35. rész - Egy helyen!

  Lonely Day (Magányos Nap)

 Mély csend lett a kis társáság között. Mindenki a szeme sarkából figyelte a másikat, úgy informálódott, a másik felől. A folyosón kínzó csend lett úrrá, csak a gyógyszer szállító kis kocsi zaját lehet hallani, ahogyan a csempe fugájának nagy szakadékába kereke belemegy majd kijön közben pedig beleremeg a fém szerkezet, amiben a gyógyszer szemek pattognak és gurulnak.

    A kocsit toló nőnek fehér térdig érő Kórházi egyenruhája volt, lábán fehér papuccsal. Szobáról szobára járt, hogy kiossza a betegeknek a felírt gyógyszeradagot. Amikor a kis csoporthoz ért, egyszerűen csak köhintett egyet, és a tömeg kettévált a folyosó két oldalára. A keletkezett úton keresztül tolta a gyógyszeres kocsit Lucy ajtaja felé. Mikor kinyitotta azt, akkor mindenki egyetlen gyors fejkapással az ajtóra meredt, ami miatt a nő igencsak feszélyezve érezte magát. Gyorsan belépett a szobába fejét leszegezve, maga mögött bezárva az ajtót. Mindenki az ablakra tapadt kíváncsian nézve, hogy mit csinál odabent.
   Lucy ágya alól előhúzta a kórlapot, a lány feje fölött pittyegő gépekre nézett majd vissza a lapra, és jegyzetelni kezdett. Ezt a műveletsort többször megismételte. Visszacsúsztatta a lapot az ágy alatt lévő kis rácsos reteszbe. A kocsihoz fordult, elővett egy infúziós tasakot, felhelyezte az annak a tartására szolgáló rúdra, majd pedig bekötötte a lány kezében lévő branülbe. Beállította a kellő csepegési sebességre, utoljára végignézett a termen, a műszereken és a lányon, majd távozott.
   Fél óra elteltével Mr. Park még mindig nem mehetett be lányához, hiszen a lánya kezelőorvosa és annak még három segéde illetve V bátyja volt bent. Éppen a beteg állapotáról konzultáltak. Odakint nőttön nőtt a feszültség, hárman fel 's alá járkáltak, voltak akik pedig a falnak dőlve álltak vagy ültek a földön. Mr. Jeong a fiánál volt bent. De a többiek lelkére kötötte, hogy mihelyst kijön az orvos értesítsék őt is minden apró részletről.
- Apa, Lucy hol van? - szorult össze a kérdésre az apa torka. Most mit mondjon, ha elmondja az igazat, a fiának dühkitörése lehet vagy pedig összetörhet, és egyik sem tehet jót az állapotának. Így csak spontán elmondta az igazat.
- Még nem voltam bent, és még az orvossal sem találkoztam - nagyot nyelt, hiszen eszébe jutott az ágyon fekvő maga tehetetlen lány.
- Értem, de ugye szólnál ha megtudnál valamit? - szegte le fejét.
- Ez csak természetes!
   A következő percekben egy igen komoly apa fia beszélgetés kezdődött, többek között arról, hogy hogyan történhetett a tűzvész, illetve arról, hogy mikor mehetnek haza. Kooknak mind a két lába fel volt kötve, hiszen az égő házban, mikor a combcsontjára esett a tartó gerenda akkor a jobb láb combcsontja eltört épp úgy ahogy a bal lába is. Kezei be voltak fáslizva, hiszen kisebb égési sérüléseket is szerzett.
    A doktorok lassan távoztak a lány szobájából, de semmi konkrét dolgot sem mondtak. Szó szerint, semmit sem!

Haven (Menyország)

   Hét napra rá, JungKookot megszabadították a kellemetlen gyomor szondától. Ágyának felső részét föltámasztották, így már ülni is tudott. Lábait mozdítani még mindig nem tudta a gipsz miatt. Járógipszet pedig csak hat hét elteltével kaphat. Lassan elkezdték a hozzátáplálást, épp úgy ahogy a kisbabáknak szokták. Mivel egy hét alatt a gyomra kellőképpen legyengült, így újból kell kezdeni a normál étkeztetést, fűszeres és zsíros ételek nélkül. Csak natúr tört krumplit ehet amihez szépen lassan adagolták a többi zöldséget, gyümölcsöt és a többit.
   Az apja tartotta benne a lelket. Nem volt olyan nap, mikor a fiú nem kérdezősködött volna Lucy felől. De csak a slampos, silány szöveget tudta mondani az apa.
- A doktorok nem mondanak semmit sem.
   Ahányszor ezt meghallotta, mindig görcs állt a torkába, lélegzete kissé szaggatottá vált, vagyis legalábbis, ezt csak ő vette észre. Mélyen maga elé nézett.
- Istenem, kérlek csak egyszer hagy lássam még a mosolyát, és had mondhassam el még egyszer azt, hogy szeretem! - gondolatában az istenhez fohászkodott. Lucy apja ekkor benyitott, nagyot mosolygott a fiúra és az apára.
- Kijönnél egy percere? - szólt oda a másik férfihez - Bocs, Kook. De ez fontos! - Mr. Jeong fiára nézett aki kis mosollyal arcán bólintott. Az apa felállt, maga mögött bezárta az ajtót és követte barátját a folyosón végig. A folyosó végén balra fordultak majd a második ajtón bekopogtak, és válasz nélkül bementek.
   A szobában egy nagy barna ovális asztal volt, körülötte székekkel. A székeken már helyet foglalt Jin vele szemben RapMon. Az asztal főnél a főorvos mellette pedig két asszisztens. Ezt követte az egy-egy fiú. Mellettük két oldalt egy üres székkel, a székek mellett pedig még három doktor ült. A doktorok előtt egy nagy mappa volt, tele irattal.
- Ülj RapMon mellé. - súgta oda Lucy apja, aki Jin mellett foglalt helyet. Amikor leült a székére a két fő, utána a doktor aki az ablak előtt ült felállt, megköszörülte a torkát.
- Köszönöm, hogy mint eljöttek. - lenézett V testvérére aki szintén felállt, és tolmácsolni kezdett. - Azért hívtam össze az orvosi tanácsot, hogy megvitassuk a fiatal koreai lány állapotát. A szülőket és a hozzátartozókat pedig azért, mert jogukban áll tudni, mi is történt a fiatal hölggyel. - ismét bólintott a rezidensnek, aki fordított - A lánynak másodfokú légcső égése van, amit a forró levegő belégzésével szerzett. - minden mondatnál megállt az orvos, hogy tudjon fordítani a tanonc - A testén a végtagokon elsőfokú égési sérülés látható, ezért kötöztük be a lány kezét. Naponta cserélünk rajta kötést. A kötést nyugtató folyadékban áztatjuk, és még vizesen helyezzük a bőr felületre. Így minél több sejt képző és nyugtató folyadékot tudjon magéba szívni a még ép bőr felület. Egy hét elteltével azt kell mondanom, hogy az égett testfelület egy tized része meggyógyult ami nagyon jónak és ígéretesnek mondható. Mindezeken kívül, mesterséges kómában tartsuk a lányt, egészen addig amíg a légcsöve el nem érzi a 65%-os működési képességet. Az a képesség annak felel meg, mintha 30 éven keresztül cigizne és naponta egy doboz cigit elszívott volna. Persze ez nem olyan káros és helyre hozható. Mikor hozzánk került a lány, - nézett bele a paksamétájába - akkor 51%-os volt a légcsövének épsége. Ez miatt oxigén hiány léphetett fel. Ha oxigén hiány következik be, akkor előfordulhat az, hogy az agy nem kap elég oxogént, ami miatt beállhat a második második kóma, vagy ami még ennél is rosszabb az öntudat és az egyéb vesztés. Előfordult már ilyen a kórházunkban, a beteg agya nem kapott elegendő oxigént így nem emlékezett a saját múltjára. Még a nevére sem, a szüleire sem.
   Jinben hírtelen a felismerés és a kétség egy apró szikrája villant be a doktor szavaira.
- Akkor még annyi emléke sem lesz rólam, ami esetleg eddig volt. Tényleg elfogom veszteni. Nem fog emlékezni JungKookra, - bevillant Kook mosolygós arca - se Mintre. - a lány arca is, épp úgy, ahogy az előző fiúé és majd az elkövetkezőké - Se RapMonra se senkire, még rám se. - A ráébredés gondolata, és a drága, hőn szeretett unoka húga "elvesztése" olyan szinten megviselte, hogy könnyeit uralni már képtelen volt, így vad vágtába kezdett szeme sarkaiból le egyenesen a mélybe, ahol a biztos elenyészés várta, épp úgy, ahogy Lucy emlékei.
     Ez az egyik tünete az oxigén hiánynak, a második az már ennél súlyosabb, hiszen az elsőnél akár vissza térhetnek az emlékei. Nos, a második esetben, ha az agyának egy olyan része nem kapott elegendő oxigént ami létfontosságú szervet vagy érzék szervet működtet akkor ez más sokkal komplikáltabb. Hiszen szóba jöhet a lebénulás teljes testre, vagy csak féloldalra, azaz csak jobb oldalra, vagy csak bal oldalra. Ebből nehezebb felépülni, hiszen újból meg kell tanítani járni, enni, inni, érinteni, érzékelni és beszélni. De ezek csak feltételezések, több eredményt majd csak a mesterséges kómából való felébresztés után mondhatunk. Két hét múlva felébresztjük a lányt, biztosra. De csak abban az esetben ha a légcsöve eléri a Jó, azaz használatra alkalmas állapotot. Köszönöm, szépen a figyelmet. Mihelyt tudok valamit, akkor egyből értesítem a testvért és az apukát.
    Kezébe vette a papírjait, amiből időközben olvasott, majd kiment a többi orvossal együtt. Mély, feszült dermesztő csend lett a most már üres szobában. Felváltva egymásra nézegettek, hogy kiből mit váltott ki ez a konzultáció. Félt mindenki, féltették Lucyt. Féltették a családot de a legjobban saját magukat, hiszen senki sem tudná feldolgozni a legrosszabbat.

    JungKook apja lassan komótosan sétált fia szobájába. Próbálta elővenni legjobb énjét, de nem nagyon sikerült neki. A 204-es szoba ajtó előtt még megállt, egy mély lélegzetet vett, mosolyt erőltetett az arcára.
- Szia apa! Miért voltál oda ilyen sokáig? - kérdezte az ajtóban álló apától Kook, reménykedve a legjobban. Nem válaszolt, csak leült a fia ágya melletti kis fehér négy lábas székre, kezeibe vette fia kezét.
- Légy erős, fiam! Soha ne add fel, mindig bízz magadban és soha ne add fel a reményt. - mondta, halkan de mégis biztatóan. JungKook kézfejét arcához érintette, majd pedig egy apró piszit nyomott ár. Kook csak nézet némán maga elé, tudta, hogy baj van. Valahol legbelül a szíve tájékán már érezte, amikor megpillantotta apját az ajtóban, akinek keserves mosolyát, bármikor felismerné. Túl jól ismerte már ahhoz, hogy elhiggye, azt a hamis mosolyt.
- Mi történt Lucyvel? - kérdezte kimérten.
De nem válaszolt az apa.
- Mi történt Lucyvel? - mondta ingerültebben. - Mi vagy Lucyvel?... Az ég szerelmére apa mond már el! - kiabálta el magát. Apja összerezzent értetlenül és szánalommal illetve sajnálattal teli arccal nézett, fia könnyes szemeibe.
- Lucy kómába van.
   Mint akibe villám csapott, úgy kezdett el vergődni a kórházi ágyon. Közben folyamatosan kiabált, ordibált. Bal kezével a jobb kezében lévő branült kitépte, aminek helyéből a vér kezdett el folyni. Mellkasáról letépte az EKG-s tapaszokat,amik a szívfunkciót figyelték.
- Hagy abba JungKook. - próbálta lefogni az apa őrjöngő fiát, aki fölött ekkor már hangosan sípolni kezdett az EKG. - Ezzel, nem oldasz meg, semmit sem! -  A műszer még mindig sípolt, ezzel is jeleket adva a többi orvosnak, hogy valami baj van.
    Három orvos szaladt be a 204-esbe. Mikor észrevették a már véres fehér ágytakarót, és az apát aki próbálja lefogni őrjöngő fiát, egyből oda rohantak, lefogták két kezénél a fiút, közben az apát hátrálásra kényszerítették,és a harmadik orvos pedig nyugtató injekciót adott be a betegnek. Húsz másodperc elteltével JungKook kezdett lenyugodni. Egyre jobban kezdett ellazulni.
    A kezek szorítása kezdett gyengülni, majd végül teljesen elengedték azt. Az ágyháttámláját lefektették. A párnát felrázták, így még nagyobbnak és puhábbnak lehetett érezni. Az orvosok magukra hagyták apát és fiát.
    Ahogy egyre lassabbodott a szívverés, úgy ragadt le a fiú szemhéja is. Az ellökött széket vissza állította a szobában maradt férfi az ágy mellé és helyet foglalt rá. Fia kezéhez csak félve nyúlt, Megszorította kézfejét. Az apa erős kezében, most, egy gyenge, erőtlen, tehetetlen kéz hevert. Fejet lehajtva, várta... igazából még ő maga sem tudta mire vár. Talán csak egy jelre, arra, hogy még van remény. Könnycsatornái robbanásra készen duzzadtak, épp úgy mint a kitörni vágyó víz a duzzasztó gát mögül. Csak egy jelet akart, és egy boldog pillanatot, Mr. Jeong.        Bárcsak minden olyan lenne, mint azelőtt!
- Apa! - nyögte ki halkan JungKook. Fejét felemelve, kigördült egy könnycsepp. JungKook apja felé fordította a fejét. Egy lágy mosolyt küldött feléje.

Evening Sky (Esti Égbolton)

- Apa! Tehetetlen vagyok! Csak... had láthassam őt! Kérlek!
   Lecsukta pilláit, már aludt is. Mr. Jeong csak nézett fiára. Akit utoljára 10 évesen látott aludni. Akkor, amikor 39,4 fokos lázzal feküdt otthon, és vigyázott rá az nap este fiára, amíg felesége a cégnél volt bent. Teljesíteni akarta fia kívánságát. Úgy érezte, ezzel jár neki. Olyan sokat dolgozott a cégnél, hogy észre sem vette, milyen gyorsan elrepült hat év legkisebb fia életéből. Egyik pillanatban, még kis gyermek és együtt fociznak a réten, eget verő napsütésben. Míg, a másikban, már 17 éves és egy óvatlan pillanatban a kórház zord falai között fekszik kéz a kézben. És azon tűnődik - mikor nőttél ekkorára?
Ha haza jössz, minden máshogy lesz. Ígérem!

   Elérkezett a másnap reggel, a galambok a kinyitott ablakpárkányra ültek, és úgy búgtak, tökéletes ébresztőt adva egy beteg léleknek. Az ablakon, a szúnyoghálón keresztül, beszivárgott a késő téli, fél erős Nap sugara. Szemeit nyitogatni kezdte. Egyre élesebben és tisztábban látta a feléje tornyosuló fehér plafont, amiről lelógott a csillár.
   Egy teljesen más szobában ébredt, mint azelőtt. A szoba falak kellemes bézs színűek voltak, a sarkak pedig fehérek voltak, sarkukban egy-egy aranysárga csillaggal. Fejét az reggeli fény forrás felé fordította. A Nap reményforrásai, melegséggel töltötték el szívét. Száját mosolyra húzta, és elbűvölten nézett ki az ablakon.
- Köszönöm! - adott hálát annak, hogy még mindig megláthatja a felkelő nap sugarait, amik a reményt adják a betegnek, még akkor is ha az állapota reménytelen. Hiszen egy meleg, kedves szó, többet ér minden más ajándéknál! A nap egyetlen tettével - azzal hogy felkel - megmelengeti az ember szívét, épp olyan mintha Ő mosolyogna rád. A lehető legbájosabban, szinte már úgy, hogy egy szó nélkül ajkain csüngsz, ha meg pedig megszólal, egyszerűen a mennyországban érzed magad.
   Egyszeriben éles csipogó hangot hallott a közelben. Fejét az ellenkező irányba fordította és meglátta Őt.
Őt aki gépekre kötve feküdt, orrából csövek álltak ki, keze pedig lágyan teste mellett hevert. Haja, párnáján szét terült, mellkasa pedig egyenletes ütemre megemelkedett alig láthatóan. Feje fölött gépek csipogtak.  Ágya másik oldalán az ajtó felőli oldalon, egy hatalmas nagy csokor virág volt, meseszép vázába helyezve. A virágcsokor alatt, többnél több - Gyógyulj meg! - feliratú üdvözlő lapok voltak fel állítva.
   Erőt vett magán, alkarjára támaszkodva felült. Ám ekkor, nem érezte azt a feszítő nyomó érzést amit ilyenkor szokott. Kiegyenesedett és kéz hajlatára nézett, meglepődve vette észre, hogy már nincs benne a branül. Lábaira nézett, de ekkor már ezek sem voltak felkötve. Az ágyon hevertek, begipszezve, egészen combtőig. Nehezek voltak, szinte már megmozdíthatatlanok.
   Tekintetét visszavezette a mellette fekvő lány arcára és testére. Még így a takarón keresztül is törékeny volt, de ezt az érzést még erősítette a gépek folyamatos egyenletes csipogása. Bal kezét kinyújtotta a lány felé. Próbált minél messzebbre elnyújtózni, de csak pár centit tudott.

- Olyan békésen alszol, Lucy! - arca meglágyult és még erősebben kezdett elverni JungKook szíve. Megakarta érinteni, de nem tudta. Még így is túl messze volt.
    Napfény egyre erőteljesebben sütött be az ablakon. megmelegítve a fiú jobb oldalát. Kezeit ölébe helyezte, és tenyerét kezdte el nyomkodni. Fájt a szíve, mert így látja szerelmét, de örült legbelül, hogy legalább még él. Ismét kinyújtotta bal kezét Lucy felé.
- Oly' közel vagy, mégis oly' távol!

~ Soha ne add fel a reményt. Harcolj az álmodért, vágyadért és azért akit szeretsz. Még akkor is ha mindez képlékeny, és egy szép napon elenyészik, és semmibe vész!

 ~ Mimi

34. rész - Múlt, Jelen, Gyerek

   Fehér falak, középen egy sárga, vékony csíkkal ami megfelezi a "makulátlan falat". A teremben

rengeteg szék és pad van egymás mellé rakva. Kettő ilyen sor volt háttámlával egymásnak fordítva, és két ilyen sor volt egymással megint szemben. A székek kissé kopottak voltak, és ócskák, majd bele fájdult az ember dereka az ülésbe, ami egy fél órás egy helyben ülés után, már sugárzik az egész gerinc oszlopra. A terem jobb oldalán volt egy háromszög alakú asztal ahol számítógépek, és iratok voltak, ez a recepció. Ebből a teremből ajtók nyaltak, azaz orvosi szobák. Két ember jobban mondva egy házaspár a nevük szólítására vár. Majd egy órás várakozás után kinyílt a 003-as ajtó és kilépett belőle egy kedves mosolyú, baba arcú nő.
- Mrs. Park?! - szólalt fel hangosan mire Mrs. Park felállt és az ajtó felé kezdett el sétálni. Léptei lassúak de mégis szaggatottak voltak. Kezeivel hasát fogta, de nem görnyedt meg, úgy, mint akinek fájna.  Teste egyenes volt, sőt kicsit hátra dőlt. Arcával a hasára pillantott majd egy kis gyengéd mosolyt húzott arcára. Mr. Park felállt, hogy bekíséri feleségét a szobába. Karon és derékon fogta, úgy segítette feleségét. Az ajtónál gyenge feleségét átadta a nőnek, aki továbbkísérte, majd bezárta maga mögött az ajtót. Mr. Park visszasétált a helyére. Ismét várni kezdett. Telefonja vibrálni kezdett, fekete öltönye nadrágjában.
- Igen?
- Szia cimbora! A lányod, MinAh kórházban van. - közölte a vonal másik végén lévő hang, aki nem volt más mint Mr. Jeong, Kooknak az édesapja. 
- Tessék? - állt fel aggódva a helyéről, és a legközelebbi terasz ajtóhoz ment, hogy ne zavarja telefonos beszélgetésével is a rendelést.
- MinAh kórházban van, Los Angelesben a Szent Anna Klinikán.
- De mégis mi történt? Hogyan? Kevin nem vigyázott rá vagy mi? Mond el kérlek, és ebbe bele őrülök. - arcába lógó haját feje tetejére simította, hogy ezzel is jobban, tisztábban lásson, de nem lelki szemeivel, hiszen azzal, most már semmit sem látott, csak azt, ahogyan elsőszülött lányának, Lucynek élettel teli mosolya felvillan, ami egyszer csak veszít fényéből és a sötétség nyeli el.
   JungKook apja elmondott mindent mait csak meg tudott NamJoontól. Az égő házat, a hős lovagot, fia balesetét, és barátjának, lánya súlyos helyzetét is elmondta.
- Mikor volt ez? - könnyeivel küszködve mondta a családfő, legbelül közben reménykedve abban, hogy lánya jobban lesz.
- Három napja. Mihelyst megtudtuk azonnal vettünk négy repülőjegyet, nektek is. Holnap indul a gépünk Los Angelesbe. Azonnal pakoljátok össze a legfontosabbakat és másnap 07:30-kor várunk a reptéren.
- Nem jó! Kateet nem vihetem magammal. - halkult el a végén.
- Miért nem?
- Nem akartunk még elmondani, de Kateenek... gyermeke lesz. Apa leszek, megint!
- Istenem, barátom! Ez nagyszerű. Gratulálok teljes szívemből. - hallatszott a vonal másik oldalán lévő fél arcára ragadó vigyor. Szívből örült, barátja örömének.
- Nem akarom, hogy Ketee felizgassa magát, mert félek, hogy az a gyerek lelki állapotára már most kihatna és én, azt nem akarom.
- Persze, akkor? Mégis, hogyan tovább?

   Mr. Park elmondta Mr. Jeongnak az ötletét. Katee majd fél órás vizsgálat után, megnyílt a 003-as vizsgáló és kisétált rajta. Férje egyből odaszaladt hozzá, hogy segítse minden léptét. Próbálta elrejteni aggódását, de nem sikerült neki. Legalábbis feleségét nem tudta átverni. Túl jól ismerte már.
- Mi a baj? - a nő bársonyos hangja, meglágyította az addigi aggódó apai szívet, minek hatására egy kis sejtelmes mosoly jelent meg a férfi arcán.
- Holnap korán el kell utaznom Amerikába, Los Angelesbe.
- Miért? - nyúlt a kabátjáért a terhes asszony, amit a férje segített felvenni.
- Üzleti ügy. - Mr. Park ugyanis üzletember, ez az okból is költöztek el 10 évvel ezelőtt. A munka, kötelez.
- Megyek veled. Majd meglátogatom Lucyt a versenyre való készülődése közben. Meg amúgy is, rég beszéltem már Naomi barátnőmmel. - mosolyodott el Katee
- Nem leszek túl sok időt ott. Meg nem abban a városrészben lesz ahol Naomiék laknak. Teljesen máshol lesz. Meg nem is lesz olyan érdekes - próbálta lebeszélni feleségét - csak tárgyalások, meg ilyenek. Nagyon unalmas lesz. De ez kell ahhoz, hogy hamarabb kapjak bér emelést.
- Jó, de! Én szeretnék menni! - kiléptek a terhes gondozó fő ajtaján és már indultak is a parkoló felé.
- Kincsem. A te állapotodban, kérlek, maradj itthon. - nyitotta ki a kocsi autót - Pihenésre és nyugodtságra van szükséged.
- Rendben van, de csak a lányod miatt! - ült be az autóba. Mr. Park szíve elkezdett erőteljesebben dobogni, hirtelen olyan érzése volt mintha felesége tudta volna mi van Lucyvel.
- Lucy miatt? - érdeklődött, még mindig zaklatottan.
- Ő miatta! - Katee simogatta meg a hasát, ezzel is jelezve is, hogy "lesz még egy lányod, apuka!"
   Mr. Parknak a szíve még az eddiginél is nagyobbat dobbant. Ismét apa leszek - ez a tudat tudatosult benne, méghozzá lánya lesz. Nem volt szomorú az miatt, hogy nem fia lesz. Pedig sokan azok lettek volna az ő helyében, de az ő szívét, csak az öröm, a boldogság kerítette hatalmába.
   Felesége, Katee a szíve alatt hordja második lányát, aki hat hónap múlva napvilágot láthat. Lucy milyen boldog lesz, ha megtudja.  De ekkor, bevillant barátjával folytatott beszélgetése, amit az autóban ülő feleség észre is vett. De nem szólt, arra fogta, hogy biztosan ideges a holnapi tárgyalás miatt.

    Másnap reggel már el is indult a reptérre. A bejáratánál találkozott barátjával és NamJoon apjával illetve feleségével EunHaval. Mind hármójuknak alig volt csomagjuk, tényleg csak a legszükségesebbeket pakolták be maguknak.
    08:00-kor indult a gép. A jegyük a 043-as sorba szólt, ahol a jobb oldal melletti ablakok mellett egy sort el is foglaltak négyen.
    Mr. és Mrs Kim elmondták, hogy fiuk MinGyu elszökött egy szó nélkül, ezrét is jöttek ketten. Meg kell találniuk a fiukat. Meg persze, NamJoont is féltették, hisz ő felel a többiek állapotáért, mert ő a Leader. Lucy apja elhűlt MinGyu viselkedésén. De valahogy nem volt meglepve, attól amit tett. Lánya mindent elmond neki, vele kapcsolatban, az apa és lánya közötti kapcsolat náluk teljesen eltűnt. Inkább Legjobb Barát szerepét vette át az apa, lánya életében, persze némi tisztelettel övezve.

   A négy órás repülő út után, megérkeztek a LAX International Airportra ahol már egy Taxi várta őket. A Taxi elvitte őket a kibérelt házhoz, ami közel volt Kevinék leégett villájához.
   A házban öt szoba volt, három fürdőszoba, egy nagy konyha és egy még nagyobb étkező. Ahogy beléptél a házban egy kis előszobába léptél ahol a cipőket és a kabátokat lehet lerakni. Ebből nyílik bal oldalt a nagy kandallós nappali, amiben bőr fotelek, 1 dohányzó aszta, és könyvespolcok voltak. Jobbra nyílt az étkező, majd a  konyha. Az étkező asztal fölött nagy "gyémánt" csillár lógott a szépen faragott fa mennyezetből. A bejárati ajtóval szemben volt egy lépcső ami az emeletre vezetett. Az emeleten volt négy szoba. Az emelet egyik sarkából még egy kis lépcső mutatott fel, egyenesen a tetőtér felé, ahol az ötödik szoba volt található, hét ággyal. Azért vették ki ezt a házat, mert úgy gondolták, hogy a fiúkat is majd átköltöztetik oda. Ahol még felügyelet alatt is lehetnek.


    Miután végeztek a csomagjaik kipakolásával, egyből a Szent Anna Klinikára mentek. A recepción érdeklődtek, a gyerekek felől, ki JungKook felől és Lucy felől is. Miután megtudták, hanyadik emeleten vannak, egyből liftbe szálltak, megnyomták a 4-es számot. Ahogy kinyílt a lift ajtaja egyből a megadott szobához siettek Mr. Jeong megállt a 204-es szoba előtt. Szeme könnybe lábadt amikor meglátta az ablakon keresztül, immáron már éber fiát. Mikor benyitott a szobába, fia szemébe is könnynek gyűltek...
- Apa! - JungKook az erejét teljét még nem nyerte vissza, jobb kezét apja felé nyújtotta, aki látván fia erőtlenségét, egyből oda sietett, és megfogta azt.
- Sajnálom! - folytatta. Kook orrából átlátszó szondák lógtak ki. Agy egyik a tápanyag  bevitelt segítette. Mivel a fiúnak nem volt elég ereje ahhoz, hogy egyen, így egy csövet nyomtak le, az orrán keresztül a vékonybeléhez. Kook haja kócos volt, de a körülmények ellenére a szája mosolyra állt.
- Örülök... hogy itt.... vagy... apa! Kérlek, ne hagyj... magamra! - suttogta, hiszen még hangját sem nyerte vissza. Lucy apja mindezt az apa -fia találkozást kint az ablak mögül figyelte, teljesen meghatódva.
 
   A Kim  család egyenesen a folyosó végében lévő kis csapathoz sietett, amikor Mr. Park odanézett, meglátta az ölelkező NamJoont és szüleit. De a háttérből mást is észrevett, jobban mondva, valakit. A fiú magas volt, de még így is messziről is az arcberendezése, és a nyakvonása, test tartása is ismerős volt. Ahogy közelebb sétált, észrevette, hogy a fiú is felfigyelt rá. A magas fiú szeme nagyra kinyílt majd vissza szűkült. Az éppen megérkező férfin szokásához híven, fehér ing volt, de a zakó felsőt most elhagyta, inge a nadrágjába volt tűrve, amit az öve tartott derekához.
- Jó napot, Mr. Park! - hajolt meg Jin
- Neked is, Jin! - tette ugyan azt, amit a fiú - régen nem láttalak. Mikor is 10 éve? Jól megnőttél. - komoly hangon mondta a férfi.
- Ugyan uram, ez az élet rendje, hogy mindig váltottunk, és valami jobbat alkossunk. - mondta ugyan olyan komolysággal Jin. Aki nem ismerte volna Jint és Lucy apját azt hitte volna, hogy rokonok.
De ez a feltételezés jogos, és igaz!
- Még mindig ugyan olyan komoly vagy mint 10 évvel ezelőtt JiJi. - féloldalas mosolyt húzott az oldalára Mr. Park.
- Ugyan bácsikám. Ne hívjon így! Akkor még kicsi voltam.
- Bá... bácsikám?! - dadogott TaeHyung. Mindenki értetlenül állt a tények előtt.
- Igen! - mondta határozottan Mr. Park.
   Jin egy féloldalas mosolyt húzott az arcára, ami csak pár pillanatig volt látható. Minden még az apjuk idejében kezdődött. Lucy apja HyungSu egy egészséges családban nőtt fel. Amikor 4 éves volt a apja megcsalta az anyját, ebből az egy éjszakás kalandból született meg Jin apja ChangJo. Amikor ChangJo megszületett akkor, az anyja belehalt a szülésbe. NaHyu Lucy apjának az anyja, szégyellte, hogy az ura megcsalta, de még nagyobb szégyen lett volna az, ha még el is hagyja ez miatt. Így sajátjaként nevelte és szerette ChangJot is épp úgy mint HyungSut. Szegény asszony azóta már a mennyből figyeli gyermekeit.
    10 évvel ezelőtt Lucy 6 éves volt míg Jin 12. Lucy és Jin sokat játszottak egymással. De amikor Lucy megismert JungKookot, a lány egyre többet volt az új baráttal és a régit szinte elfelejtette. Jinnek ez nagyon rosszul esett, akkor magába fordult és azért lett olyan, amilyen. Tizenhárom éves korától kezdve nagyon komolyan és éretten kezdett el viselkedni. Amikor csatlakozott RapMonsterékhez akkor kissé kinyílt és többet nevetett mint azelőtt. De egy bizonyos idő után, új tag csatlakozott hozzájuk, egy tizenhat éves fiú.
A fiú JungKook volt.
De ahogy telt múlt az idő, Jin megismerte Kookot, és a fiú természete magával ragadta. Olyannyira, hogy már legjobb barátok is lettek.Már nem neheztelt rá. JungKook mindig hozzá szaladt ha valami baj volt, sokszor adott neki jó tanácsot.

- Lucy és én, unokatestvérek vagyunk!

33. rész - Jobban, fáj!

- Minden olyan puha és bársonyos. Simogatja a lelkem, olyan mint a bársony, amit a fenyő és a citrom finoman megkomponált illata jár be. Elrepít a kéklő hegységekig és vissza. Leírhatatlan ez a gyönyör. Soha nem akarok felébredni. És ez, mind olyan jó. Olyan megnyugtató és érzéki. Imádok itt lenni, soha nem akarok innen haza menni.
- Mert a karjaim között fekszel. - mondta Kook Lucynek, bársonyosan simogató hangján, aki abban a pillanatban kinyitotta szemét, és meglátta a feléje tornyosodó fiút aki az arcát simogatta és mosolyával ajándékozta. A fiú feje fölött aranyszínű sugárban világított a Nap, ezzel is glóriát fonva a fiú feje köré.
   A lány kezét nyújtotta a mosolygó fiú arca felé, hogy megérintse azt. Kook lentebb hajolt és egy gyengéd mozdulattal egy majd kettő csókot lopott ölében fekvő kedvesétől. Lucyin az a fehér ruha volt, mint az égőházbeli látomásán viselt. Annyi kivétellel hogy most a nyakában, kettőjük nyakékének az egyik fele, ékeskedett. JungKookon egy fekete öltöny volt, nyakkendő nélkül. Csak egy fehér-rózsaszínű rózsa ékeskedett szíve felett. 
   Lucy lassan felült majd vissza nézett a fiúra, de akkor már nem volt ott. Tenyerét felfele fordítva ölébe helyezte, és nézte annak egyre jobban mélyülő ráncait. 
   Egyszeriben egy fekete lakkcipő, és egy a hozzá tartozó fekete nadrág szárt látott meg térdei előtt. Követve a nadrág szabásvonalának felfele haladó útirányát, a Nap erős fénye kezdte eltompítani szemét, a férfit ragyogni látta, aki a kezét nyújtja feléje. Jobb kezét a férfi kezébe nyomta majd felállt. Meglepve vette észre a férfi személyében, apját, akinek az arcát már mély barázdák fedtek. 
- Apa... te? Itt? 
- Még szép. Jó, hogy eljövök a saját lányom esküvőjére.
- Esküvő? De még csak 16 vagyok. - ámult el a lány.
- 23 éves vagy Lucy, és nézz csak oda - mutatott el a távolba, ahol egyszeriben egy út lett, fehér márvánnyal kikövezve. Az út két oldalán hó fehér székek álltak sorokba rendezve, és minden széken volt egy szál vörös -  vagy fehér rózsa. A székek előtt pedig, ismerősök, szomszédok, rokonok és a barátok álltak, kiöltözve,akik mosolyogva néztek felé. Az út végén nagy boltív ékeskedett amin gyönyörű kompozícióban elhelyezett virágok tündököltek. A boltíven túl állt egy fekete ruhás ember, kezében egy "BIBLIA" felirattal ellátott könyvel. A pap mellett állt egy fekete öltönyös fiatal ember. A férfi megfordult és ekkor már nem volt olyan ismeretlen, hiszen... JungKook volt az.
- Indulhatunk MinAh? - kérdezte a büszke apa. Lucy egy nagyot mosolygott apjára aki karon fogta lányát, ezzel is jelt adva Jinnek, Jiminnek és V-nek illetve a zongora előtt ülő BaekHyunnak, akik egyszeriben elkezdték játszani az esküvői dalukat, amit maga JungKook komponált. 
   Ahogy egyre közelebb értek az oltárhoz illetve a büszke leendőbeli férjhez. A menyasszony és a vőlegény arcán egyszerre ült ki, a meglepettség, a boldogság és végre a beteljesedettség gyönyörű, szinte már sziporkázó mosolya. 
- Átadom, legféltettebb kincsemet, Lucyt. - Kook kezébe helyezte lánya kezét - Vigyázz rá, még akkor is ha én már nem leszek. Mostantól, te óvod álmát, és te teljesíted minden kívánságát. Kérlek, légy a legjobb apa, és még annál is jobb férj. - az öröm apa, a mély meghajlást követően visszasétált felesége mellé, amin gyönyörű krémszínű kosztüm volt. Az öröm anya előtt egy fekete hajú 6-7 éves fiúcska állt, épp úgy kiöltözve mint Kook. Ő volt Lucy késői, de annál jobban szeretett öccse. 
   Az ifjú pár belekezdett dicsőítő és boldogító beszédébe. A násznép ekkor már helyet foglalt székükön. NamJoon, YoonGi, HoSeok és Mint az elsősorban foglat helyet a jobb oldalon, míg a bal oldalon Jin, Jimin és TaeHyung. Mindenki arcán a mosoly, szinte már éltre kelt és örökké tartó táncra hívta volna az egész világot.
- Jeong JungKook, akarod az itt megjelent Park MinAhot feleségedül? Mellette leszel jóban-rosszban, egészségben-betegségben, amíg a halál el nem választ?- tette fel a kérdést.
- Akarom - válaszolta nagy mosollyal arcán, miközben leendő béli arájára nézett.
- És te, Park MinAh akarod az itt megjelent Jeong JungKook-ot férjedül? Mellette leszel jóban-rosszban, egészségben-betegségben, amíg a halál el nem választ? - ismételte meg a kérdést a pap.
- Akarom - felelte Lucy, elképesztő nagy határozottsággal, de mégis lágyan.
- Immáron, házastársak vagytok. JungKook... csókold meg a menyasszonyt. 
  Házasságukat egy csókkal pecsételték meg, amit a násznép ujjongva fogadott.

- Valaki! Gyorsan! Siessen! - hajolt ki a lány kórtermének ajtaján TaeHyung, védőfelszerelésben.
   Egyből négy doktor szaladt be Lucy szobájába. Ahogy beértek a szobába egyből a szoba végébe küldték a fiút, hogy álljon ott, és ne lábatlankodjon a kezük alatt.
- Gyorsan esik a vérnyomása. Mit tegyünk? - kérdezte a női doktor
- Belsővérzése van. - állapította meg az a doktor, aki Lucyt operálta előző nap. - Azonnal! Műtőt! Meg kell műteni! - és már tolták is ki az ágyon fekvő lányt.
   TaeHyung remegő kezekkel nyúlt a zsebébe, miközben szemeivel csak előre meredt. Szemében semmi sem látszott, se élet, se halál, csak az üres semmi. Majd lassú, még jobban remegő kézzel tárcsázni kezdett
- Monie, baj van... siess be. Azonnal! Szükségem van rád! - ám ekkor már szipogott, könnyezett.
   15 perc elteltével, siető lépteket lehetett hallania folyosó egyik végéből. TaeHyung csak ott állt, mereven a szobában, pont ott ahova a dokik állították. Mikor NamJoon és a többiek beléptek, és
meglátták az üres termet és a lesokkol állapotban lévő V-t, azonnal érezték, valamit tenniük kell. TaeTae-t leültették kint a folyosón, RapMon elé guggolt, neki a jobb oldalára SUGA és Jin állt míg a másik oldalára J-Hope, Jimin és Mint.
- Mi történt! -kérdezte RapMonster kedves hangon. Próbált együttérzést tanúsítani de valahogy nem ment neki. Hiszen magában már előző este eldöntötte, hogy erős marad még akkor is ha nehéz, hisz ő a Leader és neki kell a többieknek a gondját viselni.
- Az isten szerelmére V, Mi történt? - fakadt ki végül. Heves vérmérséklete ismét elő tört, most épp olyan volt mint tavaly nyáron. Heves, pattogó, irányító zsarnokoskodó. Azon a nyáron ő is megváltozott. Azon a napon, amikor kint a Han-folyó partján bántották az idős bácsit. Amikor az a lány ide ért és megvédte az apót, és nem félt szembeszállni 7 "kemény" fiúval. Akkor valami megpuhult odabent, attól a naptól kezdve már nem volt olyan.
- Minden túl gyors volt... Az egyik pillanatban még stabil minden, de a másikban meg már labilis. A gépek csipogni kezdtek... egyre gyorsabban... Lucy egyik monitorján az a görbe vonal, elkezdett laposodni... Én... - elkezdett sírni - ...bepánikoltam... vagy öt másodpercet hezitáltam... mire kiszóltam... ha meghal az az én hibám lesz... - temette tenyerébe a kezét.
- Nem a te hibád. És amúgy se írd még le a kis csajt. Apja vére, biztos felépül. - nyugtatta Jin V-t, miközben a hátát simogatta. A többiek is épp úgy próbálták vigasztalni az elkeseredett fiút ahogy Jin. Idővel Jin lelépett és egyenesen JungKook szobájának ablakához sétált.
- Hogy értetted az, hogy "ha olyan mint az apja"? - kérdezte SUGA. Jin mellé állt összefont karokkal, és nézték a még mindig alvó JungKookot. Olyan békésen aludt.
- Az a jó amíg alszik. Legalább nem érez és nem lát semmit. Szegény, belehalna ha látná mi történik, azzal akit szeret! - mondta Jin elhalkult hangon, szinte már suttogott.
- Hát, haver. Nem lennék egyikőjük helyében sem. Remélem hamar rendbe jönnek. De még mindig nem értem, hogy mire mondtad azt! - célozgatott SUGA
- Mi? Miről beszélsz? Bocs, nem figyeltem! - mentegetőzött Jin, két fejrázás között, épp úgy mint akit egy mély gondolatmenetből rángattak ki.
- Nem figyeltél rám? - akadt ki YoonGi - Azt kérdeztem, mire értetted hogy "ha olyan mint az apja"? - ismételtre meg önmagát SUGA
- Mindegy. Nem lényeg.

- Doktor úr, még mindig esik a vérnyomása. - szólalt meg az egyik asszisztens.
- Adja a két kanalat. - mondta a sebész professzor.
A két kanalat, a lány szívének két oldalához helyezte majd ütés szerűen, ismét adott egy löketet a lány szívének, hogy még tovább kapjon időt és életet.
- Megtalálták már a belső vérzést okozó csomót*?
- Igen, épp most varrtam össze - mondta Joe az egyik tanonc.
- Nagyon ügyes! Magából még jó orvos válhat! - dicsérte meg a professzor.
- Köszönöm uram! - mosolyodott el a tanuló. Mosolyát még a maszk mögül is lehetett látni, hiszen szeme is mosolyra állt.
- De addig még sokat kell magának is tanulni. Vigyük vissza a kisasszonyt a szobájába.
   Mikor betolták Lucyt a szobájába, megtiltották a látogatóknak, hogy bemenjenek hozzá. V az ablakra tapadt, és úgy nézte. Eszébe villantak az egy órával ezelőtti események. Mrs. Spark a lemosakodást követően a lány szobájához sietett, ahol a többi barát még mindig aggódóan állt a lány ablaka előtt.
- Jó napot Mrs. Spark vagyok, Lucy doktora. Értik amit mondok?
- Igen. - válaszolta Jin
A nő igenlően bólintott - Turda, a lánynak elszakadt a belső varrata, ezért esett a vérnyomása. Bátran cselekedett a fiatal úr, hogy azonnal szólt nekünk. Ha nem szólt volna, akkor már nem lenne közöttünk.
- Értem. A fiúról a 204-esben fekvő fiúról? - érdeklődött Jin, Kook állapotáról
- Nem tudok róla semmit Professzor Dr. David L. Green tudna róla bővebben mesélni. Ő a kezelőorvosa. Mivel ő tud a maguk nyelvén, ezért is vállalta el az esetet. Szólok neki ha kell, ő majd mindenről jobban be tud számolni, mint én.
- És a lány? - lépett közelebb TaeHyun. Nem remélte, hogy megérti mit is mond a doki, de tudta, hogy Jin majd elmond neki mindent.
   Így is lett. V tényleg egy kukkot sem értett abból, hogy mit mondott a doki, így elsétált a kórházban lévő kis büféhez. Leült egy székre. Kis idő elteltével Jin is csatlakozott hozzá. Mély- feszült csend lett úrrá rajtuk, amit a vendég tört meg.
- Azt mondta hogy jól tetted, hogy szóltál.
- Mit? - ocsúdott fel V.
- A doki... - nyomatékosította - ha nem szóltál volna Lucy már rég halott lenne. Megmentetted az életét TaeHyung - veregette meg a hátát - Gratulálok! Megmentettél egy ember életet!
- Kö... köszi. És Kook?
- A doki szerint, ma már elvileg elmúlik az altató hatása. Te, V... lehet egy kérdésem? - könyökölt az asztalra a rangidős Jin.
- Mond tesó. - belekortyolt az időközben megrendelt kévéjába.
- Hogy lehet... a... te bátyád.... hogy is mondjam.... ilyen okos... te meg... ilyen...
- Hülye? Ökör? Barom? - találgatott V Nevetgélve, de látszott rajta hogy közben még mindig magát sértegeti. Valahol legbelül még mindig mardossa magát a Lucyvel történtek miatt.
- Sötét! - fejezte be mondatát Jin
- Nos, TaeNo mindig is okosabb volt, mint én. Vagyis nem volt okosabb, csak ő tudta, hogy mit akar az életben, én meg nem. Későn érő típus vagyok, ő meg korán. Ez a különbség kettőnk között. Csak 4 év van kettőnk között, de ő már többre vitte mint én. Nézd meg! Ő itt tanul Los Angelesben a doktori egyetemen. Tudod mit lesz? Agysebész! Mindent megadnék, ha egyszer ő büszke lenne rám.
- Agysebész? - ámuldozott Jin, - de ahhoz, minimum 10 év egyetemi képzés kell.
- Ő már a 5-et húzza, és itt kint. Amerikában.
- Lenyűgöző egy koponya.
- Az.
- De fel a fejjel. V ez a te napod. Életet mentettél, és nem is akárkiét. A bátyád is büszke lesz rád, ha megtudja. Biztos.

- Kook. Hol vagyok? Mi történt? 
- Ha én azt tudnám, Lucy.... hogy vagy?
- Jól, azt hiszem. Ma hallottam V hangját.
- Tényleg? És mit mondott?
- Segítségért kiáltott. 
- Miért?
- Valami történt velem. De nem tudom mi. Egyszer azt éreztem, hogy valami megvág, majd egy erős dobbanó érzést éreztem a szívemnél. Ezt követően, szúró érzések sokaságát éreztem. Mintha varrtak volna valamit. Te hogy vagy Kook?
- Jól, bár... fáj itt - mutatott a tüdejére - és itt - majd a szívére - De ez itt - végig mutatott magán - még jobban fáj.
- A tested?
- Nem, a lelkem.
- Miért?
- Mert hiányzol. 
- Akkor gyere át!
- Át fogok menni.
- Nálad van a nyakláncunk?
- Az egyik fele, igen. A tied?
- Az is itt van - kiemelte a zsebéből.
- Odakint majd találkozunk Szerelmem. Szeretlek Lucy.
- Szeretlek JungKook.

A JungKookra kötött műszerek egyszeriben, csipogni kezdtek, egyre hevesebben és hevesebben. A műszerek riasztották Professzor Dr. David L. Greent aki egyből a kórterembe sietett. Két ápolónővel. Mire már beért a szobába, addigra észrevette, hogy a fiú pulzusa felszökött, elmúlt az altató hatása. Szemeit nyitogatni kezdte, ujjfejeit egyre sűrűbben kezdte el mozgatni. A doki az ébredező fiú felé hajolt, és megszólalt Koreaiul
- Üdv újra közöttünk JungKook. - mosolyodott el
   Kook szemeit egyre jobban tudta nyitogatni. Egyre jobban ébredezett, egyre éberebb lett. Száját próbálta nyitogatni, hangot akart kicsikarni hangszálain keresztül, elakarta érni azt a hangszínt amin tud beszélni, de nem ment neki. Ez helyett csak halkan suttogott...

- Hol... van... Lucy?

32. rész - Élmény a négyzeten

    A helikopter rotorja zúg a magasban, majd 1000 láb magasan. Sebessége gyors, de lentről nézve mégis lassúnak tűnik. A gép belsejében a két fiatal életért küzdenek az orvosok. Lucy kezdeti felébredése óta kétszer állt le a keringése, és mind a kétszer szerencsére vissza tudták őt hozni az életbe.
- Ha nem érünk be minél hamarabb, meghal! - kiáltotta a repülő doktornő aki szív masszázst hajtott végre a lányon.
- Még három perc és be érünk, tartsd még itt. - szólt vissza a vezető.
- Igyekszem - mondta és folytatta magában a számolást.
   Úgy is lett, három és fél perc múlva landoltak a LosAngelesi fő kórház tetején ahol már két kisebb orvos csoport várta őket. A Kórház tetejéről több felhőkarcolót lehetett látni, 10 emeletestől egészen a 20 emeletesig. Az autósok dudálása hallatszott fel a 6 emeletes épület tetejére.
- A srácnak comb nyak törése van, fején a vérzést sikeresen elállítottuk de egy CT-t jó lenne megcsinálni. A légutak is kritikus állapotban vannak a sok forró levegő miatt. Amióta kihozták őt és a lányt a házból mind a ketten eszméletlenek. - Mondta a repülős doktor, miközben a lifthez kísérte az eszméletlen fiút és adta át az információkat JungKook mostani orvosának Mr. Timnek.
- Értem, Innen át veszem. Mi hamarabb értesítsék a fiú szüleit.
- Dél-Koreában vannak.
- Akkor rángassa ide őket, vagy mit tudom én, ha komolyabb dologra lesz szükség akkor ahhoz az ő beleegyezésük is szükséges lesz. - azzal bezáródott a lift ajtaja magába zárva a fiút, a három doktor urat, akik egyenesen a vizsgálóba vittek. A mentős doktor pedig maga elé nézve meredt egyenesen a lift ajtaja felé.
   Visszaindult a lányhoz, hiszem ő felelt érte is. Mire vissza ért a lányt már kihozták a gépből. Lucy arcán a lélegeztető maszk és egy, a karjába szúrt infúzió csöpögött le. A doktorok már indultak vele is a kettes számú lift felé. De megszólalt ismét a doktor.
- Britney figyelj, a lány vagy 3 órát a füstös házban töltött, erős szén-monoxid mérgezése van. A gépben többször leállt a keringése, a bőrének 15%-a megégett de nem vészesen, nincs szükség transzplantációra. A légutai súlyosan károsultak a nagy hő miatt. Fején kisebb-nagyobb horzsolások találhatók és egy nagy zúzódás a derekánál.
- Köszönöm az infókat. Innentől átviszem. A lány szüleinek értesítését rád bízom.
- Kérlek, tegyél meg mindent a lány életének megmentéséért.
- Mindig megteszek mindent - egy kedves mosolyt intett felé - De, hogy-hogy ennyire szíveden viseled sorsát?
- A fiú a szerelme. Olyanok ők ketten mint te meg én,anno. - Tim közelebb lépett Britneyhet majd eg puszit nyomott a homlokára.
- Ne, itt. Ez a munkahely.
- De ígérd meg!
- Nem ígérhetek semmit sem, de minden tőlem telhetőt megteszek. - A lányt betolták a liftbe és már útban is voltak a 3. emeletre. A harmadik emeletre azokat a betegeket vitték akiknek az állapotuk kritikus volt.     
    Időközben Jin és többiek is megérkeztek. A recepción érdeklődtek a két fiatal állapota után, de csak Kookrl tudtak meg információkat. JungKook a negyedik emeleti gyengélkedőre vitték. Hamar felsiettek hozzá. A fiú a 204-es szobában volt, karanténban. A kórterembe belehetett nézni egy 1x1 méter nagyságú ablakon keresztül. A fiú körül doktorok legyeskedtek. Kettő jobb oldalt és kettő bal oldalt. A fejénél két oldalt két nővér állt, az egyik a műszert programozta, míg a másik egy infúziót nyomott a fiú jobb kezébe. Két férfi állt JungKook lábánál. Az aki az ablak felől állt egy gép segítségével a jobb lábát felkötötte a levegőbe, amit a szerkezet tartott. A másik doki, az aki az ajtó felől állt épp a pulzusát mérte. Majd elővette a kórtörténeti beteg lapot és beírta az eredményeket.
     Az ablak másik oldalán 6 aggódó barát állt. Jimin és SUGA az ablakra tapadva nézték, hogy mi történik odabent. Kisírt szemük égett és fájt. Jin bekopogott az ajtón, mire kijött a doktor.
- Jó napot kívánok - szólalt meg a doktor angolul
- Jó napot! - hajoltak meg egyszerre
- Értik amit mondok? - kérdezte meg a doktor, mire Jin bólintott és megjegyezte hogy nem nagyon érti az angol orvosi szaknyelvet. A doktor hátat fordított, telefonját elővette egy számot tárcsázott, majd elindult és elment. Senki sem értette, hogy hogyan lehet ennyire érzéketlen a doktor, hogy egy szó nélkül faképnél hagyja őket, úgy, hogy még a beteg állapotáról is meg felejtkezik beszámolni. RapMonster agya kezdett eldurranni ettől a szemtelenségtől de legfőképp tiszteletlenségtől. 10 perc elteltével megjelent a doktor egy másik fehér ruhás ázsiai emberrel. A doktor, rezidensi ösztöndíját tölthette az Államokban, a húszas éveiben járt éj fekete haja volt, és fehér makulátlan bőre. Foga fehéren villogott a mesterséges fényben. A rezidens nagyot mosolygott mikor meglátta a fiúkat.
- Áhh... BTS, nem gondoltam volna hogy valaha találkozunk. TaeHyung és hogy megnőttél. - dicsérte meg a doktor a fiút aki csak tarkóját vakargatva nézte a földet, majd hatalmas mosollyal közelebb lépett és meghajolt.
- Szia Bátyó!
- HOGY MI? - Kiáltott fel egyszerre mindenki ámulatában.

A harmadik emeleten a 2-es számú műtőben éppen élet-halál küzdelmet folytattak Park MinAh életért. Mint az időközben kiderült a lánynak súlyos hasi belsővérzése volt. A légcsövének 30%-a megégett és egy súlyos agyi katasztrófa sem kizárt ilyen állapotban
- Kérem tamponálja a sebet. - jelentette ki Mrs. Spark sebész professzor. - Törlést! - a nővérke megtörölte a doktornő homlokát majd folytatta a munkát. Rengeteg vért vesztett MinAh az operáció közben.
- Lora, hozzon még  három adag vért! - szólt a sebész főorvos.
- Ennyire súlyos az állapota?
- Súlyosabb mint gondoltuk. Mit áll még itt, siessen! Azt akarja, hogy meghaljon?!
A nővér csak lehajtott fejjel ment ki a műtőből egészen a vérellátó szobáig ami a negyedik emeleten volt. Út közben beleütközött JungKook orvosába, aki megállította és a lány állapotáról faggatta. Halkan és lassan elmondta, mi is a helyzet. Mire a fiatal doktor elhúzta a száját és csak annyit mondott "Mindent bele"
    Hamar visszatért a Nővérke a két adag vérrel a kezében.
- Éppen időben, mi tartott eddig? - oltotta le a doktor mihelyst belépett a műtőbe.
- Mr. Louw megállított, és a fiatal hölgyről kezdett el érdeklődni.
- Maga, leáll trécselni miközben mi a lány életéért küzdünk? Szégyellje el magát! Ez még az állásába is kerülhet. Ha ezzel végeztem, erről még beszélünk. Most pedig álljon vissza a helyére, megértette?!
- Igen. - felelte halkan, de biztosa miközben elszégyellte magát.
- Nem kérdés volt. Hanem parancs! Megértette?!
- Igen. - meghunyászkodva helyére állt majd folytatta a munkáját.
A többi asszisztens, felcsatolta az első adag vért. El elkövetkező 15 percben feszült csend lett úrrá a műtőben.
- Esik a vérnyomása. - jegyezte meg Maria, a spanyol asszisztens, borzalmas nagy akcentussal.
- Ha nem találjuk meg hamar, nagy bajban leszünk. - tette hozzá Mrs. Spark. Ahogy ezt kimondta egyből a főorvos úr megtalálta az artériát és már varrta is össze. A majd 4 órás műtét után, végre megtalálták minden bajnak forrását.
- Most, én mennék is.Varrják össze a sebet, majd tolják a negyedik emeleti 206-os szobába. Mérjenek neki 30 percenként EKG-t és pulzust. Ha lecsöpögött az infúzió adjanak neki még egyet, egy nap max 4-et. Osszák be. A hozzátartozóknak elmondok mindent, a légutak védelmében kérem tegyenek a levegőbe egy és fél adag érzéstelenítőt, amit előtte elpárologtattak. Így nem fog fájni neki a levegővétel.
    A termet elhagyva egyből a mosakodóba vette az irányt. Lehámozta magáról a véres köpenyt, a kesztyűt és a maszkot. Mindeközben azon gondolkozott, hogy hogyan mondja el a szülőknek, hogy a lány testés súlyos trauma érte, és nem biztos hogy épségben fel fog épülni.

    Hamar végzett az adminisztrációs dolgokkal majd megkereste a lány hozzátartozóit, pontosabban barátait, remélve, hogy akad közöttük olyan valaki aki közeli vagy esetleg távoli rokon. A negyedik emeleten a 206-os szobában gépekre kötve feküdt egy lány, kinek állapota kritikus. A szoba előtt három ember állt míg kettő sajtóval előrébb még három ember. Jin Lucy ablakának támaszkodva nézte a gépekre kötött lányt, kinek orrából szonda állt ki, kezébe branül volt vezetve és arcán pedig lélegeztető maszk hevert. SeokJinben előtörtek az emlékek.


"... - Egy év az nagyon hosszú idő, tudod hogy összefog törni? Mikor felkerült gimibe 2 éve, még akkor sem heverte ki azt mikor elmentél. Még nekünk sem beszélt róla. Alig tudtuk kihúzni abból a mély pontból. Erre 10 év után vissza jössz, és megint felkavarsz mindent majd 3-4 hónap múlva bejelented, azt hogy "Elmész!"..."

"... - Jin?
- Igen?
- Mit csináljunk velük, most hogy így kiütötték magukat, főleg ezek itt ketten? - mutatott végig Lucy Suga-n és Jimin-en
- Én nem olyan messze lakok innen, szerintem az lenne a legjobb ha felvinnénk őket, oda. Akkor még jó helyen is lennének.
- De Suga-t és Jimin-t hogy visszük fel, ha csak mi ketten bírjuk el őket, mert mi vagyunk még csak józanok, és a többiek meg be számíthatatlanok
- Wuhúúúúúúú - kiált fel Suga felugorva Jimin-ről miközben a földre esett - Imádom ezt a számot... Baby baby baby ooooh... - énekelte, miközben Lucy Jin mögé ugrott úgy megijedt.
- Na, erről beszéltem... - mondta Lucy, miközben az immáron földön fekvő Suga-ra mutatott.
- Már értem! - vakarta meg a fejét Jin és Lucy-re nézett
- Akkor? Terv?
- Van egy!
- Hallgatlak!
- Én először felviszem a 2 jómadarat, kezdem Suga-val majd Jiminnel. Utána pedig a többieket is felterelgetjük a lakásba,
- Mint a birkákat?
- Nem akartam így fogalmazni de lényegében igen! - nevették el magukat
- És miért nem Jimin-t viszed fel az először?
- Mert Suga ilyen állapotban beszámíthatatlan, és láttad miket csinál ha iszik, ha ezt bevállalod viszem először Jimin-t.
- Inkább nem, ragaszkodom hogy YoonGi-t vidd fel először.
- Mindjárt gondoltam - azzal felvette a hátára Suga-t és már indult is...." 

Jin mosolyogva gondolt vissza a SUGA mentőakcióra, arra ahogy JungKookot belökték a kirakat üvegébe, és közmunkára kellett mennie és a többi mesés de egyben dili pillanatra, amikre olyankor nem, de most szívesen emlékszik vissza. Lucy, vagy fél éve lépett a hat srác életébe, de azóta gyökeresen megváltoztatta azt. JungKookot telibe találta ámor nyila, épp úgy ahogy Mr. Én nem leszek senkibe se szerelmes Hope-ot. RapMonster kemény szíve is meglágyult, SUGA most már még többet iszik mint eddig és Jimin illetve V még gyerekesebben viselkedik. Mindenki az ellentéte lett. És itt van ő, Jin.
   Jin, nos benne semmit sem változtatott meg. De akkor miért érzi magát olyan közel a lányhoz? Talán a lány kedvessége, és barátságos közeledése illetve közelsége megpendített valamit szíve lantján. Ki tudja, de az biztos, hogy ebben a pillanatban nagyon de nagyon segíteni akart a lánynak.
   A doki közelebb ért a kórteremhez, majd mikor meglátta az előtte álló embereket megszólalt, mindenki nagy meglepetésére koreai nyelven.
- Sziasztok! - hajolt meg az ízig-vérig amerikai doki.
- Szép napot! - köszönt Jin - Tud koreaiul?
- Ott szereztem meg a professzori címemet. Professzor Dr. David L. Green vagyok. De mindenki csak Davnek hív. - nyújtott kezet a fiú felé.
- Örvendek, Jin a nevem. A többiek pedig Mint és J-Hope. Mit tud Luc... MinAh állapotáról?
- Ön hozzátartozó?
- Igen a bátyja vagyok! - Hazudta Jin mire Mint és J-Hope is felkapták a fejüket és egymásra néztek.
- Oh, remek. Már azt hittem, hogy nincs itt senki. - fújta ki a levegőt a doki - A testvérének, erős hasi vérzése volt. A műtét során két tubus vér használódott el, az ő vércsoportjából. A CT kimutatta, hogy kisebb agyrázkódása lett a fiatal hölgynek. Ami kezelhető. Tekintetben a légcsövének állapotára, mesterséges kómában tartjuk, hogy ne érezzen fájdalmat, majd egy maximum két hét múlva ezt az állapotot megszüntessük és ha fel tud ébredni akkor örülök, ha pedig nem akkor...
- Mi lesz akkor? - kérdezett közbe J-Hope, közben mindenki már oda sereglett.
- Reménykedünk, hogy nem lett komolyabb baja. Mivel kómában van, és kisebb agyrázkódása van, így a gyógyulási folyamat a gyógyszerkezelés ellenére is, igen csak lelassul. Ez azt vonhatja maga után, hogy esetleg részleges emlékezet kiesét is kiválthat nála, vagy pedig a test saját magát még egy kómába helyezi.
- Még egy kómába?
- Igen, ezt nevezik kettős kómának. Amikor a doktorok és a test is úgy mond "hibernálja" magát azaz duplán védi. De ez a védelem is eltűnik egy idő után. Csak nem mindegy, hogy kinek meddig marad meg, de mondom, mivel a lánynak azaz MinAhnak agyrázkódása is volt, ez nagyban befolyásolja a végkimenetelt. Lehet, hogy az ütődés során a rövidtávú memóriája sérült, rosszabb esetben a kis agy vagy a mozgást és érzékelési receptorokat érte az ütődés. Ezt még nem tudjuk pontosan megmondani. Majd csak később. Lehet, hogy emlékezet kiesése lesz vagy ami rosszabb fel sem fog tudni épülni, és örök életére nyomorult marad.
- Mi mit tehetünk? - kérdezte Jimin
- Mondjanak el érte egy imát, és reméljék a legjobbakat. - hátat fordult és elment.

    Mind a heten a Kórházzal szemben lévő kis étterembe mentek, hiszen majd egy napja nem ettek. Mind a heten kértek egy normális amerikai reggelit ami tükör tojásból, szalonnából, kávéból és szemléből állt.
- Undorító, hogy hogyan tudtok ennyire nyugodtan enni. Ilyen állapotban - oltotta be V-t és Jimint SUGA
- Bocs már, éhes vagyok - nőtt a feszültség. - nem tehetek róla, hogy ennyire kákabélű vagy. Jobban tennéd te is ha ennél a végén még bajod lesz.
- Elég legyen, nem elég hogy ez történt még ti is veszekedtek?! -szólt le őket Jin - Ti menjetek a hotelbe majd én vigyázok rájuk. Pihenjétek ki magatokat.
- És veled mi lesz?
- Nyugi NamJoon, én még bírom. Ti fáradtak vagyok, sok volt ez így mára. Itt a hotel szám - átnyújtott egy kis papír fecnit még JungKook írt meg nekik - 340-es szoba. Majd estére levált valamelyikőtök.
  Nagy nehezen, mindenki belement, így miután elfogyasztották a reggelijüket taxiba szálltak és elmentek. Jin visszasietett a kórházba. A doktor felajánlotta, hogy védő felszerelésben bemehet "testvéréhez" és barátjához. Először JungKook szobájába ment be. Leült az ágy mellé, ujjait összefonva mondott egy imát Kookért.
   Kint az ablakon kívül, már hallani lehetett LosAngeles reggeli nyüzsgő hangját. A türelmetlen taxisok és autóvezetők reggeli duda csatáját. A Nap fénye átvilágított a hófehér függönyön amit a reggeli tavaszi szellő fújt meg. Jin Mr. Louw doktornak szavai forogtak fejében...

"A fiúnak combnyak törése van, ez annyit jelent, hogy 6 hónapig jó esetben nem mozoghat, semmi komolyabb sportágat, csak sétálhat, de azt is mértékkel. 6 hét után a gipszet levesszük róla, utána ismét meg kell majd tanítani járni. A CT semmi komoly dolgot nem mutatott ki nála. Csak szimplán valamibe beütötte a fejét és az kicsikarta elég mélyen a fej bőrét és ez miatt vérzett olyan nagyon. Légzés könnyítő szert fúj a gép abba a levegőbe amit beszív, így nem fáj neki a levegő vétel. Kettő adag altatót adtunk neki, had pihenje ki magát, legalább ez idő alatt sem fog fájni semmije. Három nap múlva ismét elvisszük egy CT-re. Ha minden jó lesz, onnantól számítva még 1 hét és haza mehet"

- De Lucy mikor jöhet haza? - motyogta maga elé.