elhallgatott, kezeit ölébe helyezte, szemeivel, pedig azokat kezdte el nézni. Halvány mosoly jelentmeg arcán, kedvesen és boldogan felnézett a doktorra.
- Mikor felkeltem, nagyon megijedtem, mert nemt udtam, hogy hol vagyok. De amikor megláttam, megnyugodtam. A szívem, egyszerre kezdett el hevesen verni, közben nyugodtságot is árasztott magából. Igaz kevés mindere emlékszem, van olyan is - hajtotta le a fejét szomorúságában - amire egyáltalán nem, de erre az egyre biztosan. Még pedig arra, hogy szeretem.
- Rendben van. Szólok a szüleidnek, hogy felkeltél. Emlékszel rájuk?
Mély csend lett közöttük. Lucy saját emélyében kutakodott emlékek felé, de alighatalált valamit a szüleivel kapcsolatban. Bárhogyan próbálkozott, nem emlékezett semmire sem, és mindig csak JungKook mosolygós arca ugrott be elé. Minek hatására kissé elpirult és mosoly szállt arcára.
- Nem, csak rá. De ha meglátogatnak, akkor talán valami eszembe fog jutni.
- Persze, ez természetes. - a lányról levette tekintetét, majd a fiúra nézett - JungKook te pedig gyere most velünk, megnézzük a lábadat. - mondta.
- A lábadat? - kérdezte Lucy halkan suttogva, miközben maga elé nézett,  De Ja Vu érzése lett. De nem tudta, hogy miért.
   A doktor odament és segített a fiút fel állítani, és bele ültetni a toló székbe. JungKook egy biztató mosolyt intett Lucy felé, de ő nem válaszolt csak maga elé meredten bámult. Amikor ebből az állapotból kiszállt és meglátta a fiú begipszezett lábát, hirtelen felkiáltott és a fejéhez kapott. A fájdalom következtéven az ágyra zuhant, és úgy sírt. A doki és egy másik asszisztens, vissza szaladt a lányhoz, és a kezébe helyezett Branülbe belenyomott egy adag fájdalom csillapítót.
- Mi történt vele? - kérdezte riadtan JungKook,
- Nem tudom... talán... de nem biztos... valami elzárta az egyik agyi vagy erét és azért kezdett el sikítani.
- Ez hülyeség! - fakadt ki magából a fiú.
- Tessék?! - döbbenten nézett fel a lány felő.
- Ennyit még én is tudok bológiából. Ha az lenne, amit ön is mondott, akkor elájult volna. Mert, ha az agy nem kap elég oxigén elájul és ami a legrosszabb meg is hal. Ez nem az volt. Szerintem, csak... kezdenek vissza térni az emlékei.
   Az orvos megdöbbentette a fiú jól tájékozottsága. Nem találkozott még, olyan fiúval aki így tudta, hogy blöfföl, miközben fogalma sem volt arról, hogy mi is volt ez, az előbb. Tényleg nem tudta, mi történt az előbb, csak egy belső hang súgta, hogy mit kell tennie. De elismerte magában, igaza lehet a fiúnak. Lehet, csak az emlékei térnek vissza, fokozatosan. A doki elkönyvelte magában, hogy mihelyst végzett JungKook vizsgálatával egy fél órára félre vonul és átnézi a lehetséges variációkat, hogy mit is kell tenni ilyen és ehhez való esetben. Illetve felismétli az egyetemen tanultakat.

   Lucyt magára hagyták a szobában. Jobb oldalán feküdt, és nézte JungKook helyét, ahol egykoron feküdt. Lassan felidézte magában, a történteket és azt, hogymit érzett akkor.
   Nem volt semmiben sem biztos, még abban sem, hogy mit keres ő itt, és hogy miért történik ez vele. Össze volt zavarodva. Bepánikolt attól, hogy nem emlékszik a szüleire se semmire a múltjából.
 Hány éves vagyok? - tette fel magának a kérdést. De nem tudott rá vállaszolni.
 Hol születtem? és Mikor? Kik a szüleim? Hogy hívják őket? van testvérem? - de ezek közül egyre sem tudott válaszolni. Ahogy egyre jobban és jobban bombázta saját magát az ehhez és még hasonló kérdések millióival, úgy fájdult bele a feje. Aggasztotta, hogy nem tud magáról semmit sem. Végső kérdésnek feltette magában...
   Ki... vagyok... én?

   Lent a vizsgálóban, zajlott az élet. Mégcsak reggel hét óra múlt, de már emberek sokassága árasztotta el a Klinika folyosóit.
   A második emeleti vizsgálók tele voltak. Erre az emeletre azokat hozták, akiknek, súlyos törésük vagy sérülésük volt. Erre a szintre hozták le JungKookot is akit egyből betoltak a vizsgálóba. Készséggel felhelyezték őt a kivizsgáló ágyra, ahol egy másik orvos serénykedett. Kezében egy furcsa gépezetett tartott.
- Mi az? - kérdezte JungKook
- Gipszvágó gép.
- Gipszvágó... gép?! - nagyot nyelt a fiú, elkezdett aggódni.
- Olyan mint a flex - mondta. a Flex szó hallatán lesápadt, szint már fal fehér lett, meglátta ezt az orvos és folytatta - De ne aggódj, nem fog fájni. Mert a korong ami rajta van nem pörög eszeveszetten, csak rezeg, és ezek az erőteljes rezgések fogják letörni a gipszet a lábadról. - mondta. JungKook fellélegzett, és mire kettőt pislogott már el is kezdte az orvos.
   Alig telt bele 10-15 perc és már le is vették a fiú lábáról a gipszet. Ez idő alatt megtudta, hogy a doktor - aki megszabadította felesleges súlyától - a SKY Egyetem egyesület Doktori szakán végzett. Ezen kívül még, azt is megtudta, hogy van egy lánya, aki abba az iskolába járt mint JungKook és van egy fia aki idősebb, mint Jimin. Ő jelenleg ügyvédnek tanul, szintén a SKY Egyetem egyesület egyik tagintézményében.
- Hogy hívják a lányát? - kérdezte
- MyeongJi! - felelte. Nem várt villámcsapásként súlytotta a felismerés.
   Ő volt az, aki kőzé és Lucy közé állt - tudatosult benne. Arca kissé lesápadta név hallatán, ami feltűnt a doktornak is.
- Mi az? Talán ismered?
- Nem dehogy is. - mosolyodott el. De ez nem volt valódi.
   JungKook orvosa belépett a rendelő ajtaján és bekükdte a fiút a röntgenbe, ahonnan a röntgen eredményével kell vissza jönnie. A segéd doktor elkísérte a fiút, tolókocsival odáig és megvárta vele míg a fiúra kerül a sor.
- Milyen a gipsz nélkül a világ? - kérdezte moslyogova
- Könnyű... sokkal könnyebb, mint emlékeztem. - mosolygott vissza.
   Tíz perc eltelt mire bekerültek a vizsgálóba. Ott már pillanat alatt elkészítették a felvételeket. Ismét kikerült a fiú a folyosóra, de ezuttal már a leleteit várta.
   Fél óra elteltével meg is kapta azokat, és már indultak is vissza a doktorja kivizsgálójába.
- Nos, fiam! Örömmel közlöm neked, hogy gyorsan gyógyulsz, és hogy összeforrt a csontod. Már csak annyi kell, hogy a szüleid és abarátaid segítségével ujra megtanulj járni és jobban vigyázz magadra! - mondta végig, elképesztő komolysággal, de a hangja mégis biztonságot és kellemes érzést sugárzott.
- Értem. Mindent köszönök. - felelte
- Ami meg MinAh kisasszonyt illeti. - tért megint komoly hangnemre - Ne mondjon neki semmit sem a múltjából.
- Miért?
- Mert előfordulhat, hogy megfogja viselni ez a sok információ, aminek Ő nem áll tudatában, jelen pillanatban. - mesélte a doki - Mindenre magától kell rájönnie.
- És ha mégis, valaki mond neki valamit? Akkor mi következik?
- Nos, a túl sok információ bezavarhatja. Akár beleis őrülhet abba a tudatba, hogy ő mindezekre nem is emlékszik. Egészen az önkívület határáig is eljuthat, amit csak a pszichiátriai kezelésekkel lehet majd enyhíteni, de teljesen elmulasztani nem. Épp ezért arra kérlek, hogy had jöjjön rá saját maga a múltjára. - lehajtotta a fejét a doki, majd folytatta - Igazad volt. 
   JungKook nem értette, hogy miért mondjan ezt neki a doki...
- Nem tudtam, hogy miért sikított fel a lány, de utánna néztem és be kell valjam... neked volt igazad. Azért sikított, mert valami bevillant neki... a múltjából. Hamarosan ki kell adnunk a kórházból, és arra kérlek, hogy mivel egyenlőre csak rád emlékszik, hogy vigyázz rá. A szüleinek is elfogom mind ezt mondani, de velük egyenlőre nem találkozhat.
- Miért nem?
- Mert bezavarná, ha azzal oda állítanának, hogy mi vagyunk Anya és Apa. És ezzel többet ártanánk, mint használnánk. Ha megint ilyen "rohama" lenne, kérlek nyugtasd meg. Ez a legjobb, többet ér mint bármilyen fájdalom csillapító. Jelen pillanatban, csak te vagy az, akire támaszkodhat. Csak benned bízik. 

37. rész - Ugorjak? Vagy ne?

   Útban a szöuli Közellátó Klinika felé. A nyolc személyes kis furgonban nincs olyan ülés ahol nem ülne valaki. Elöl a vezető ülésben ült Jin mellette, az anyós ülésen RapMonster. Jin erősen koncentrált a vezetésre, miközben NamJoon navigálta a GPS segítségével. A mögöttük lévő sorban ült legszélén JungKook, mellette, V az ő bal oldalán pedig Jimin. A leghátsó ülés sorban, pedig J-Hope, Mint és SUGA.
   Erős feszült csend volt az autóban. Senki sem mert megszólalni. Mindenki azon törte a fejét, hogy vajon mi fog történni, ha felébred Lucy.
Vajon emlékezni fog bármire is? 
   JungKook elmélyülve nézett kifele a besötétített üvegű ablakon. Odakint minden olyan gyorsan szaladt. A boltok, a kirakatok, még az emberek is. Úgy érezte, hogy csak az autó belsejében nem múlik az idő. Egyre lassabban és nyomasztóbban. Odakint szép tavaszi nap volt. Az utak mellé ültetett fák dús koronája között néhol átszűrődött a fény, ami még az autó üveg ellenére is, egy kis idő elteltével képes volt bántani a szemet. A gyönyörű rózsaszín és fehér virágú fák már kezdtek megszabadulni koronájuk égköveitől, virágaitól. A kellemes tavaszi szél, invitálta őket egy kellemes, nyugodt utolsó keringőre, amit a szelek szárnyán járhattak, teljességgel, siető és néhol lassú tempóval még mielőtt a földre hullva az enyészet fogadja magába.
   A 34. utcától a klinika vagy fél órára van, de ezt az utat most 20 perc alatt tették meg, hiszen az égiek kegyesek voltak velük, és mindenhol zöld lámpát kaptak.
   Miután odaértek, egyből felmentek a parkoló harmadik emeletére, ahol letették az autót. Siető léptekkel indultak a lift felé, ki a két lábán, ki pedig a járóbot és néhány segítő kar segítségével. Beérve a liftbe, megnyomták az 1-es gombot,minek az ajtaja bezárult és elindult lefelé. Útközben egyszer megálltak, hogy egy csapat orvos tan hallgató beszálljon hozzájuk. A földszintre érve először az ifjú orvosok majd a fiúk szálltak ki. RapMonster előre sietett, a recepcióhoz, hogy megkérdezze, hol is találja Park MinAhot. Ez idő alatt amíg a fiatal asszisztens kikereste a Klinika adattárában, hogy melyik szobában is fekszik MinAh a többiek kerestek egy üres padot - a sok foglalt között -, ahova leültették JungKook-ot.
   Tíz perc elteltével NamJoon meg is érkezett, egy cetlit szorongatott a kezében. Arra a kis papír fecnire volt rá írva, hogy melyik szobában és hanyadik emeleten fekszik Lucy.
- Be a liftbe. - mutatott a nagy előtér túlsó végénél lévő lift felé. Mindenki felállt, és elindultak épp úgy ahogy ide is lejöttek. J-Hope és SUGA segítették JungKookot két oldalról, Mint pedig vitte a járó botokat.
    Amint felértek a hatodik emeletre és kinyílt az ajtó megpillantották Mr. Parkot aki lehajtott fejjel várta a liftet. Nagy csodálat ült ki arcára. de legfőképpen már kialakuló ráncaira, amikor meglátta a hét fiút, és a közöttük elbújt apró kis lányt, Mintet.
- Katee már vár benneteket. Nekem le kell még mennem, majd jövök. - kezével srégan maga mellé mutatott, ezzel is jelezve, hogy szálljanak ki a liftből. Az apa beszállt a megüresedett mozgó tömegszállítási eszközbe, megnyomott a legalsó soron egy számot, és már el is tűnt, mihelyst bezárult az ajtó.
   RapMont követve elérkeztek az nagy barna ajtóhoz, amin az "Illetékteleneknek belépni TILOS!" Felirat volt ragasztva. Nyelt egyet a Leader és benyitott, belépett egyet, majd kettőt. Érdeklődve körülnézett és vissza szólt a többieknek, hogy jöhetnek. Az ajtó mögött egy barackszínűre és capuccinó barnára festett fal volt, ezt a két színt egy tizenöt centiméteres tapéta dísz csíkkal választották el. A falakon szép csendéletek lógtak. A hosszú folyosó végén egy nagy ablak volt, a földtől egészen a plafonig. A mennyezetről pedig UFÓ lámpák lógtak le. Néhány ajtó mellett, fekete bőr kettő-három személyes kanapék voltak, mellettük egy  kis fehér asztalkával amin vagy egy lámpa, vagy pedig egy csokor virág foglalt helyet.
   Mikor Jimin zárta be az ajtót, épp akkor fordult be a közösségi folyosó másik végéből két biztonsági őr. Ezt meglátva, elkezdtek futni az ajtó felé.
- Álljanak meg! - kiabálta az egyik.
- Futás! - monda Jimin, idegesen a többiek felé.
   Meg sem próbáltak elfutni, hiába mondta Jimin. Utolérte őket a két biztonsági őr, akik utukat állták. A mély csöndben, egy normál hangú, rendes hangvételű beszélgetés is hangzavarnak felelt meg. Főleg egy olyan helyen, ahol még a légy zümmögését is lehet hallani. Erre a nagy zajongásra lett figyelmes a 015-ös szobában ülő asszony is. Az ajtót eltolta a folyosó végén, hogy kinézhessen mi okoz ekkora lármát, még ezen a nagyon jelentős napon is. Lassú, gondos, pontos lépésekkel indult meg a 40-es éveinek az elején járó asszony. Kezeivel közben hasát fogta.
- Elnézést! - szólt lágy hangon. Szemeiből az aggodalom és a sírás jeleit lehetett kivenni. Szeme még mindig könnybe lábadt volt. - Én hívtam őket ide! - mondta.
- Ez esetben, elnézésüket kérjük! - hajolt meg a két biztonsági őr a nő és a fiatalok előtt is. Akik készséggel viszonozták azt, kivéve az állapotos asszony, hiszen ő nem volt olyan állapotban, hogy hajlonghasson.
- Köszönjük Katee! - szólalt meg JungKook leghátul, mire mindenki rá nézett.
- Biztos nehéz volt ide feljönnöd. - tette hozzá Katee - gyertek be a lányom szobájába. Üljetek ott le! Kook már hozattam neked olyan széket amire le tudsz ülni kinyújtott lábakkal is.
- Köszönöm.

   Lucy szobája egy fehér szoba volt, mennyezetéről pedig egy ezüst csillár lógott le. A szoba sarkainál arany és fekete színű absztrakt mintázatú tapéta volt fel rakva. A szoba közepén egy nagy fekete bőr franciaágy volt, amiben a beteg feküdt, még mindig gépekre kötve, de ezúttal  már nem lógott ki sem az orrából, sem a szájából semmilyen cső sem. Nagyon szép fehér ágy neműben fekszik, aminek a mintáját a piros rózsa szirmai adnak. A szoba többi részét egy két fele nyitós szekrény, és az ággyal szemben lévő fa mentén elhelyezett bőr kanapé volt, - olyan amilyen kint is van a folyosón - amik előtt egy nagy üveg dohányzó asztal, volt. Az asztalon egy kancsó víz, és négy darab pohár volt. Lucy ágya mellett, az egyik oldalt egy nagy fehér bőr háttámlájú szék volt, aminek volt láb támlája is volt, ugyan olyan anyagból mint a támla. Ezt a lábtámaszt lehetett különböző magasságokban állítani. Ez volt JungKook széke, amit Katee felhozatott a fiú számára. J-Hope és SUGA leültették arra a székre Kookot, míg a többiek, a szoba másik végénél ültek le és várták, hogy mi fog ezután következni.
   Délután 5-6 óra körül járhatott az idő. Az ablakon a nap utolsó sugarai vetültek be, épp úgy, hogy kellemes meleg színekkel árasszák el a szobát. Villanyt még senki sem akart kapcsolni, csak élvezni azt, amit a természet adott nekünk.
Az pedig, a Nap éltető remény sugara.
- Olyan... szép! - motyogta halkan JungKook. Katee leült mellé egy székre ahonnan nem is olyan rég lányát is nézte.
- Mintha csak aludna. - tette hozzá az aggódó anya. - Megfésültem a haját, azért ilyen szép.
JungKook csak ránézett, semmit sem mondott.
   Katee pedig folytatta - Lucy... nem szereti ha nem néz ki jól a haja. Ezért fésültem ki neki. Mindig is szerette, ha ápolt a haja, és ha mellére esik. Ezért raktam úgy oda. - mondandója közben, többször is megtörölte szemét. - Kérsz inni?
- Igen. - válaszolt JungKook. Katee elment a kancsóhoz, de a többiek kérdésekkel halmozták el. Épp úgy, mint Lucyvel, mint pedig az állapotával kapcsolatban.
   JungKook tíz percre magára maradt Lucyvel. Kezei közé fogta a lány puha kezét. Körkörös mozdulatokat végzett kézfején. Szemeivel, a lány lehunyt szemét nézte-
- Itt vagyok melletted! - súgta oda. Nem érezte, de akarva akaratlanul egy könnycsepp hagyta el jobb szemét, arcát végig szántva száguldott, mint egy gyorsasági verseny versenyzője, az állkapocs csont vége felé. Annak a hegyén megállt, elidőzött, épp úgy mint aki megtorpan, a halála előtt.
Ugorjak? Vagy ne? 
De végül az ugrást választotta. A könnycsepp egy magabiztos szökkenéssel a levegőbe ugrott, majd Lucy kézfején érte utol a sorsa.
  Kinyílt az ajtó, és egy fehér ruhás doktor és annak kettő asszisztense lépett be. Mindenki az ajtóra szegezte pillantását a doktor pedig JungKookra.
- Csak holnap lesz röntgened! Vagy talán tévedek? - kérdezte Dr. Choi
- Igen. Csak bejöttem meglátogatni. - ekkor a doki a fiú kezére nézett, aki még mindig szorította a beteg lány kezét. Ezt követően arcára tekintett és meglátta, azt a pályát ahol a könnycsepp végig gördült, a napfény csillogása elárulta.
- Értem!
   A doktor megindult az ágy másik oldala felé, őt követték a segítői. Vetett pár pillantás a gépek kijelzőjére. Hamarosan vissza ért Mr.Park is. Feleségét hátulról átkarolta, aki ekkor már az ágy végénél állt, ujjait mellkasa felett összekulcsolva. A szülők, és JungKook között álltak a többiek.
- Szépen össze gyűltünk! - mosolyodott el Dr. Choi - Akkor, ébresszük fel az ifjú hölgyet.
   Kezét tartotta a jobb oldala felől álló asszisztensének, aki egy injekciós fecskendőt adott kezébe. Kezébe fogta a kis 30milis fecskendőt. Ezt követően a másik oldalán lévő segédéhez fordult aki, egy üvegcsét húzott elő nagy fehér köpenyének zsebéből. Lecsavarta annak a kis üvegnek a tetejét. A doktor a fecskendővel felszívott 15milinyi átlátszó, szintetikus anyagot. Az ablakhoz fordította, hunyorítani kezdett, ezzel ellenőrizte, hogy a kellő mennyiséget szívott el fel. A lány felé hajolt, és bal kezében lévő branülbe belenyomta a folyadékot.
- Akkor most várunk. - mondta. Mély csend lett a kórteremben.
   Mindenki várakozott, csak senki sem tudta, hogy mire? Talán csak egy jelre. A doktor a műszerekre néztek, amik ugyan azokat a jeleket adták mint az injekció beadása előtt. Már megköszörülte a torkát, hogy közölje velük, a borzalmas tényt, hogy beigazolódott az amitől annyira féltek, az pedig az volt, hogy kettős kómába esik.
De nem ez történt!
A pulzusmérő görbe vonala még magasabbra ugrott, megnőtt az agyi aktivitás jele is. JungKook pedig a lány keze felől egy apró kis rándulást vett észre. Lenézett, de nem látott semmi komolyabbat. Még nézte egy darabig amikor egyszer csak, megint megtörtént. Lucy, kis és gyűrűsujja megrándult olyan nagy erővel, hogy a középső ujját is rántotta magával.
- Nem lesz itt semmi baj! - mondta a doktor - Felkelt!
   Hatalmas nagy nyögés és sóhaj hagyta el mindenki száját. Katee férje mellére dőlt úgy sírt, aki vállait simogatta, miközben örömkönnyeiről szabadult meg. A barátok is összeölelkeztek, SUGA TaeHyunggal, RapMon Jiminnel, és J-Hope pedig Jinnel. Ezt észrevette Jimin is és furcsálló, illetve fürkésző tekintettel nézett rájuk, majd oda súgta RapMonsternek.
- Tuti, van közöttük valami! - RapMon csak elmosolyodott és magához húzta Jimint, megölelte - Semmi magán akció. Ne ezzel törődj! Lucy felépült! - súgta a Leader barátja fülébe. Mint megölelte JungKookot, aki csak szipogott maga előtt.
 
   Félórával később már senki sem volt a szobában csak a szülők és JungKook. Már felkapcsolták a kis lámpákat az ágy mellett, hogy jobban megvilágítsa a szobát. Mély csend volt, és csak egy hangot lehetett hallani.
Az pedig Lucy szuszogása volt.
    Újabb 15 perc telt el. Kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy nő, kezében egy adag egy literes infúziós zacskóval. Felkötötte Lucy bal kezére, majd pedig távozott. De az ajtóban megtorpant.
- Dr. Choi üzeni, hogy ha a fiatal úr nem tud, vagy csak nem akar haza menni, akkor aludhat bent a kórházban, ingyen és bérmentve. Így holnap már nem kell beutazni a vizsgálatra.
- Rendben, akkor élnék a lehetőséggel! - mondta
- Én pedig ragaszkodnék hozzá, hogy ebben a szobában aludjon. - mondta Mr. Park
- Tessék? - nézett nagyot az ápolónő.
- Mondta a doktor, hogy akár a felébredés eltarthat egy vagy másfél napig. Én meg szeretném, hogy először egy ismerős arcot látna meg az én kis lányom. Nagyon rosszul érezné magát, akkor biztosan, ha azt sem tudná hol van, ráadásul nincs is mellette senki.
- Rendben van! - biccentett egyet a fejével az ápoló - Akkor hozok be még egy ágynemű szettet. Hozhatok olyat amilyen a kisasszonynak van?
- Igen.
- Akkor egy kis türelmet. Apukát meg arra kérném, hogy a lányát valamelyik oldalra addig húzza át, had kapjon helyet JungKook.
   Mr. Park lánya háta és térde alá nyúlt. Kicsit megemelte a gyenge testet és az ablak felőli oldalra mozdította. Mikor visszaért az ápoló nő, elmondta JungKooknak, hogy ha segítség kell akkor az ajtó melletti telefont csak emelje fel, és ezzel jelez és még azt is, hogy merre van a fürdő szoba .
    Olyan este nyolc óra fele a szülők is haza indultak. JungKook kapott a kórháztól pizsamát, törölközőt, fogkefét és fogkrémet.
   Székéről felállt, hóna' alá kapta a járó botját, pizsamáját és törölközőjét vállára dobta, és elindult a szobavégévél lévő ajtóhoz ami a fürdőszobába nyílt.
   A fürdőszobában egy zuhanyzó volt benne egy székkel, mellette egy mosdókagyló, fölötte egy tükörrel, míg mindez mellet pedig egy tartályos WC.
   A mosdókagyló elé állt, és a tükörben megigazította haját. Levette felső testét borító fehér inget. Megnyitotta a vizet, beállította kellő melegségre és kezeivel végig most felső testét. A kapott törölközővel megtörölte magát. Arcát is megmosta.

- Ha leveszik a gipszet, első dolgom lesz, tele engedni a kádat, és abban ülni fél órán keresztül, az tuti fix. - monda a tükörben álló énjének. Száját mosolyra húzta, és a doktor szavai villantak be "Nem lesz itt semmi baj! Felkelt! " Felvette pizsama pólóját, nagy nehezen, lehúzta magáról farmerját és felküzdötte magára a pizsama nadrágot.

   Lassan vissza sétált az ágyhoz, aminek a szabad oldalára leült. A járó botját lerakta az ágy mellé,majd betolta az alá. Lábait egyesével felpakolta az ágyra, kezei segítségével. Betakarta magát. Kezével kitapogatta Lucy apró kezét, és összefonta vele az ujjait. Fejét felé fordította. Oldalról nézte még egy darabig a lány fehér arcát, majd elnyomta az álom.
  









  

36. rész - Szerelmes vallomás.

* * * 3 héttel később * * *

   Immáron Szöuli Klinikán vagyunk. 

Lucy állapota elérte a szállíthatót, így már egy hete a Koreai Közellátó Klinikában fekszik, kómában. JungKookot haza engedték, de szigorúan csak feküdhet és ülhet. Magán tanuló lett és nagy örömére a Japán tanárnő, - még állapotosan is - házhoz megy, és tanítja a fiút, illetve együtt pótolják be a felhalmozódott tananyag mennyiséget, amit három öt kiesés okozott. 

    A Szöuli Klinikán JungKook járó gipszet kapott, - amit a szülei nem is értettek, hiszen egy combnyak törést nem lenne szabad ennyire félvállról venni - így már, mankóval is látogathatja Lucyt. Persze a szülők ragaszkodnak a tolókocsihoz. Az orvos, szigorúan a fiú és a szülők lelkére kötötte, hogy az ifjú kis "titán", - a tűzvész óta ezt a becenevet kapta - Iskolába nem mehet, és csak otthon feküdhet, de minden nap segítséggel jártatnia kell lábait, hogy lekerülje a felfekvés és a trombózis veszélyét. Szerencsére a barátok, készségel segítenek neki, hiszen mindenkinek nagyon hiányzik már. Épp úgy, mint az iskolában - hiszen a nagymenőt a Valentin napi bál óta nem látták - mint pedig a barátokkal való hülyéskedés, és lógás, iskola után - vagy közben. 

    

* * * Egy nap * * *

   JungKookék udvara nagy és tágas, Közepén egy nagy cseresznye fával, aminek árnyékában, nagyon jó érzés hűsölni, de még csak a tavaszi órákban is, pont úgy, mint most. Március közepe van. A fák újra életre kelnek, viráguk édes aromája betölti az egész udvart, majd pedig a világot. A tölgyfa fehér virágai, mint apró, pillék, úgy szállingóznak a levegőben. Rózsaszín levele, meglágyítja a még zord, kopár tavaszi földet.

    Kellemes tavaszias meleg idő van még a szél sem fúj, tökéletes egy baráti összejövetelre. A fa alatt, egy nagy tölgyfa kerti bútor szett helyezkedik el, ami egy nagy asztalból kettő - három-három fős - padból és még kettő kisebb - kettő-kettő - fős padból, ami az asztal két rövidebbik végénél foglal helyet. 

    Az asztalon, ásványvizes üvegek és poharak helyezkednek el. Pár kis tál is elkószálva, helyezkedik el a nagy asztal tetején, amikben egyéb rágcsálni valók vannak.

- Lassítsatok kérlek! - mondta Kook - Nem vagyok olyan fürge.

- Ennél gyorsabban nem is tudnánk vinni, max lassabban, mert vagy 80 kiló lettél vagy több. - morgott SUGA közben jobb vállán tartotta az udvar közepén JungKookot bal kezénél alátámasztva.

- Bocs már! Nem tehetek róla, hogy a gipsz ilyen nehéz. - fordult fintorogva SUGA felé - közben persze mosolygott - aki erre csak köhintett egyet.

- Legyen már vége a traccs partinak, mert leszakad a kezem, és még arra szükségem van! - kommentálta a dolgot Jin miközben előrébb lépett egyet. A többiek pedig követték, lassú kis lépésekben. Így tornáztatták Kookot, kint, az udvarokon egy szép tavaszi napon.

- Hát igen, akinek nincs csaja, szüksége van a kezére. - szólt be J-Hope, Mintet vállánál átkarolva. Arcára perverz mosolyt biggyesztve.

- Fú, te! - dobta le magáról JungKook kapaszkodó kezét, hogy közelebb érve megüsse J-Hopeot. Ahogy haladt egyre közelebb, úgy fehéredett le a kötözködő egyén. Mikor már csak 3-4 méter volt közöttük, hirtelen egy puszit nyomott Mint homlokára és a kerti pad mögé szaladt és bebújt Mint, illetve a bútor mögé. Mint felállt és közelebb lépet Jinhez, vállainál megfogta a fiút, úgy tartotta el magától, és persze, barátjától távolabb.

- Jinie, ne szívd mellre, hamarosan lesz valakid....

- Vagy nem! - kiabálta el magát J-Hope, miközben kiugrott Mint mögül.

- Jin! - szólt egy hang

- Gyere ide Hopie, nem fog fájni... annyira. - tolta férre Mintet

- Jin! - szólalt meg ismét.

- MI VAN?! - fordult meg a szólított személy. - Úr isten JungKook! - futott oda hozzá. Felsegítette a földről a begipszezett lábú fiút a földről, aki SUGA-n feküdt. Magatehetetlenül.

- Mi az hogy JungKook? Rám esett gipszestül, nem pedig rád! - állt fel SUGA öreg apó módjára, - az hiszem leszakadt a vesém, - nyúlt az említett helyhez - Jössz nekem egyel és egy lengő bordával is!

- Bocs YoonGi. Meghívlak egy felesre! De viszont bordát nem adhatok! - féloldalas mosolyt biggyesztett arcára. - Gyere, vigyük oda a padhoz!

    SUGA Kook alá karolt és ismét szép, lassú, komótos lépésekkel haladtak előre. A kitűzött célig még vagy 3 méter kellett, amihez 10 lépéssel értek. Lassan leültették a fiút, aki közben nagyokat nyögött fájdalmában. Lábait pedig felrakták a pad többi részére, hogy úgy ülhessen kint a szabadban, mint oda bent a szobájában az ágyon.

- Ennyire lefáradtál, JungKook? - kérdezte J-Hope, miközben egy zsepivel törölgette le a fiú homlokára kiült izzadság cseppeket.

- Igen. Bár úgy érzem, hogy napról-napra, egyre nehezebb a gipsz. - nyúlt egy pohárért ami az asztalon volt. - Jin nem hallottad, hogy szólok neked? - kérdezte, miután ivott pár kortyot a vízből.

- É... 

- Tudod, mi okoz hallás károsodást? Ugye? - vágott közbe J-Hope, JungKook mögül miközben mutató ujját a magasba emelte, épp úgy mintha, egy óriási tényt közölne.

- És te ugye tudod milyen egy begipszezett kéz érzése? - lépett közelebb egyet... majd még egyet - Emlékszel nem? Az éjszakai műszak igaz? - lépett megint közelebb. HoSeok egyszer csak megfogta JungKook begipszezett lábát felemelte, és fenyegetően megszólalt.

- JungKook van nálam és nem félek használni! 

- HoSeok... Nem hiszem... hogy ez lenne a legjobb... módszer. - szólt közbe Kook. Foga között sziszegve, hiszen. még mindig érzékeny a legkisebb mozdulatra is!

- Bocsi! - hajolt meg a fiú előtt. - Bocsánat, Kook! Nem akartam! - hajlongott, fel 's le.

- Ugyan! - mentegetőzött Kook, mintha ez az ő hibája lett volna.

- Meg vagy! - fogta meg Jin, J-Hopeot.

   Pár másodperccel később lépett ki az ajtón Jimin és RapMonser. NamJoon kezében egy vezeték nélküli otthoni telefont tartott. Mind kettőjük szeme nagyra kerekedett, amikor meglátták hogy Jin hátulról karolta át J-Hopeot aki a kerti pad háttámlájába kapaszkodott, kissé félre érthető pózban. Bár ha jobban megnézte őket az ember mindegyikőjük furcsa volt, hiszen, SUGA a földön heverészett, mellközépig felhúzott pólóval, JungKook homlokán gyöngyözött az izzadtság.

    Ajkainak jobb oldaláról kifojt egy kis víz, amit még az előbb ivott, így azt letörölte, közben fejét a nap felé fordította VOLNA ha J-Hope feje nem lett VOLNA pont a nap fölött. J-Hope még mindig a Jin "támadása" okozta meglepettséget sugározta arcáról, közben Kookra nézett. Jin pedig még mindig ölelte hátulról J-Hope derekát.

 LOL, szituáció alakult ki!

- Mi a...? - szólalt meg RapMonster

- JungKook! - kiáltott fel Jimin,nagyon magas hangon, szinte már visított, mire az említett és a többiek rá néztek. - Te megcsalod Lucyt? - esett le az álla - Még hozzá vele? Pont vele? - mutatott J-Hopera - Vagyis velük? Többel is? - a látványtól teljesen elhűlt Jimin. - Csoportban...? - mondta ugyan olyan hangon, hirtelen pedig elhalkult, hangja pedig visszatért a normálisba. - Engem nem is hívtak! - leszegezett fejjel és lebiggyesztett alsó ajakkal nézett maga elé.

- Mi van? - nézett rá RapMon, és egy lépéssel hátrébb húzódott.

- EZ GRUPEN! - kiáltotta el magát Jimin, kezeivel pedig a levegőbe bokszolt.

- Fogd már be a szádat! - vágta nyakon RapMon. - Biztos csak valami félreértés. Különben is? Mszály ezt kiordítani, hogy fél Szöul hallja? Barom!

   A leader megindult a többiek felé, őt pedig követte pár másodperc múlva a nagy szájhős is. Mire oda ért már mindenki kiegyenesedett, és semmi "rendelleneset" sem látott. Jin, J-Hope mellett állt, mellette pedig JungKook ült a padin, kinyújtott lábakkal. SUGA nagy nehezen felállt, és oda bicegett a másik három jó madár mellé. Mint pedig beállt J-Hope elé, aki egyből átkarolta barátnőjét derekánál fogva.

- Most hívott Katee. - kezdett bele RapMon - Kook, nem tud ma jönni korrepetálni.

- Miért? Pedig már kezdtem megérteni az egész nyelvtant... meg úgy... mindent. - nézett a leaderre.

- Be kellett mennie a kórházba.

- Miért? - hallatszott egyszerre a kérdés, mindenki szájából.

- Lucyt ma ébresztik fel, a mesterséges kómából.

   Eddigi élete legszebb pillanata  volt az, amit RapMon mondott. Lucy újra a karjai között lehet. Újra egyek lehetnek. Újra kimondatja azt, hogy szereti. Szíve hevesebben kezdett el verni, szemei össze szűkültek, és könnybe borultak. 

- Szeretnék ha te is bemennél.

- Megyek! - vágta rá Kook, és már mocorogni is kezdett.

- Akkor gyerünk. V hozza a kocsit.

   RapMon és Jimin felvitték az emeletre JungKookot aki a szobájába érve, beleült a tolókocsiba, és elirányította a szekrényéig. Ők kimentek, és csak J-Hope maradt bent, ő segít mindig elkészülni a fiúnak, ha szülei nincsenek bent. Hiszen, a Bangtan "anya" J-Hope, és az csak természetes, hogy ő segít mindenkinek, persze abban, amiben tud.

- Ezt vedd ki! - mutatott az egyik fehér ingére. J-Hope készségesen kivette szekrényből a kivasalt fehér hosszú ujjú inget.

- Biztos ezt akarod felvenni? 

- Igen! - és már emelte is le magáról az otthoni piros pólót JungKook. J-Hope ráadta az inget, amit a fiú magának be is gombolt. Kezein az ing ujját felhajtotta könyék alattiig. 

   Kerekes székével visszább gurult egy kicsit és a második polcra mutatott.

- Vedd ki a fekete bő szárú nadrágot. 

- Bő szárút? - értetlenkedett J-Hope

- Igen, mert másba nem fér bele a gipsz. Anyáék vették. - A segítő kivette a nadrágot és az ágy szélére tette.

    HoSeok a fiút felállította és az ágyra ültette. JungKookról segítette az otthoni melegítő nadrágot. Ezt követően elvette a fekete farmer nadrágot az ágy széléről, és a két lábára húzta a szárait. JungKook hátradőlt az ágyán, csípőjét enyhén megemelte, és felhúzta magára a nadrágot. Begombolta a nadrágjára varrt ezüst színű gombot és felhúzta a sliccét. J-Hope felállította a fiút az ágyról, és beleültette a kerekes székbe.

-  Melyik övet?

- A kéket.

- Világos?

- Sötét.

Kihúzta az ágya melletti éjjeli szekrény fiókját és kivette belőle a fiú kedvenc sötétkék ADIDAS márkájú övét. Odaadta a fiúnak, aki mindegyik nadrág bújtatójába beledugta, majd pedig nadrág gombra felett meghúzta és összedugta az övet.

- Kész?

- Aha. Mehetünk. Lucy... már vár!

Egy perccel később (After a Minute) 

   HoSeok szája tudat alatt mosolyra állt, és valahogy legbelül a büszkeség és az öröm lepte el egész testét.

- Nagyon szereted, igaz?

- Igen.

- Látom. Jó látni, hogy boldog vagy, haver.

- Köszönöm. De ez a boldogság, még nem valódi.

- Igaz. - hajtotta le fejét, HoSeok

- Akkor lesz valós, ha ismét láthatom mosolyogni. Ha hallhatom édes hangját, ahogyan a nevemet mondja. Akkor lesz, ha ismét megölelhetem, úgy, hogy ő is viszonozza. Ami pedig a legmeglepőbb, mert abszolúte nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok. De amióta láttam a házban, abban a gyönyörű fehér ruhában, majd pedig az eszméletlen arcát, éreztem, ahogyan megérint a halál szele. Akkor abban a pillanatban, úgy éreztem, hogy nem tudnék nélküle, tovább élni. És tudod mi tartotta bennem a lelket odabent? Tudod mi vitt arra, hogy kijöjjek, mert legbelül már feladtam. Az, hogy élnie kell, nem magam miatt hoztam ki, hanem ő miatta. Amíg ő kómában van, addig érzem, és tudom, hogy van remény, addig én is reménykedek a legjobban. De mihelyst ő már nem lesz, csak az emléke, - kezébe vette a plüss mackót, amit még karácsonyra kapott Lucytől - Az életem... értelmét veszti. Legalábbis számomra. Ott akarok lenni ahol ő. Ha tehetném reggeltől, estig mellette lennék a kórházban. Tudod milyen nagyszerű érzés volt, hogy csak egy kórterembe feküdtem vele? El sem tudom mondani. Nem szólt egy szót sem, de tudtam mit gondol, és hogy mit érez. Haver, teljesen megbolondultam - felkacagott - de ha ez a bolondság kell ahhoz, hogy elhiggyem, hogy még van remény kettőnknek, akkor nem állítom meg az érzést. Mindenemet oda adnám, csak azért, hogy rám nézzen és egy mosolyt küldjön felém.

- És ez a pillanat hamarabb el jön mint gondolnád.- mosolygott biztatóan Hopie

- Igen. Az a pillanat amire már egy hónapja várok. Olyan boldog vagyok - sírja el magát Kook - ma végre...minden... rendbe jöhet!

35. rész - Egy helyen!

  Lonely Day (Magányos Nap)

 Mély csend lett a kis társáság között. Mindenki a szeme sarkából figyelte a másikat, úgy informálódott, a másik felől. A folyosón kínzó csend lett úrrá, csak a gyógyszer szállító kis kocsi zaját lehet hallani, ahogyan a csempe fugájának nagy szakadékába kereke belemegy majd kijön közben pedig beleremeg a fém szerkezet, amiben a gyógyszer szemek pattognak és gurulnak.

    A kocsit toló nőnek fehér térdig érő Kórházi egyenruhája volt, lábán fehér papuccsal. Szobáról szobára járt, hogy kiossza a betegeknek a felírt gyógyszeradagot. Amikor a kis csoporthoz ért, egyszerűen csak köhintett egyet, és a tömeg kettévált a folyosó két oldalára. A keletkezett úton keresztül tolta a gyógyszeres kocsit Lucy ajtaja felé. Mikor kinyitotta azt, akkor mindenki egyetlen gyors fejkapással az ajtóra meredt, ami miatt a nő igencsak feszélyezve érezte magát. Gyorsan belépett a szobába fejét leszegezve, maga mögött bezárva az ajtót. Mindenki az ablakra tapadt kíváncsian nézve, hogy mit csinál odabent.
   Lucy ágya alól előhúzta a kórlapot, a lány feje fölött pittyegő gépekre nézett majd vissza a lapra, és jegyzetelni kezdett. Ezt a műveletsort többször megismételte. Visszacsúsztatta a lapot az ágy alatt lévő kis rácsos reteszbe. A kocsihoz fordult, elővett egy infúziós tasakot, felhelyezte az annak a tartására szolgáló rúdra, majd pedig bekötötte a lány kezében lévő branülbe. Beállította a kellő csepegési sebességre, utoljára végignézett a termen, a műszereken és a lányon, majd távozott.
   Fél óra elteltével Mr. Park még mindig nem mehetett be lányához, hiszen a lánya kezelőorvosa és annak még három segéde illetve V bátyja volt bent. Éppen a beteg állapotáról konzultáltak. Odakint nőttön nőtt a feszültség, hárman fel 's alá járkáltak, voltak akik pedig a falnak dőlve álltak vagy ültek a földön. Mr. Jeong a fiánál volt bent. De a többiek lelkére kötötte, hogy mihelyst kijön az orvos értesítsék őt is minden apró részletről.
- Apa, Lucy hol van? - szorult össze a kérdésre az apa torka. Most mit mondjon, ha elmondja az igazat, a fiának dühkitörése lehet vagy pedig összetörhet, és egyik sem tehet jót az állapotának. Így csak spontán elmondta az igazat.
- Még nem voltam bent, és még az orvossal sem találkoztam - nagyot nyelt, hiszen eszébe jutott az ágyon fekvő maga tehetetlen lány.
- Értem, de ugye szólnál ha megtudnál valamit? - szegte le fejét.
- Ez csak természetes!
   A következő percekben egy igen komoly apa fia beszélgetés kezdődött, többek között arról, hogy hogyan történhetett a tűzvész, illetve arról, hogy mikor mehetnek haza. Kooknak mind a két lába fel volt kötve, hiszen az égő házban, mikor a combcsontjára esett a tartó gerenda akkor a jobb láb combcsontja eltört épp úgy ahogy a bal lába is. Kezei be voltak fáslizva, hiszen kisebb égési sérüléseket is szerzett.
    A doktorok lassan távoztak a lány szobájából, de semmi konkrét dolgot sem mondtak. Szó szerint, semmit sem!

Haven (Menyország)

   Hét napra rá, JungKookot megszabadították a kellemetlen gyomor szondától. Ágyának felső részét föltámasztották, így már ülni is tudott. Lábait mozdítani még mindig nem tudta a gipsz miatt. Járógipszet pedig csak hat hét elteltével kaphat. Lassan elkezdték a hozzátáplálást, épp úgy ahogy a kisbabáknak szokták. Mivel egy hét alatt a gyomra kellőképpen legyengült, így újból kell kezdeni a normál étkeztetést, fűszeres és zsíros ételek nélkül. Csak natúr tört krumplit ehet amihez szépen lassan adagolták a többi zöldséget, gyümölcsöt és a többit.
   Az apja tartotta benne a lelket. Nem volt olyan nap, mikor a fiú nem kérdezősködött volna Lucy felől. De csak a slampos, silány szöveget tudta mondani az apa.
- A doktorok nem mondanak semmit sem.
   Ahányszor ezt meghallotta, mindig görcs állt a torkába, lélegzete kissé szaggatottá vált, vagyis legalábbis, ezt csak ő vette észre. Mélyen maga elé nézett.
- Istenem, kérlek csak egyszer hagy lássam még a mosolyát, és had mondhassam el még egyszer azt, hogy szeretem! - gondolatában az istenhez fohászkodott. Lucy apja ekkor benyitott, nagyot mosolygott a fiúra és az apára.
- Kijönnél egy percere? - szólt oda a másik férfihez - Bocs, Kook. De ez fontos! - Mr. Jeong fiára nézett aki kis mosollyal arcán bólintott. Az apa felállt, maga mögött bezárta az ajtót és követte barátját a folyosón végig. A folyosó végén balra fordultak majd a második ajtón bekopogtak, és válasz nélkül bementek.
   A szobában egy nagy barna ovális asztal volt, körülötte székekkel. A székeken már helyet foglalt Jin vele szemben RapMon. Az asztal főnél a főorvos mellette pedig két asszisztens. Ezt követte az egy-egy fiú. Mellettük két oldalt egy üres székkel, a székek mellett pedig még három doktor ült. A doktorok előtt egy nagy mappa volt, tele irattal.
- Ülj RapMon mellé. - súgta oda Lucy apja, aki Jin mellett foglalt helyet. Amikor leült a székére a két fő, utána a doktor aki az ablak előtt ült felállt, megköszörülte a torkát.
- Köszönöm, hogy mint eljöttek. - lenézett V testvérére aki szintén felállt, és tolmácsolni kezdett. - Azért hívtam össze az orvosi tanácsot, hogy megvitassuk a fiatal koreai lány állapotát. A szülőket és a hozzátartozókat pedig azért, mert jogukban áll tudni, mi is történt a fiatal hölggyel. - ismét bólintott a rezidensnek, aki fordított - A lánynak másodfokú légcső égése van, amit a forró levegő belégzésével szerzett. - minden mondatnál megállt az orvos, hogy tudjon fordítani a tanonc - A testén a végtagokon elsőfokú égési sérülés látható, ezért kötöztük be a lány kezét. Naponta cserélünk rajta kötést. A kötést nyugtató folyadékban áztatjuk, és még vizesen helyezzük a bőr felületre. Így minél több sejt képző és nyugtató folyadékot tudjon magéba szívni a még ép bőr felület. Egy hét elteltével azt kell mondanom, hogy az égett testfelület egy tized része meggyógyult ami nagyon jónak és ígéretesnek mondható. Mindezeken kívül, mesterséges kómában tartsuk a lányt, egészen addig amíg a légcsöve el nem érzi a 65%-os működési képességet. Az a képesség annak felel meg, mintha 30 éven keresztül cigizne és naponta egy doboz cigit elszívott volna. Persze ez nem olyan káros és helyre hozható. Mikor hozzánk került a lány, - nézett bele a paksamétájába - akkor 51%-os volt a légcsövének épsége. Ez miatt oxigén hiány léphetett fel. Ha oxigén hiány következik be, akkor előfordulhat az, hogy az agy nem kap elég oxogént, ami miatt beállhat a második második kóma, vagy ami még ennél is rosszabb az öntudat és az egyéb vesztés. Előfordult már ilyen a kórházunkban, a beteg agya nem kapott elegendő oxigént így nem emlékezett a saját múltjára. Még a nevére sem, a szüleire sem.
   Jinben hírtelen a felismerés és a kétség egy apró szikrája villant be a doktor szavaira.
- Akkor még annyi emléke sem lesz rólam, ami esetleg eddig volt. Tényleg elfogom veszteni. Nem fog emlékezni JungKookra, - bevillant Kook mosolygós arca - se Mintre. - a lány arca is, épp úgy, ahogy az előző fiúé és majd az elkövetkezőké - Se RapMonra se senkire, még rám se. - A ráébredés gondolata, és a drága, hőn szeretett unoka húga "elvesztése" olyan szinten megviselte, hogy könnyeit uralni már képtelen volt, így vad vágtába kezdett szeme sarkaiból le egyenesen a mélybe, ahol a biztos elenyészés várta, épp úgy, ahogy Lucy emlékei.
     Ez az egyik tünete az oxigén hiánynak, a második az már ennél súlyosabb, hiszen az elsőnél akár vissza térhetnek az emlékei. Nos, a második esetben, ha az agyának egy olyan része nem kapott elegendő oxigént ami létfontosságú szervet vagy érzék szervet működtet akkor ez más sokkal komplikáltabb. Hiszen szóba jöhet a lebénulás teljes testre, vagy csak féloldalra, azaz csak jobb oldalra, vagy csak bal oldalra. Ebből nehezebb felépülni, hiszen újból meg kell tanítani járni, enni, inni, érinteni, érzékelni és beszélni. De ezek csak feltételezések, több eredményt majd csak a mesterséges kómából való felébresztés után mondhatunk. Két hét múlva felébresztjük a lányt, biztosra. De csak abban az esetben ha a légcsöve eléri a Jó, azaz használatra alkalmas állapotot. Köszönöm, szépen a figyelmet. Mihelyt tudok valamit, akkor egyből értesítem a testvért és az apukát.
    Kezébe vette a papírjait, amiből időközben olvasott, majd kiment a többi orvossal együtt. Mély, feszült dermesztő csend lett a most már üres szobában. Felváltva egymásra nézegettek, hogy kiből mit váltott ki ez a konzultáció. Félt mindenki, féltették Lucyt. Féltették a családot de a legjobban saját magukat, hiszen senki sem tudná feldolgozni a legrosszabbat.

    JungKook apja lassan komótosan sétált fia szobájába. Próbálta elővenni legjobb énjét, de nem nagyon sikerült neki. A 204-es szoba ajtó előtt még megállt, egy mély lélegzetet vett, mosolyt erőltetett az arcára.
- Szia apa! Miért voltál oda ilyen sokáig? - kérdezte az ajtóban álló apától Kook, reménykedve a legjobban. Nem válaszolt, csak leült a fia ágya melletti kis fehér négy lábas székre, kezeibe vette fia kezét.
- Légy erős, fiam! Soha ne add fel, mindig bízz magadban és soha ne add fel a reményt. - mondta, halkan de mégis biztatóan. JungKook kézfejét arcához érintette, majd pedig egy apró piszit nyomott ár. Kook csak nézet némán maga elé, tudta, hogy baj van. Valahol legbelül a szíve tájékán már érezte, amikor megpillantotta apját az ajtóban, akinek keserves mosolyát, bármikor felismerné. Túl jól ismerte már ahhoz, hogy elhiggye, azt a hamis mosolyt.
- Mi történt Lucyvel? - kérdezte kimérten.
De nem válaszolt az apa.
- Mi történt Lucyvel? - mondta ingerültebben. - Mi vagy Lucyvel?... Az ég szerelmére apa mond már el! - kiabálta el magát. Apja összerezzent értetlenül és szánalommal illetve sajnálattal teli arccal nézett, fia könnyes szemeibe.
- Lucy kómába van.
   Mint akibe villám csapott, úgy kezdett el vergődni a kórházi ágyon. Közben folyamatosan kiabált, ordibált. Bal kezével a jobb kezében lévő branült kitépte, aminek helyéből a vér kezdett el folyni. Mellkasáról letépte az EKG-s tapaszokat,amik a szívfunkciót figyelték.
- Hagy abba JungKook. - próbálta lefogni az apa őrjöngő fiát, aki fölött ekkor már hangosan sípolni kezdett az EKG. - Ezzel, nem oldasz meg, semmit sem! -  A műszer még mindig sípolt, ezzel is jeleket adva a többi orvosnak, hogy valami baj van.
    Három orvos szaladt be a 204-esbe. Mikor észrevették a már véres fehér ágytakarót, és az apát aki próbálja lefogni őrjöngő fiát, egyből oda rohantak, lefogták két kezénél a fiút, közben az apát hátrálásra kényszerítették,és a harmadik orvos pedig nyugtató injekciót adott be a betegnek. Húsz másodperc elteltével JungKook kezdett lenyugodni. Egyre jobban kezdett ellazulni.
    A kezek szorítása kezdett gyengülni, majd végül teljesen elengedték azt. Az ágyháttámláját lefektették. A párnát felrázták, így még nagyobbnak és puhábbnak lehetett érezni. Az orvosok magukra hagyták apát és fiát.
    Ahogy egyre lassabbodott a szívverés, úgy ragadt le a fiú szemhéja is. Az ellökött széket vissza állította a szobában maradt férfi az ágy mellé és helyet foglalt rá. Fia kezéhez csak félve nyúlt, Megszorította kézfejét. Az apa erős kezében, most, egy gyenge, erőtlen, tehetetlen kéz hevert. Fejet lehajtva, várta... igazából még ő maga sem tudta mire vár. Talán csak egy jelre, arra, hogy még van remény. Könnycsatornái robbanásra készen duzzadtak, épp úgy mint a kitörni vágyó víz a duzzasztó gát mögül. Csak egy jelet akart, és egy boldog pillanatot, Mr. Jeong.        Bárcsak minden olyan lenne, mint azelőtt!
- Apa! - nyögte ki halkan JungKook. Fejét felemelve, kigördült egy könnycsepp. JungKook apja felé fordította a fejét. Egy lágy mosolyt küldött feléje.

Evening Sky (Esti Égbolton)

- Apa! Tehetetlen vagyok! Csak... had láthassam őt! Kérlek!
   Lecsukta pilláit, már aludt is. Mr. Jeong csak nézett fiára. Akit utoljára 10 évesen látott aludni. Akkor, amikor 39,4 fokos lázzal feküdt otthon, és vigyázott rá az nap este fiára, amíg felesége a cégnél volt bent. Teljesíteni akarta fia kívánságát. Úgy érezte, ezzel jár neki. Olyan sokat dolgozott a cégnél, hogy észre sem vette, milyen gyorsan elrepült hat év legkisebb fia életéből. Egyik pillanatban, még kis gyermek és együtt fociznak a réten, eget verő napsütésben. Míg, a másikban, már 17 éves és egy óvatlan pillanatban a kórház zord falai között fekszik kéz a kézben. És azon tűnődik - mikor nőttél ekkorára?
Ha haza jössz, minden máshogy lesz. Ígérem!

   Elérkezett a másnap reggel, a galambok a kinyitott ablakpárkányra ültek, és úgy búgtak, tökéletes ébresztőt adva egy beteg léleknek. Az ablakon, a szúnyoghálón keresztül, beszivárgott a késő téli, fél erős Nap sugara. Szemeit nyitogatni kezdte. Egyre élesebben és tisztábban látta a feléje tornyosuló fehér plafont, amiről lelógott a csillár.
   Egy teljesen más szobában ébredt, mint azelőtt. A szoba falak kellemes bézs színűek voltak, a sarkak pedig fehérek voltak, sarkukban egy-egy aranysárga csillaggal. Fejét az reggeli fény forrás felé fordította. A Nap reményforrásai, melegséggel töltötték el szívét. Száját mosolyra húzta, és elbűvölten nézett ki az ablakon.
- Köszönöm! - adott hálát annak, hogy még mindig megláthatja a felkelő nap sugarait, amik a reményt adják a betegnek, még akkor is ha az állapota reménytelen. Hiszen egy meleg, kedves szó, többet ér minden más ajándéknál! A nap egyetlen tettével - azzal hogy felkel - megmelengeti az ember szívét, épp olyan mintha Ő mosolyogna rád. A lehető legbájosabban, szinte már úgy, hogy egy szó nélkül ajkain csüngsz, ha meg pedig megszólal, egyszerűen a mennyországban érzed magad.
   Egyszeriben éles csipogó hangot hallott a közelben. Fejét az ellenkező irányba fordította és meglátta Őt.
Őt aki gépekre kötve feküdt, orrából csövek álltak ki, keze pedig lágyan teste mellett hevert. Haja, párnáján szét terült, mellkasa pedig egyenletes ütemre megemelkedett alig láthatóan. Feje fölött gépek csipogtak.  Ágya másik oldalán az ajtó felőli oldalon, egy hatalmas nagy csokor virág volt, meseszép vázába helyezve. A virágcsokor alatt, többnél több - Gyógyulj meg! - feliratú üdvözlő lapok voltak fel állítva.
   Erőt vett magán, alkarjára támaszkodva felült. Ám ekkor, nem érezte azt a feszítő nyomó érzést amit ilyenkor szokott. Kiegyenesedett és kéz hajlatára nézett, meglepődve vette észre, hogy már nincs benne a branül. Lábaira nézett, de ekkor már ezek sem voltak felkötve. Az ágyon hevertek, begipszezve, egészen combtőig. Nehezek voltak, szinte már megmozdíthatatlanok.
   Tekintetét visszavezette a mellette fekvő lány arcára és testére. Még így a takarón keresztül is törékeny volt, de ezt az érzést még erősítette a gépek folyamatos egyenletes csipogása. Bal kezét kinyújtotta a lány felé. Próbált minél messzebbre elnyújtózni, de csak pár centit tudott.

- Olyan békésen alszol, Lucy! - arca meglágyult és még erősebben kezdett elverni JungKook szíve. Megakarta érinteni, de nem tudta. Még így is túl messze volt.
    Napfény egyre erőteljesebben sütött be az ablakon. megmelegítve a fiú jobb oldalát. Kezeit ölébe helyezte, és tenyerét kezdte el nyomkodni. Fájt a szíve, mert így látja szerelmét, de örült legbelül, hogy legalább még él. Ismét kinyújtotta bal kezét Lucy felé.
- Oly' közel vagy, mégis oly' távol!

~ Soha ne add fel a reményt. Harcolj az álmodért, vágyadért és azért akit szeretsz. Még akkor is ha mindez képlékeny, és egy szép napon elenyészik, és semmibe vész!

 ~ Mimi

34. rész - Múlt, Jelen, Gyerek

   Fehér falak, középen egy sárga, vékony csíkkal ami megfelezi a "makulátlan falat". A teremben

rengeteg szék és pad van egymás mellé rakva. Kettő ilyen sor volt háttámlával egymásnak fordítva, és két ilyen sor volt egymással megint szemben. A székek kissé kopottak voltak, és ócskák, majd bele fájdult az ember dereka az ülésbe, ami egy fél órás egy helyben ülés után, már sugárzik az egész gerinc oszlopra. A terem jobb oldalán volt egy háromszög alakú asztal ahol számítógépek, és iratok voltak, ez a recepció. Ebből a teremből ajtók nyaltak, azaz orvosi szobák. Két ember jobban mondva egy házaspár a nevük szólítására vár. Majd egy órás várakozás után kinyílt a 003-as ajtó és kilépett belőle egy kedves mosolyú, baba arcú nő.
- Mrs. Park?! - szólalt fel hangosan mire Mrs. Park felállt és az ajtó felé kezdett el sétálni. Léptei lassúak de mégis szaggatottak voltak. Kezeivel hasát fogta, de nem görnyedt meg, úgy, mint akinek fájna.  Teste egyenes volt, sőt kicsit hátra dőlt. Arcával a hasára pillantott majd egy kis gyengéd mosolyt húzott arcára. Mr. Park felállt, hogy bekíséri feleségét a szobába. Karon és derékon fogta, úgy segítette feleségét. Az ajtónál gyenge feleségét átadta a nőnek, aki továbbkísérte, majd bezárta maga mögött az ajtót. Mr. Park visszasétált a helyére. Ismét várni kezdett. Telefonja vibrálni kezdett, fekete öltönye nadrágjában.
- Igen?
- Szia cimbora! A lányod, MinAh kórházban van. - közölte a vonal másik végén lévő hang, aki nem volt más mint Mr. Jeong, Kooknak az édesapja. 
- Tessék? - állt fel aggódva a helyéről, és a legközelebbi terasz ajtóhoz ment, hogy ne zavarja telefonos beszélgetésével is a rendelést.
- MinAh kórházban van, Los Angelesben a Szent Anna Klinikán.
- De mégis mi történt? Hogyan? Kevin nem vigyázott rá vagy mi? Mond el kérlek, és ebbe bele őrülök. - arcába lógó haját feje tetejére simította, hogy ezzel is jobban, tisztábban lásson, de nem lelki szemeivel, hiszen azzal, most már semmit sem látott, csak azt, ahogyan elsőszülött lányának, Lucynek élettel teli mosolya felvillan, ami egyszer csak veszít fényéből és a sötétség nyeli el.
   JungKook apja elmondott mindent mait csak meg tudott NamJoontól. Az égő házat, a hős lovagot, fia balesetét, és barátjának, lánya súlyos helyzetét is elmondta.
- Mikor volt ez? - könnyeivel küszködve mondta a családfő, legbelül közben reménykedve abban, hogy lánya jobban lesz.
- Három napja. Mihelyst megtudtuk azonnal vettünk négy repülőjegyet, nektek is. Holnap indul a gépünk Los Angelesbe. Azonnal pakoljátok össze a legfontosabbakat és másnap 07:30-kor várunk a reptéren.
- Nem jó! Kateet nem vihetem magammal. - halkult el a végén.
- Miért nem?
- Nem akartunk még elmondani, de Kateenek... gyermeke lesz. Apa leszek, megint!
- Istenem, barátom! Ez nagyszerű. Gratulálok teljes szívemből. - hallatszott a vonal másik oldalán lévő fél arcára ragadó vigyor. Szívből örült, barátja örömének.
- Nem akarom, hogy Ketee felizgassa magát, mert félek, hogy az a gyerek lelki állapotára már most kihatna és én, azt nem akarom.
- Persze, akkor? Mégis, hogyan tovább?

   Mr. Park elmondta Mr. Jeongnak az ötletét. Katee majd fél órás vizsgálat után, megnyílt a 003-as vizsgáló és kisétált rajta. Férje egyből odaszaladt hozzá, hogy segítse minden léptét. Próbálta elrejteni aggódását, de nem sikerült neki. Legalábbis feleségét nem tudta átverni. Túl jól ismerte már.
- Mi a baj? - a nő bársonyos hangja, meglágyította az addigi aggódó apai szívet, minek hatására egy kis sejtelmes mosoly jelent meg a férfi arcán.
- Holnap korán el kell utaznom Amerikába, Los Angelesbe.
- Miért? - nyúlt a kabátjáért a terhes asszony, amit a férje segített felvenni.
- Üzleti ügy. - Mr. Park ugyanis üzletember, ez az okból is költöztek el 10 évvel ezelőtt. A munka, kötelez.
- Megyek veled. Majd meglátogatom Lucyt a versenyre való készülődése közben. Meg amúgy is, rég beszéltem már Naomi barátnőmmel. - mosolyodott el Katee
- Nem leszek túl sok időt ott. Meg nem abban a városrészben lesz ahol Naomiék laknak. Teljesen máshol lesz. Meg nem is lesz olyan érdekes - próbálta lebeszélni feleségét - csak tárgyalások, meg ilyenek. Nagyon unalmas lesz. De ez kell ahhoz, hogy hamarabb kapjak bér emelést.
- Jó, de! Én szeretnék menni! - kiléptek a terhes gondozó fő ajtaján és már indultak is a parkoló felé.
- Kincsem. A te állapotodban, kérlek, maradj itthon. - nyitotta ki a kocsi autót - Pihenésre és nyugodtságra van szükséged.
- Rendben van, de csak a lányod miatt! - ült be az autóba. Mr. Park szíve elkezdett erőteljesebben dobogni, hirtelen olyan érzése volt mintha felesége tudta volna mi van Lucyvel.
- Lucy miatt? - érdeklődött, még mindig zaklatottan.
- Ő miatta! - Katee simogatta meg a hasát, ezzel is jelezve is, hogy "lesz még egy lányod, apuka!"
   Mr. Parknak a szíve még az eddiginél is nagyobbat dobbant. Ismét apa leszek - ez a tudat tudatosult benne, méghozzá lánya lesz. Nem volt szomorú az miatt, hogy nem fia lesz. Pedig sokan azok lettek volna az ő helyében, de az ő szívét, csak az öröm, a boldogság kerítette hatalmába.
   Felesége, Katee a szíve alatt hordja második lányát, aki hat hónap múlva napvilágot láthat. Lucy milyen boldog lesz, ha megtudja.  De ekkor, bevillant barátjával folytatott beszélgetése, amit az autóban ülő feleség észre is vett. De nem szólt, arra fogta, hogy biztosan ideges a holnapi tárgyalás miatt.

    Másnap reggel már el is indult a reptérre. A bejáratánál találkozott barátjával és NamJoon apjával illetve feleségével EunHaval. Mind hármójuknak alig volt csomagjuk, tényleg csak a legszükségesebbeket pakolták be maguknak.
    08:00-kor indult a gép. A jegyük a 043-as sorba szólt, ahol a jobb oldal melletti ablakok mellett egy sort el is foglaltak négyen.
    Mr. és Mrs Kim elmondták, hogy fiuk MinGyu elszökött egy szó nélkül, ezrét is jöttek ketten. Meg kell találniuk a fiukat. Meg persze, NamJoont is féltették, hisz ő felel a többiek állapotáért, mert ő a Leader. Lucy apja elhűlt MinGyu viselkedésén. De valahogy nem volt meglepve, attól amit tett. Lánya mindent elmond neki, vele kapcsolatban, az apa és lánya közötti kapcsolat náluk teljesen eltűnt. Inkább Legjobb Barát szerepét vette át az apa, lánya életében, persze némi tisztelettel övezve.

   A négy órás repülő út után, megérkeztek a LAX International Airportra ahol már egy Taxi várta őket. A Taxi elvitte őket a kibérelt házhoz, ami közel volt Kevinék leégett villájához.
   A házban öt szoba volt, három fürdőszoba, egy nagy konyha és egy még nagyobb étkező. Ahogy beléptél a házban egy kis előszobába léptél ahol a cipőket és a kabátokat lehet lerakni. Ebből nyílik bal oldalt a nagy kandallós nappali, amiben bőr fotelek, 1 dohányzó aszta, és könyvespolcok voltak. Jobbra nyílt az étkező, majd a  konyha. Az étkező asztal fölött nagy "gyémánt" csillár lógott a szépen faragott fa mennyezetből. A bejárati ajtóval szemben volt egy lépcső ami az emeletre vezetett. Az emeleten volt négy szoba. Az emelet egyik sarkából még egy kis lépcső mutatott fel, egyenesen a tetőtér felé, ahol az ötödik szoba volt található, hét ággyal. Azért vették ki ezt a házat, mert úgy gondolták, hogy a fiúkat is majd átköltöztetik oda. Ahol még felügyelet alatt is lehetnek.


    Miután végeztek a csomagjaik kipakolásával, egyből a Szent Anna Klinikára mentek. A recepción érdeklődtek, a gyerekek felől, ki JungKook felől és Lucy felől is. Miután megtudták, hanyadik emeleten vannak, egyből liftbe szálltak, megnyomták a 4-es számot. Ahogy kinyílt a lift ajtaja egyből a megadott szobához siettek Mr. Jeong megállt a 204-es szoba előtt. Szeme könnybe lábadt amikor meglátta az ablakon keresztül, immáron már éber fiát. Mikor benyitott a szobába, fia szemébe is könnynek gyűltek...
- Apa! - JungKook az erejét teljét még nem nyerte vissza, jobb kezét apja felé nyújtotta, aki látván fia erőtlenségét, egyből oda sietett, és megfogta azt.
- Sajnálom! - folytatta. Kook orrából átlátszó szondák lógtak ki. Agy egyik a tápanyag  bevitelt segítette. Mivel a fiúnak nem volt elég ereje ahhoz, hogy egyen, így egy csövet nyomtak le, az orrán keresztül a vékonybeléhez. Kook haja kócos volt, de a körülmények ellenére a szája mosolyra állt.
- Örülök... hogy itt.... vagy... apa! Kérlek, ne hagyj... magamra! - suttogta, hiszen még hangját sem nyerte vissza. Lucy apja mindezt az apa -fia találkozást kint az ablak mögül figyelte, teljesen meghatódva.
 
   A Kim  család egyenesen a folyosó végében lévő kis csapathoz sietett, amikor Mr. Park odanézett, meglátta az ölelkező NamJoont és szüleit. De a háttérből mást is észrevett, jobban mondva, valakit. A fiú magas volt, de még így is messziről is az arcberendezése, és a nyakvonása, test tartása is ismerős volt. Ahogy közelebb sétált, észrevette, hogy a fiú is felfigyelt rá. A magas fiú szeme nagyra kinyílt majd vissza szűkült. Az éppen megérkező férfin szokásához híven, fehér ing volt, de a zakó felsőt most elhagyta, inge a nadrágjába volt tűrve, amit az öve tartott derekához.
- Jó napot, Mr. Park! - hajolt meg Jin
- Neked is, Jin! - tette ugyan azt, amit a fiú - régen nem láttalak. Mikor is 10 éve? Jól megnőttél. - komoly hangon mondta a férfi.
- Ugyan uram, ez az élet rendje, hogy mindig váltottunk, és valami jobbat alkossunk. - mondta ugyan olyan komolysággal Jin. Aki nem ismerte volna Jint és Lucy apját azt hitte volna, hogy rokonok.
De ez a feltételezés jogos, és igaz!
- Még mindig ugyan olyan komoly vagy mint 10 évvel ezelőtt JiJi. - féloldalas mosolyt húzott az oldalára Mr. Park.
- Ugyan bácsikám. Ne hívjon így! Akkor még kicsi voltam.
- Bá... bácsikám?! - dadogott TaeHyung. Mindenki értetlenül állt a tények előtt.
- Igen! - mondta határozottan Mr. Park.
   Jin egy féloldalas mosolyt húzott az arcára, ami csak pár pillanatig volt látható. Minden még az apjuk idejében kezdődött. Lucy apja HyungSu egy egészséges családban nőtt fel. Amikor 4 éves volt a apja megcsalta az anyját, ebből az egy éjszakás kalandból született meg Jin apja ChangJo. Amikor ChangJo megszületett akkor, az anyja belehalt a szülésbe. NaHyu Lucy apjának az anyja, szégyellte, hogy az ura megcsalta, de még nagyobb szégyen lett volna az, ha még el is hagyja ez miatt. Így sajátjaként nevelte és szerette ChangJot is épp úgy mint HyungSut. Szegény asszony azóta már a mennyből figyeli gyermekeit.
    10 évvel ezelőtt Lucy 6 éves volt míg Jin 12. Lucy és Jin sokat játszottak egymással. De amikor Lucy megismert JungKookot, a lány egyre többet volt az új baráttal és a régit szinte elfelejtette. Jinnek ez nagyon rosszul esett, akkor magába fordult és azért lett olyan, amilyen. Tizenhárom éves korától kezdve nagyon komolyan és éretten kezdett el viselkedni. Amikor csatlakozott RapMonsterékhez akkor kissé kinyílt és többet nevetett mint azelőtt. De egy bizonyos idő után, új tag csatlakozott hozzájuk, egy tizenhat éves fiú.
A fiú JungKook volt.
De ahogy telt múlt az idő, Jin megismerte Kookot, és a fiú természete magával ragadta. Olyannyira, hogy már legjobb barátok is lettek.Már nem neheztelt rá. JungKook mindig hozzá szaladt ha valami baj volt, sokszor adott neki jó tanácsot.

- Lucy és én, unokatestvérek vagyunk!

33. rész - Jobban, fáj!

- Minden olyan puha és bársonyos. Simogatja a lelkem, olyan mint a bársony, amit a fenyő és a citrom finoman megkomponált illata jár be. Elrepít a kéklő hegységekig és vissza. Leírhatatlan ez a gyönyör. Soha nem akarok felébredni. És ez, mind olyan jó. Olyan megnyugtató és érzéki. Imádok itt lenni, soha nem akarok innen haza menni.
- Mert a karjaim között fekszel. - mondta Kook Lucynek, bársonyosan simogató hangján, aki abban a pillanatban kinyitotta szemét, és meglátta a feléje tornyosodó fiút aki az arcát simogatta és mosolyával ajándékozta. A fiú feje fölött aranyszínű sugárban világított a Nap, ezzel is glóriát fonva a fiú feje köré.
   A lány kezét nyújtotta a mosolygó fiú arca felé, hogy megérintse azt. Kook lentebb hajolt és egy gyengéd mozdulattal egy majd kettő csókot lopott ölében fekvő kedvesétől. Lucyin az a fehér ruha volt, mint az égőházbeli látomásán viselt. Annyi kivétellel hogy most a nyakában, kettőjük nyakékének az egyik fele, ékeskedett. JungKookon egy fekete öltöny volt, nyakkendő nélkül. Csak egy fehér-rózsaszínű rózsa ékeskedett szíve felett. 
   Lucy lassan felült majd vissza nézett a fiúra, de akkor már nem volt ott. Tenyerét felfele fordítva ölébe helyezte, és nézte annak egyre jobban mélyülő ráncait. 
   Egyszeriben egy fekete lakkcipő, és egy a hozzá tartozó fekete nadrág szárt látott meg térdei előtt. Követve a nadrág szabásvonalának felfele haladó útirányát, a Nap erős fénye kezdte eltompítani szemét, a férfit ragyogni látta, aki a kezét nyújtja feléje. Jobb kezét a férfi kezébe nyomta majd felállt. Meglepve vette észre a férfi személyében, apját, akinek az arcát már mély barázdák fedtek. 
- Apa... te? Itt? 
- Még szép. Jó, hogy eljövök a saját lányom esküvőjére.
- Esküvő? De még csak 16 vagyok. - ámult el a lány.
- 23 éves vagy Lucy, és nézz csak oda - mutatott el a távolba, ahol egyszeriben egy út lett, fehér márvánnyal kikövezve. Az út két oldalán hó fehér székek álltak sorokba rendezve, és minden széken volt egy szál vörös -  vagy fehér rózsa. A székek előtt pedig, ismerősök, szomszédok, rokonok és a barátok álltak, kiöltözve,akik mosolyogva néztek felé. Az út végén nagy boltív ékeskedett amin gyönyörű kompozícióban elhelyezett virágok tündököltek. A boltíven túl állt egy fekete ruhás ember, kezében egy "BIBLIA" felirattal ellátott könyvel. A pap mellett állt egy fekete öltönyös fiatal ember. A férfi megfordult és ekkor már nem volt olyan ismeretlen, hiszen... JungKook volt az.
- Indulhatunk MinAh? - kérdezte a büszke apa. Lucy egy nagyot mosolygott apjára aki karon fogta lányát, ezzel is jelt adva Jinnek, Jiminnek és V-nek illetve a zongora előtt ülő BaekHyunnak, akik egyszeriben elkezdték játszani az esküvői dalukat, amit maga JungKook komponált. 
   Ahogy egyre közelebb értek az oltárhoz illetve a büszke leendőbeli férjhez. A menyasszony és a vőlegény arcán egyszerre ült ki, a meglepettség, a boldogság és végre a beteljesedettség gyönyörű, szinte már sziporkázó mosolya. 
- Átadom, legféltettebb kincsemet, Lucyt. - Kook kezébe helyezte lánya kezét - Vigyázz rá, még akkor is ha én már nem leszek. Mostantól, te óvod álmát, és te teljesíted minden kívánságát. Kérlek, légy a legjobb apa, és még annál is jobb férj. - az öröm apa, a mély meghajlást követően visszasétált felesége mellé, amin gyönyörű krémszínű kosztüm volt. Az öröm anya előtt egy fekete hajú 6-7 éves fiúcska állt, épp úgy kiöltözve mint Kook. Ő volt Lucy késői, de annál jobban szeretett öccse. 
   Az ifjú pár belekezdett dicsőítő és boldogító beszédébe. A násznép ekkor már helyet foglalt székükön. NamJoon, YoonGi, HoSeok és Mint az elsősorban foglat helyet a jobb oldalon, míg a bal oldalon Jin, Jimin és TaeHyung. Mindenki arcán a mosoly, szinte már éltre kelt és örökké tartó táncra hívta volna az egész világot.
- Jeong JungKook, akarod az itt megjelent Park MinAhot feleségedül? Mellette leszel jóban-rosszban, egészségben-betegségben, amíg a halál el nem választ?- tette fel a kérdést.
- Akarom - válaszolta nagy mosollyal arcán, miközben leendő béli arájára nézett.
- És te, Park MinAh akarod az itt megjelent Jeong JungKook-ot férjedül? Mellette leszel jóban-rosszban, egészségben-betegségben, amíg a halál el nem választ? - ismételte meg a kérdést a pap.
- Akarom - felelte Lucy, elképesztő nagy határozottsággal, de mégis lágyan.
- Immáron, házastársak vagytok. JungKook... csókold meg a menyasszonyt. 
  Házasságukat egy csókkal pecsételték meg, amit a násznép ujjongva fogadott.

- Valaki! Gyorsan! Siessen! - hajolt ki a lány kórtermének ajtaján TaeHyung, védőfelszerelésben.
   Egyből négy doktor szaladt be Lucy szobájába. Ahogy beértek a szobába egyből a szoba végébe küldték a fiút, hogy álljon ott, és ne lábatlankodjon a kezük alatt.
- Gyorsan esik a vérnyomása. Mit tegyünk? - kérdezte a női doktor
- Belsővérzése van. - állapította meg az a doktor, aki Lucyt operálta előző nap. - Azonnal! Műtőt! Meg kell műteni! - és már tolták is ki az ágyon fekvő lányt.
   TaeHyung remegő kezekkel nyúlt a zsebébe, miközben szemeivel csak előre meredt. Szemében semmi sem látszott, se élet, se halál, csak az üres semmi. Majd lassú, még jobban remegő kézzel tárcsázni kezdett
- Monie, baj van... siess be. Azonnal! Szükségem van rád! - ám ekkor már szipogott, könnyezett.
   15 perc elteltével, siető lépteket lehetett hallania folyosó egyik végéből. TaeHyung csak ott állt, mereven a szobában, pont ott ahova a dokik állították. Mikor NamJoon és a többiek beléptek, és
meglátták az üres termet és a lesokkol állapotban lévő V-t, azonnal érezték, valamit tenniük kell. TaeTae-t leültették kint a folyosón, RapMon elé guggolt, neki a jobb oldalára SUGA és Jin állt míg a másik oldalára J-Hope, Jimin és Mint.
- Mi történt! -kérdezte RapMonster kedves hangon. Próbált együttérzést tanúsítani de valahogy nem ment neki. Hiszen magában már előző este eldöntötte, hogy erős marad még akkor is ha nehéz, hisz ő a Leader és neki kell a többieknek a gondját viselni.
- Az isten szerelmére V, Mi történt? - fakadt ki végül. Heves vérmérséklete ismét elő tört, most épp olyan volt mint tavaly nyáron. Heves, pattogó, irányító zsarnokoskodó. Azon a nyáron ő is megváltozott. Azon a napon, amikor kint a Han-folyó partján bántották az idős bácsit. Amikor az a lány ide ért és megvédte az apót, és nem félt szembeszállni 7 "kemény" fiúval. Akkor valami megpuhult odabent, attól a naptól kezdve már nem volt olyan.
- Minden túl gyors volt... Az egyik pillanatban még stabil minden, de a másikban meg már labilis. A gépek csipogni kezdtek... egyre gyorsabban... Lucy egyik monitorján az a görbe vonal, elkezdett laposodni... Én... - elkezdett sírni - ...bepánikoltam... vagy öt másodpercet hezitáltam... mire kiszóltam... ha meghal az az én hibám lesz... - temette tenyerébe a kezét.
- Nem a te hibád. És amúgy se írd még le a kis csajt. Apja vére, biztos felépül. - nyugtatta Jin V-t, miközben a hátát simogatta. A többiek is épp úgy próbálták vigasztalni az elkeseredett fiút ahogy Jin. Idővel Jin lelépett és egyenesen JungKook szobájának ablakához sétált.
- Hogy értetted az, hogy "ha olyan mint az apja"? - kérdezte SUGA. Jin mellé állt összefont karokkal, és nézték a még mindig alvó JungKookot. Olyan békésen aludt.
- Az a jó amíg alszik. Legalább nem érez és nem lát semmit. Szegény, belehalna ha látná mi történik, azzal akit szeret! - mondta Jin elhalkult hangon, szinte már suttogott.
- Hát, haver. Nem lennék egyikőjük helyében sem. Remélem hamar rendbe jönnek. De még mindig nem értem, hogy mire mondtad azt! - célozgatott SUGA
- Mi? Miről beszélsz? Bocs, nem figyeltem! - mentegetőzött Jin, két fejrázás között, épp úgy mint akit egy mély gondolatmenetből rángattak ki.
- Nem figyeltél rám? - akadt ki YoonGi - Azt kérdeztem, mire értetted hogy "ha olyan mint az apja"? - ismételtre meg önmagát SUGA
- Mindegy. Nem lényeg.

- Doktor úr, még mindig esik a vérnyomása. - szólalt meg az egyik asszisztens.
- Adja a két kanalat. - mondta a sebész professzor.
A két kanalat, a lány szívének két oldalához helyezte majd ütés szerűen, ismét adott egy löketet a lány szívének, hogy még tovább kapjon időt és életet.
- Megtalálták már a belső vérzést okozó csomót*?
- Igen, épp most varrtam össze - mondta Joe az egyik tanonc.
- Nagyon ügyes! Magából még jó orvos válhat! - dicsérte meg a professzor.
- Köszönöm uram! - mosolyodott el a tanuló. Mosolyát még a maszk mögül is lehetett látni, hiszen szeme is mosolyra állt.
- De addig még sokat kell magának is tanulni. Vigyük vissza a kisasszonyt a szobájába.
   Mikor betolták Lucyt a szobájába, megtiltották a látogatóknak, hogy bemenjenek hozzá. V az ablakra tapadt, és úgy nézte. Eszébe villantak az egy órával ezelőtti események. Mrs. Spark a lemosakodást követően a lány szobájához sietett, ahol a többi barát még mindig aggódóan állt a lány ablaka előtt.
- Jó napot Mrs. Spark vagyok, Lucy doktora. Értik amit mondok?
- Igen. - válaszolta Jin
A nő igenlően bólintott - Turda, a lánynak elszakadt a belső varrata, ezért esett a vérnyomása. Bátran cselekedett a fiatal úr, hogy azonnal szólt nekünk. Ha nem szólt volna, akkor már nem lenne közöttünk.
- Értem. A fiúról a 204-esben fekvő fiúról? - érdeklődött Jin, Kook állapotáról
- Nem tudok róla semmit Professzor Dr. David L. Green tudna róla bővebben mesélni. Ő a kezelőorvosa. Mivel ő tud a maguk nyelvén, ezért is vállalta el az esetet. Szólok neki ha kell, ő majd mindenről jobban be tud számolni, mint én.
- És a lány? - lépett közelebb TaeHyun. Nem remélte, hogy megérti mit is mond a doki, de tudta, hogy Jin majd elmond neki mindent.
   Így is lett. V tényleg egy kukkot sem értett abból, hogy mit mondott a doki, így elsétált a kórházban lévő kis büféhez. Leült egy székre. Kis idő elteltével Jin is csatlakozott hozzá. Mély- feszült csend lett úrrá rajtuk, amit a vendég tört meg.
- Azt mondta hogy jól tetted, hogy szóltál.
- Mit? - ocsúdott fel V.
- A doki... - nyomatékosította - ha nem szóltál volna Lucy már rég halott lenne. Megmentetted az életét TaeHyung - veregette meg a hátát - Gratulálok! Megmentettél egy ember életet!
- Kö... köszi. És Kook?
- A doki szerint, ma már elvileg elmúlik az altató hatása. Te, V... lehet egy kérdésem? - könyökölt az asztalra a rangidős Jin.
- Mond tesó. - belekortyolt az időközben megrendelt kévéjába.
- Hogy lehet... a... te bátyád.... hogy is mondjam.... ilyen okos... te meg... ilyen...
- Hülye? Ökör? Barom? - találgatott V Nevetgélve, de látszott rajta hogy közben még mindig magát sértegeti. Valahol legbelül még mindig mardossa magát a Lucyvel történtek miatt.
- Sötét! - fejezte be mondatát Jin
- Nos, TaeNo mindig is okosabb volt, mint én. Vagyis nem volt okosabb, csak ő tudta, hogy mit akar az életben, én meg nem. Későn érő típus vagyok, ő meg korán. Ez a különbség kettőnk között. Csak 4 év van kettőnk között, de ő már többre vitte mint én. Nézd meg! Ő itt tanul Los Angelesben a doktori egyetemen. Tudod mit lesz? Agysebész! Mindent megadnék, ha egyszer ő büszke lenne rám.
- Agysebész? - ámuldozott Jin, - de ahhoz, minimum 10 év egyetemi képzés kell.
- Ő már a 5-et húzza, és itt kint. Amerikában.
- Lenyűgöző egy koponya.
- Az.
- De fel a fejjel. V ez a te napod. Életet mentettél, és nem is akárkiét. A bátyád is büszke lesz rád, ha megtudja. Biztos.

- Kook. Hol vagyok? Mi történt? 
- Ha én azt tudnám, Lucy.... hogy vagy?
- Jól, azt hiszem. Ma hallottam V hangját.
- Tényleg? És mit mondott?
- Segítségért kiáltott. 
- Miért?
- Valami történt velem. De nem tudom mi. Egyszer azt éreztem, hogy valami megvág, majd egy erős dobbanó érzést éreztem a szívemnél. Ezt követően, szúró érzések sokaságát éreztem. Mintha varrtak volna valamit. Te hogy vagy Kook?
- Jól, bár... fáj itt - mutatott a tüdejére - és itt - majd a szívére - De ez itt - végig mutatott magán - még jobban fáj.
- A tested?
- Nem, a lelkem.
- Miért?
- Mert hiányzol. 
- Akkor gyere át!
- Át fogok menni.
- Nálad van a nyakláncunk?
- Az egyik fele, igen. A tied?
- Az is itt van - kiemelte a zsebéből.
- Odakint majd találkozunk Szerelmem. Szeretlek Lucy.
- Szeretlek JungKook.

A JungKookra kötött műszerek egyszeriben, csipogni kezdtek, egyre hevesebben és hevesebben. A műszerek riasztották Professzor Dr. David L. Greent aki egyből a kórterembe sietett. Két ápolónővel. Mire már beért a szobába, addigra észrevette, hogy a fiú pulzusa felszökött, elmúlt az altató hatása. Szemeit nyitogatni kezdte, ujjfejeit egyre sűrűbben kezdte el mozgatni. A doki az ébredező fiú felé hajolt, és megszólalt Koreaiul
- Üdv újra közöttünk JungKook. - mosolyodott el
   Kook szemeit egyre jobban tudta nyitogatni. Egyre jobban ébredezett, egyre éberebb lett. Száját próbálta nyitogatni, hangot akart kicsikarni hangszálain keresztül, elakarta érni azt a hangszínt amin tud beszélni, de nem ment neki. Ez helyett csak halkan suttogott...

- Hol... van... Lucy?