- Nem látsz a szemedtől... vak egér!
Csend.
Csend van a folyosókon, és a szobákban. Park MinAh szobájában kellemes hőmérékletet mutat a termosztát, pont 22 fokot. A szobát elárasztja a Napfény ami az ablakból árad be. Így kissé selytelmes de mégis biztató, boldog érzést adva az édes álomból felébredők számára. JungKook lassacskán ébredezik szemeit nyitogatva. A vakító fény elősször eltompítja látását, majd idővel, ahogy megszokja a Nap sugarait ugy tisztul, élesedik ki a kép.
Egy kissebb sárga foltot lehet látni a mennyezet tetején, pont az ágy kellős közepe felett. JungKook elkezd gondolkodni a sárga folton, és annak a képződésén. De nem jut semmilyen eredményre sem, így nemes egyszerűséggel képzelő erejére hagyatkozott. Így lett az egyszerű beázási foltból vér tócsa, - a plafonon - amit ki akartak hozni az amúgyis hó fehét plafonból csak nem tudtak, még hipóval sem. Így maradt ott a vér "tócsa" helyén egy sárga paca. Enyhén megrázta fejét ellökve gondolatait elmélyéből és csak úgy spontán nézte tovább a plafont.
Elmélyét kitisztította így semmire, és senkire sem gondolt. Csak légzésére figyelt, épp úgy, ahogy azt egyszer, egy jóga könyvben olvasta, közben megaában felidézte a jóga, jó légzésének szabályait:
1. Három számolás alatt be vesszük a levegőt.
2. Három számolásig bent tartjuk a levegőt.
3. Három számolás alatt kifújjuk a levegőt.
4. Három számolás alatt megtartjuk ezt az állapotot.
5. Ujra kezdjuk a gyakorlat sort.
Légzésére gondosan ügyelve, elmélyét kiürítve, szemeit lefedve, relaxált egy kis ideig. De egy apró, érdes, nyöszögő hang kizökkentette ebből az állapotból, így légzésére nem figyelve, gondolatit vissza hívva újra "visszatért".
Nem tudta eldönteni, hogy merről jön a hang, de tudta, hogy a közelből. Még mindig kómásnak érezte magát, illetve nem kipihentnek.
Ekkor az ágy hirtelen megmoccant, egy kis hullámot érzet, pont úgy, mint, amikor valaki megfordul, vagymegmozdul rajta. Testét nem tudta megmozdítani lábaira nehezedő súly miatt, így csak fejével elfordult balra, egyenesen Lucy felé. Ekkor vette észre, hogy Lucy nagyra nyílt szemekkel nézi a fiút.
Lucy bal keze fejét támasztotta, míg jobb keze, még mindig a fiú kezében pihent, ugyan olyan erőtlenül mint előző este.
- Szia! - szólalt meg, lágy, de mégis kissé rekedtes hangon.
JungKook lebénult, persze nem ténylegesn. Szája nyitva maradt, szemei kikerekedtek, majd amikor tudatosult benne, az a tudta, hogy Lucy él - és az, hogy megszólat - szemei meglágyultak, és akarva akaratlanul, szája mosolyra állt.
Kezével kissé megszorította Lucy kezét amolyan - itt vagyok melletted - erősséggel.
- Sz... szia! - makogta halkan, épp olyan hangerővel, ahogyan a lány is. Lucy arcára is mosolyt festett a fiú hangja, olyan nagy, élettel teli mosolyt, mint amikor Bubblet ajándékozta neki Karácsonyra a fiú.
- Üdv újra közöttünk! - folytatta megszeppent hangon - Hiányoztál... nagyon.
Egy kicsit felkacagott a lány, majd hirtelen elkomolyodott.
- Ismerlek?
Az amerikai rendőrség még mindig nagy erőkkel keresteti az eltünk dél-koreai fiút Kim MinGyut. Olyan mintha a Föld nyelte volna el. Sehol sem találják. Egy iskolába sincs be iratva, és egy kórházi, sem beteg megőrzöben sincs számon tartva. Nincs jel róla. A NamJoon és családja egyre elkeseredettebb, épp úgy ahogy a barátok is.
- Jó napot, parti őrség?
- Igen, tessék mondja.
- Joe Stepleton vagyok a LosAngelesi Rendőr örs fő kapitánya.
- Maria Rakoczi vagyok a parti őrségtől miben segíthetek?
- Egy hónapja járt nállunk egy Dél-Koreai család. A fiukat kerestetik, mert megszökött otthonról az államokba. A várost és a környékat mi már vizsgáljuk. Arra kérném Mrs. Rakoczi, hogy a vizierőket mozgósítsa.
- Értettem Őrmester. Azonnal értesítem, mihelyst találunk valamit.
- Akkor is ha nem.
- Természetesen. Visz'hall.
A hadnagy letette a telefont és hátradőlt nagy bőr székén. Kezeivel tarkóját megtámasztotta és a monitorára ragasztott fiú képét kezdte el nézni.
- Hova tűntél MinGyu? - suttogta maga elé hallhan.
Mint egy tükör, úgy tört össze elképzelése, az újra találkozás pillanatát illetően. Mindenhogy elképzelte már, csak így nem. Valahogy, nem tudta azt elképzelni, hogy ne emlékezzen rá.
Egy gyors mozdulattal elrántotta a kezét Lucy keze alól, és hasára helyezte. Ismét a plafonra nézett, de csak azért, hogy a lány ne lássa könnycseppektől csillogó szemét. Behunyta szemét, és megpróbált úgy relaxálni mint az előbb. De nem tudott, hiszen valami kellemes megzavarta.
- Ne sírj! - mondta Lucy kedves hangon. De akkor már késő volt. JungKook rosszul érezte magát, úgy hitte, hogy lelkiekben elég erős ahhoz, hogy kibírja... de tévedett. Gyenge volt és lelkiekben fáradt. Valahol legbelül belefáradt abba, hogy egy reménytelen esélytelen szerelmet kövessen. De nem adta fel.
Jobb kezével eltakarta szemeit, ezzel is elbújva a külvilágtól. Három nagy mély lélegzetet vett, ekkor egy kis puha kéz érintését érezte meg a kezéfején, ami kis körkörös mozdulatokkal simogatta. A kéz később elszakadt kézfejétől és másik kezén ért földet. A kézfejet elvette a fiú szemei elől, és kis jobb oldali arcdombját megsimogatta.
- Szeretlek... - sutogta halkan a lány, mire a fiú oda fordult hozzá, könnes accal, úgy, hogy a lány keze még mindig arcán pihent. Nem akarta elhinni, amit hallott. Képtelenségnek tartotta, mindazok után amit mondott.
- Nem tudom, mi a neved... sem azt,... hogy mit keresel itt... - folytatta már könnyes szemekkel a lány - de... azt tudom... vagyis érzem, itt bent... hogy, fontos vagy nekem. Nem tudom,... hogyan kerültem ide, vagy, hogy miért vagyok gépekre kötve...
- Hosszú történet! - jelentette ki JungKook Lucy szavába vágva.
- Elmondod?
- Mihelyst jobban leszel igen. - megtörölte a szemét - Most csak legyen annyi elég, hogy... szeretlek téged.
JungKook az ágy feletti nővérhívót megnyomta, minek hatására Lucy és JungKook közös orvosa lépett be a szoba ajtaján, őt kisérve három másik kísérővér.
- Lucy, hogy vagy? - lépett oda a doktor.
- Lucy? Ki az? - kérdezte, miközben az asszisztensek felültették az ágy szélére.
- Amnézia! - súgta maga elé a doktor - JungKook!
- Igen? - ült fel ő is.
- Mondtál, neki valamit?
- Semmit, mihelyst felkelt jeleztem.
- Jól tetted! - bólintott elismerően. Vissza fordult a lányhoz. Zsebéből elővett egy toll alakú kis lámpát, amivel a lány szemeibe világított, ezzel is figyelve a lány pupillájának helyes működését. Mindezek után a lány állkapocs csontjához nyúlt és fejét fentebb emelte, közben mutató és középsú ujjával körkörös mozdulatokat végzett a lány nyaka és állkapocs csontja között. Semmilyen gomót, sem elváltozást nem érzett ki.
- Mire emlékszel?
- Arra, hogy őt szeretem. - mutatott JungKookra, aki ekkor megint meglepődve felnézett a lányra. Tekintete a doki és a lány között cikázott.
- Ezt a fiú mondta?
- Nem, amikor felébredtem, és megláttam oldalról az arcát, beugrott egy két dolog. Közöttük ez. - elhallgatott, kezeit ölébe helyezte, szemeivel, pedig azokat kezdte el nézni. Halvány mosoly jelentmeg arcán, kedvesen és boldogan felnézett a doktorra.
- Mikor felkeltem, nagyon megijedtem, mert nemt udtam, hogy hol vagyok. De amikor megláttam, megnyugodtam. A szívem, egyszerre kezdett el hevesen verni, közben nyugodtságot is árasztott magából. Igaz kevés mindere emlékszem, van olyan is - hajtotta le a fejét szomorúságában - amire egyáltalán nem, de erre az egyre biztosan. Még pedig arra, hogy szeretem.
- Rendben van. Szólok a szüleidnek, hogy felkeltél. Emlékszel rájuk?
Mély csend lett közöttük. Lucy saját emélyében kutakodott emlékek felé, de alighatalált valamit a szüleivel kapcsolatban. Bárhogyan próbálkozott, nem emlékezett semmire sem, és mindig csak JungKook mosolygós arca ugrott be elé. Minek hatására kissé elpirult és mosoly szállt arcára.
- Nem, csak rá. De ha meglátogatnak, akkor talán valami eszembe fog jutni.
- Persze, ez természetes. - a lányról levette tekintetét, majd a fiúra nézett - JungKook te pedig gyere most velünk, megnézzük a lábadat. - mondta.
- A lábadat? - kérdezte Lucy halkan suttogva, miközben maga elé nézett, De Ja Vu érzése lett. De nem tudta, hogy miért.
A doktor odament és segített a fiút fel állítani, és bele ültetni a toló székbe. JungKook egy biztató mosolyt intett Lucy felé, de ő nem válaszolt csak maga elé meredten bámult. Amikor ebből az állapotból kiszállt és meglátta a fiú begipszezett lábát, hirtelen felkiáltott és a fejéhez kapott. A fájdalom következtéven az ágyra zuhant, és úgy sírt. A doki és egy másik asszisztens, vissza szaladt a lányhoz, és a kezébe helyezett Branülbe belenyomott egy adag fájdalom csillapítót.
- Mi történt vele? - kérdezte riadtan JungKook,
- Nem tudom... talán... de nem biztos... valami elzárta az egyik agyi vagy erét és azért kezdett el sikítani.
- Ez hülyeség! - fakadt ki magából a fiú.
- Tessék?! - döbbenten nézett fel a lány felő.
- Ennyit még én is tudok bológiából. Ha az lenne, amit ön is mondott, akkor elájult volna. Mert, ha az agy nem kap elég oxigén elájul és ami a legrosszabb meg is hal. Ez nem az volt. Szerintem, csak... kezdenek vissza térni az emlékei.
Az orvos megdöbbentette a fiú jól tájékozottsága. Nem találkozott még, olyan fiúval aki így tudta, hogy blöfföl, miközben fogalma sem volt arról, hogy mi is volt ez, az előbb. Tényleg nem tudta, mi történt az előbb, csak egy belső hang súgta, hogy mit kell tennie. De elismerte magában, igaza lehet a fiúnak. Lehet, csak az emlékei térnek vissza, fokozatosan. A doki elkönyvelte magában, hogy mihelyst végzett JungKook vizsgálatával egy fél órára félre vonul és átnézi a lehetséges variációkat, hogy mit is kell tenni ilyen és ehhez való esetben. Illetve felismétli az egyetemen tanultakat.
Lucyt magára hagyták a szobában. Jobb oldalán feküdt, és nézte JungKook helyét, ahol egykoron feküdt. Lassan felidézte magában, a történteket és azt, hogymit érzett akkor.
Nem volt semmiben sem biztos, még abban sem, hogy mit keres ő itt, és hogy miért történik ez vele. Össze volt zavarodva. Bepánikolt attól, hogy nem emlékszik a szüleire se semmire a múltjából.
Hány éves vagyok? - tette fel magának a kérdést. De nem tudott rá vállaszolni.
Hol születtem? és Mikor? Kik a szüleim? Hogy hívják őket? van testvérem? - de ezek közül egyre sem tudott válaszolni. Ahogy egyre jobban és jobban bombázta saját magát az ehhez és még hasonló kérdések millióival, úgy fájdult bele a feje. Aggasztotta, hogy nem tud magáról semmit sem. Végső kérdésnek feltette magában...
Ki... vagyok... én?
Lent a vizsgálóban, zajlott az élet. Mégcsak reggel hét óra múlt, de már emberek sokassága árasztotta el a Klinika folyosóit.
A második emeleti vizsgálók tele voltak. Erre az emeletre azokat hozták, akiknek, súlyos törésük vagy sérülésük volt. Erre a szintre hozták le JungKookot is akit egyből betoltak a vizsgálóba. Készséggel felhelyezték őt a kivizsgáló ágyra, ahol egy másik orvos serénykedett. Kezében egy furcsa gépezetett tartott.
- Mi az? - kérdezte JungKook
- Gipszvágó gép.
- Gipszvágó... gép?! - nagyot nyelt a fiú, elkezdett aggódni.
- Olyan mint a flex - mondta. a Flex szó hallatán lesápadt, szint már fal fehér lett, meglátta ezt az orvos és folytatta - De ne aggódj, nem fog fájni. Mert a korong ami rajta van nem pörög eszeveszetten, csak rezeg, és ezek az erőteljes rezgések fogják letörni a gipszet a lábadról. - mondta. JungKook fellélegzett, és mire kettőt pislogott már el is kezdte az orvos.
Alig telt bele 10-15 perc és már le is vették a fiú lábáról a gipszet. Ez idő alatt megtudta, hogy a doktor - aki megszabadította felesleges súlyától - a SKY Egyetem egyesület Doktori szakán végzett. Ezen kívül még, azt is megtudta, hogy van egy lánya, aki abba az iskolába járt mint JungKook és van egy fia aki idősebb, mint Jimin. Ő jelenleg ügyvédnek tanul, szintén a SKY Egyetem egyesület egyik tagintézményében.
- Hogy hívják a lányát? - kérdezte
- MyeongJi! - felelte. Nem várt villámcsapásként súlytotta a felismerés.
Ő volt az, aki kőzé és Lucy közé állt - tudatosult benne. Arca kissé lesápadta név hallatán, ami feltűnt a doktornak is.
- Mi az? Talán ismered?
- Nem dehogy is. - mosolyodott el. De ez nem volt valódi.
JungKook orvosa belépett a rendelő ajtaján és bekükdte a fiút a röntgenbe, ahonnan a röntgen eredményével kell vissza jönnie. A segéd doktor elkísérte a fiút, tolókocsival odáig és megvárta vele míg a fiúra kerül a sor.
- Milyen a gipsz nélkül a világ? - kérdezte moslyogova
- Könnyű... sokkal könnyebb, mint emlékeztem. - mosolygott vissza.
Tíz perc eltelt mire bekerültek a vizsgálóba. Ott már pillanat alatt elkészítették a felvételeket. Ismét kikerült a fiú a folyosóra, de ezuttal már a leleteit várta.
Fél óra elteltével meg is kapta azokat, és már indultak is vissza a doktorja kivizsgálójába.
- Nos, fiam! Örömmel közlöm neked, hogy gyorsan gyógyulsz, és hogy összeforrt a csontod. Már csak annyi kell, hogy a szüleid és abarátaid segítségével ujra megtanulj járni és jobban vigyázz magadra! - mondta végig, elképesztő komolysággal, de a hangja mégis biztonságot és kellemes érzést sugárzott.
- Értem. Mindent köszönök. - felelte
- Ami meg MinAh kisasszonyt illeti. - tért megint komoly hangnemre - Ne mondjon neki semmit sem a múltjából.
- Miért?
- Mert előfordulhat, hogy megfogja viselni ez a sok információ, aminek Ő nem áll tudatában, jelen pillanatban. - mesélte a doki - Mindenre magától kell rájönnie.
- És ha mégis, valaki mond neki valamit? Akkor mi következik?
- Nos, a túl sok információ bezavarhatja. Akár beleis őrülhet abba a tudatba, hogy ő mindezekre nem is emlékszik. Egészen az önkívület határáig is eljuthat, amit csak a pszichiátriai kezelésekkel lehet majd enyhíteni, de teljesen elmulasztani nem. Épp ezért arra kérlek, hogy had jöjjön rá saját maga a múltjára. - lehajtotta a fejét a doki, majd folytatta - Igazad volt.
JungKook nem értette, hogy miért mondjan ezt neki a doki...
- Nem tudtam, hogy miért sikított fel a lány, de utánna néztem és be kell valjam... neked volt igazad. Azért sikított, mert valami bevillant neki... a múltjából. Hamarosan ki kell adnunk a kórházból, és arra kérlek, hogy mivel egyenlőre csak rád emlékszik, hogy vigyázz rá. A szüleinek is elfogom mind ezt mondani, de velük egyenlőre nem találkozhat.
- Miért nem?
- Mert bezavarná, ha azzal oda állítanának, hogy mi vagyunk Anya és Apa. És ezzel többet ártanánk, mint használnánk. Ha megint ilyen "rohama" lenne, kérlek nyugtasd meg. Ez a legjobb, többet ér mint bármilyen fájdalom csillapító. Jelen pillanatban, csak te vagy az, akire támaszkodhat. Csak benned bízik.
Édes és egyben szomoru hogy csak Kookra emlékszik de remélem kicsinyenként visszaternek az emlekei
VálaszTörlés