6. rész - Történet morzsolmányok

   Nincs két egyforma ember a világon, de ha mégis akkor azok ketten egy egészet alkotnak. Tűz és víz, szöges ellentétek, de valahogy valamilyen úton, módon mégis egyet alkotnak. Segítik egymást, még ha ezzel a másik életére is törnek. De tudják, hogy a másik valahol, valamikor újjáéled, ki a felhőkből ki pedig a napból. Nem féltik egymást, mert tudják, hogy akárhol is jelenjen meg a másik, ő hamarosan ott lesz, és hamarosan egy új találkozás veszi kezdetét…

   Lucy belép az ajtón, elméjében csak az elmúlt pár perc jobban mondva pár másodperc pereg. Azok a szavak, amik örült módjára felpezsdítették szívét, és egy percre sem hagynak meg nyugvást annak. Az ajtót maga után becsukva két kíváncsi szempárral találja magát.

- Anya… Apa… ti meg? - ámuldozott a lány.

-Igen, mindent láttunk… - mondta büszkén az anyja.

- Oh… - halkult el a lány - én nagyon sajnálom. Csak annyira megörültem, hogy ismét láthatom… tényleg sajnálom - azzal meghajolt és szülei mellett indult fel az emeletre.

- Ugyan Park MinAh mit sajnálsz? ide! hogy tini vagy, és hogy élted az életed, mint egy normális 15 éves lány? - Lucy a lépcső felétől visszafordult és értetlenül nézett apjára, aki anyját oldalánál fogva húzta magához, hogy puszit nyomjon homlokára.

- Ki vagy te, és mit csináltál apával? - mutatott végig apján miközben hitetlenkedő pillantásokat küldött feléjük. 

- Apád csak annyit akar mondani, hogy nem baj, ha szerelmes vagy, csak kövesd a szíved. Mi a nevelésedben sohasem fogtunk vissza, hagytuk, hogy kövesd az álmodat. Így lettél az aki, ma vagy! Ebbe sem szólunk bele, hiszen így tanuld meg majd jól kiválasztani életed párját. Azt a személyt, akivel képes leszel majd leélni az egész életed. - mondata végén ránézett férjére és összeborzolta annak haját. - Igaz? - kérdezte anya mosolyogva.

- Úgy ám.

   Azzal felment Lucy a szobájába, megágyazott, elment lefürödni, utána bepakolt a következő napra. Befeküdt ágyába, magára húzta takaróját. Ágyában még a mai nap képei derengtek, melyekre mosolyogva gondolt vissza, kezében szorítva a nyakláncot. Eközben JungKook is haza talált. Arca még mindig az elmúlt percek hatása alatt pompázott, hol pirosan, hol rózsaszínben vagy az égő vörösben. Száját akaratlanul is felfelé húzódott. Minden teljesen új értelmet kapott. Mikor belépett a házba és elsétált a nappali mellet a bátyja megállította.

- Hé, öcsi gyere ide!

-Minek? 

- Akkor csak nézz ide!

- Nem! - rántotta oldalra a fejét JungKook.

- Azt mondtam nézz ide, rám! - felállt a kanapéról és odament testvére elé. Megfogta annak fejét, maga felé fordította, majd felkiáltott. „Kook beteg!” Erre anyjuk és apjuk a két fiúra nézett aggódó tekintettel. Anyja odasietett kisebbik fiához kezét annak homlokára tette, aki elhúzta fejét durcásan majd ismét a földet kezdte el pásztázni szemével.

- Kook te nem vagy beteg. Mond el mi történt? Miért vagy ennyire piros?

- Nekem van egy ötletem! - hallatszott a családfő hangja pár lépés távolságból JungKook anyja mögül.

- Igen? Hallgatlak! - mondta cinikusan Kook, miközben apjára nézett szemöldökét felemelve.

- Köze van az új lányhoz, aki az iskolába jött? - mondata, miközben kiismerhetetlen mosolyt varázsolt arcára.

- Tessék? – mondta még értetlenebbül.

- Vagy mondjam, úgy hogy köze van Lucyhez?

- Ugyan apa, Lucy még Amerikában van! Igaz? – kérdezett vissza a bátyja. Mély csend szállt a négy tagú családra.

- Kook, tudjuk, hogy Lucy visszajött. Ma reggel az apukájával reggeliztem és elmondta nekem, hogy mi történt velük ez idő alatt.

- Igen? És mit mondott?

Azzal már apja mellett is termett, majd pedig kettel leültek a nagy kör asztalukhoz, hogy ott beszélgessenek továbbfoteljével szemben lévő kanapéhoz. A majd fél óras beszélgetés utan, Kook felballagott a szobájába, majd onnan a fürdőszobába. Zuhanyzás helyett inkább az kád mellett döntött így hát megcsinálta a fürdővizet majd beleengedte izmos testét.  Fejében apjának szavai csengettek vissza

 „Lucy miután kiment Amerikába hiába volt öt éves magába fordult. Minden héten megkérdezte apját: Mikor megyünk vissza Kookhoz? Mikor mehetek homokozni? Hányszor elmentek homokozni mindig sírva futott vissza anyukájához, aminek könnyes szemekkel mondta, haza akarok menni, nincs itt Kook! Miután haza mentek megint elsírta magát, de ekkor azért mert, ez nem az otthonom, Kooknál van az otthonom! Mindig volt valami ok, amiért sírt, ez egészen 3. osztályos koráig ment. Sehol sem akart lenni, mert valahol, valami mindig rád emlékeztette…”

- Ennyire hiányoztam neked, Lucy? – gondolkozott el a

vízben ülve, miközben meleg vizet engedett a kádba.

„… Elkezdte a 3. osztályt valamennyire megfelejtkezett rólad, de nem teljesen. Akárhányszor meglátta a nyakláncot mindig pár könnycsepp hagyta el szemét, de tíz éves korában megfogadta, hogy egy nap visszatért és megkeres. Álmait követve elkezdett balettezni, majd mazsorettezni végül már modern táncot is tanult. Versenyekre vitték, helyezést is ért el. Énekelni járt, úszni és karatézni. Mikor az apja bejelentette, hogy visszakötöznek. A padlásról előkotorászta régi ruháit, a te hatodik születésnapodról maradt csákóját, és azokkal nosztalgiázott. A doboz alján talált egy képet, amin te és ő vagytok, miközben egymást ölelitek, és úgy mosolyogtok a kamerába. Előtörtek az érzelmek, és megint sírt, de, ezúttal azért mert nagyon várta a találkozást. Mikor megérkeztek a régi, de most már új házukba megint elsírta magát, mert annyira várta, hogy ismét találkozzatok…”

   Többször is végig ismételte magában apja szavait. Sokadik nekifutás után kiszállt a kádból, megtörölgette magát. Fogmosás után, megállt a tükör előtt és eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ez Nem csak egy barátság lenne. De a végén mindig arra lyukadt ki, hogy úgy sem érez úgy Lucy, ahogyan ő. Ezzel a gondolattal, egy szál derekára tekert törölközővel végigsétált a fürdőszobától egészen a szobájáig. Ott kitárta szekrényének ajtaját, felvette bokszerét majd rá hosszú szárú világoskék pizsamanadrágját, és úgy feküdt ágyba. Alvás előtt még megpuszilta nyakláncának kövét, reménykedve abban hátha megérzi ezt, a másik fél tulajdonosa. Reménykedése helyretalált, az éjszaka kellős közepén Lucy felébredt és jobb kezével arcához ért, miközben halkan maga elé mormolta a fiú nevét.