7. rész - Az első botrány

   Másnap reggel a két barát úgy, mint a tanév első napján egyszerre érkeztek meg az iskolába. Lucy anyukája előre sietett, mert még volt pár elintézni valója az új munkahelyén. A főépületbe való belépés után útjuk szétágazott Lucy ment jobbra, mert Történelem órája lesz, míg JungKook balra, ő pedig a napot egy igen jó kis Japán órával kezdte. De nem panaszkodhatott, hiszen első tanulós nap az iskola kezdés óta, és az új tanárt is meg kell ismerni. Az óra eltelt a bemutatkozással. A végén pedig Mrs. Park odahívta magához JungKookot.

-  Fiatalember, gondolom, tudja már, hogy ki vagyok!

-  Igen asszonyom!

- Akkor remélem tisztában lesz azzal is, hogy attól hogy a lányommal jó barátok még nem fogok önnel kivételezni.

-  Igen.

- Ahogy elnézem, a tavalyi jegyei alapján nem valami géniusz ebből a tárgyból.

-  Igen.

- Akkor feltétlenül kell felzárkóztató tanárhoz járnia. Az egyik osztályból kijelölök valakit ön mellé. Amit most mondani fogok önnek, azt jól vésse eszébe - felállt, és rá tenyerelt az asztalra - ha kétesre fog állni év végén, garantálom, hogy megbuktatom. Nem leszek olyan kedves, mint az előző tanárnő! Világos?

-  Mint a nap!
- Most pedig fiatalember, hozzon nekem egy kávét és utána pedig mennyen a következő órájára.
   A tanárnő adott pénzt a fiúnak hogy hozzon kávét, elbandukolt a kávé automatáig, visszasietett vele a tanárhoz, majd rohant a következő órájára. Útközben találkozott Lucyvel egy bájos mosolyváltásig, majd el is suhantak egymás mellett.
   A következő óra hamar eltelt. Az iskolai szünetekben a két gyerek között kissé feszült lett a levegő, hiszen az első szünetben, ha találkoztak, vagy ha csak szemük pillantása találkozott, akkor Lucy elengedett egy mosolyt, amit JungKook szinte soha nem viszonzott és úgy tett mintha ott sem lenne.
   Egy idő után -talán a negyedik óra után -,  Lucy is megelégelte a fiú viselkedését így hát más ő sem mosolygott a fiúra, ő is levegőnek nézte a fiút, épp úgy ahogy JungKook tetet. Mind a ketten csalódottak voltak, nem értette az egyik, hogy miért csinálja azt a másik, míg a másik csak a legjobb gyermekkori barátját akarta megvédeni. JungKook elhatározta, hogy iskola után mindent megbeszél a lánnyal. A nap viszonylag könnyű volt, hiszen csak hét órájuk volt. Iskola végén Lucy még lógott egy kicsit Minttel és a többiekkel. Ez idő alatt megbeszélték mikor és hol is lesz a táncóra, milyen hosszú lesz ez a próba, és hogy mit vigyen magával. A megbeszélés után már indult is haza, félúton járt mikor valaki hátulról nyakába ugrott. A lány összerezzent nem tudta ki az, és hogy mit is akarhat.
   Később szemét két kéz takarta el, majd egy mély hang szólalt meg, olyan hang, amit még soha életében nem hallott.

- Na, ki vagyok?

- Tippem sincs - mosolyodott bele a lány válaszába.

- Komolyan? - tért vissza a fiú hangja a normálishoz miközben levette a kezét a lány szemétől, döbbenetében.

- De most már tudom. - fordult a lány a fiú felé.

- Hahaha így aztán könnyű! - nyafogott a fiú - Szeretnék veled beszélni, valamiről, induljunk! - megfogta a lány kezét és elkezdte húzni maga után.

   Lucy érezte, hogy elönti a forróság, és tudta, hogyha nem húzza el a kezét, akkor olyan lesz, mint egy főtt homár. Így hát kezét elkapta a fiú kezéből mire az visszafordult és értetlenül nézett a lányra. Szemük találkozott. Mind a ketten érezték, hogy a másik mit is érez belül a testében. Vágyat a másik érintésére, és arra hogy a két medál eggyé váljon. De tudták, hogy ennek még nincs itt az ideje, hisz nem is ismerik egymást, egyikük sem alapozhat egy öt éves és egy hat éves gyerek homokozási szokására, ami hozzávetőleg egy évtizede történt. Az érzéseket magukban elfojtva mind a ketten folytatták útjukat. Elől JungKook míg hátul Lucy sétált. Kevesebb mint fél órás séta után megérkeztek a Han-Folyó melletti játszótérre, oda arra a helyre, ahol tíz éve találkoztak először. Az a hely nem változott szinte semmit, csak a fák terebélyesedtek, és a játszótéri eszközök lettek használtabbak, kopottabbak.    Az idő délután elejét járja, tökéletes idő egy beszélgetéshez. A két fiatal leült egy filagóriához, ahol érkezésük után kínos csend lett úrrá, amit JungKook hangja tört meg.

- Hogy vagy? Egész nap nem beszélgettünk. . kérdezte egyszerűen és mosolyogva miközben apja tegnap esti szavai keringtek elméjében „… nem akart sehova sem menni ahol nem voltál ott…”

- Jól, kösz. - válaszolta semlegesen. -  De, mond mit érdekel ez téged?

- Humm…? - kérdezett vissza meglepődött tekintettel a fiú.

- Egész nap, rám sem néztél. Úgy kezeltél, mint egy egyszerű iskolatársadat, holott, ha jól tudom a barátod vagyok. Vagy nem?

- Sajnálom. Pont, ez miatt akartam veled beszélni. - halkult el.

- Hallgatlak!

- Figyelj, nem akarom, hogy bajod essen, ezért nem reagáltam angyali mosolyaidra…

- Mimre? - kérdezett vissza a lány miközben félbeszakította a mondanivalóját.

- Semmi… lényeg hogy szeretném, ha iskolában csak iskolatársak lennénk. Így lenne a legjobb..

- Ö… Miért is lesz így jobb?

- Nézd Lucy! - a lány két kezét övéi közé fogta - Hallottál már a Bangtanról?

- Nem, ők kik?

- Mi. Vagyis jobban mondva én, és a többiek. JiMinnel már találkoztál. Azután meg velem is. Ha jól tudom az a srác, akinek a szája előtt maszk van, az az osztálytársad, a neve HoSeok, ő is tag. Szeretném elmagyarázni ezt a dolgot, hogy mi is van ezzel a csapattal.

- Csak nyugodtan, figyelek! -  kihúzta a kezeit a fiú kezeinek szorítása alól.

- Nos, akkor van JiMin, HoSeok és Én. Ezen kívül van még négy tag. Az a srác, akinek két oldalt le van vágva a haja és a többi pedig fel van állítva az RapMon pontosabban RapMonster, alias NamJoon. Ő a vezető, bár SeokJin idősebb nála, de ez van. Eddig érted?

- Figyelj, attól hogy lány vagyok, még könnyen fel tudok fogni ilyen kis dolgot. - mosolyodott el.

- Rendben van! Na, akkor folytassuk SeokJinnel. SeokJin idősebb, mint NamJoon de nem vállalta a vezető szerepét inkább, olyan aligazgató vagy ilyesmi. Utána jön SUGA. A vezetőt és őt sokszor fogod együtt látni, mert nagyon jó barátok, gyermekkoruk óta ismerik egymást.

- Mint mi! - mondta hatalmas vigyorral Lucy.

-          Pontosan! - mosolyodott el JungKook - SUGA születési nevén Min YoonGi, róla azt kell tudni, hogy jó fej, csak meg kell szokni a beszéd stílusát. Várjunk kit hagytam még ki? – gondolkozik – Ja igen a szőke ciklont! - felnevet - TaeHyung, a csapat csak V-nek hívja. Hogy miért azt nem tudom, mert mikor már bekerültem a csapatba akkor már így hívták.

- Igen, és ezt miért fontos nekem tudnom? - fonta össze karját a lány mellkasánál, miközben hátradőlt.

- A lényeget még nem mondtam - halkult el. -, elvileg mi vagyunk az iskola úgymond „legjobb” pasijai!

- Hogy mi? - nevette el magát Lucy - azt még megértem, hogy te, miért vagy az, de hogy a többiek, hogyan? Ezt nem értem?! - kacag.
- Hogy én? - kérdezett vissza Kook miközben kicsit elpirult.
- Semmi… - válaszolta miközben oldalra nézett és érezte a 100 pillangó manőverezési táncát hasában. - Kérlek, folytasd…
- Az elmúlt években, iskolai táncversenyeket,  területi táncversenyeket, és zene, ének versenyeket sorra nyertük meg.
- Ennek a beszélgetésnek mi értelme van? Miben érint ez engem?

- Annyiban, hogy rengeteg rajongónk van, mint a suliban, mint máshol. Emlékszem, hogy JiMin még tavaly korrepetált egy lányt biológiából, és ez valahogy kitudódott. Rá egy hétre a lány szekrényére vörös filccel rá volt írva az, hogy Tűnj el, szajha! Gondolhatod, mi következett ez után. A lányt kiközösítették, lenézték, és ahol csak tudtak keresztbe tettek neki. Rá két hétre kiiratkozott az iskolából, mert nem bírta tovább. Azért nem figyeltem ma oda rád, ezért nem fogadtam mosolyodat, és ezért tartottam a tisztes távolságot. Sajnálom, hogy nem mondtam el hamarabb csak, tudod…

- Féltél? - hajol közelebb a lány a fiúhoz.

- Kicsit… Talán nagyon is. - elfordította fején a föld felé, miközben kezeit tördelte.

- Nem baj az! Ne légy szomorú, legalább rájöttél a gyengédre, így legalább most már szembetudsz, vele nézni. Nézz rám! Kook… kérlek, nézz rám… - nincs válasz - Lucy felállt oda sétált a fiú elé.
   Leguggolt. Alulról nézett bele fekete íriszeibe. Kezével arcához nyúlt, amit felemelt még jobban, a fény felé. Ne félj, megvédlek! Én nem fogok úgy járni, mint az a lány! Mondatát egy mosollyal koronázta. JungKook értetlenül nézett az előtte guggoló MinAhra. Egy szó nélkül felállt. Kezét nyújtotta a lány felé, aki elfogadta azt. Felhúzta maga elé Lucyt, majd erősen magához húzta, és szorította. Jobb kezével derekánál, míg bal kezével nyakát tartotta, szorosan testéhez. JungKook a lány liliom illatát tüdőzte le, amitől a nyugalom járta be testét.
- Ezt nekem kellet volna mondanom, és nem pedig neked, Lucy! - suttogta fülébe, amire a válasz egy egyszerű Talán! volt.
   A rövid beszélgetés után elváltak, de még mindig a személyes szférán belül helyezkedtek el, egymás előtt, úgy hogy mellkasuk szinte összeért. Mind a ketten ránéztek a honokozóra, mire mind a ketten egyszerre megindultak annak irányába. A homokozó padkájánál megállva, úgy mint tíz éve, egyszerre léptek annak területére, és ismét elkezdtek homokvárat építeni. Észre sem vették, hogy hamarosan körülöttük az addig üres teret megtöltötték a kacagó gyerek, akik arra kérték őket, hogy játszanak velük. Néhány óráig még ott maradtak, játszani a fiatal felnőttekkel. Az anyukák a homokozókhoz közeli padon foglaltak helyet, ahol figyelték gyermekük minden egyes lépését, mozzanatát, és a gyerekek között ücsörgő két tinit, akik szinte beleolvadnak a gyermek tömegbe - csak a magasságuk különbözött.

   A nagy játék végén, leporolták magukat, és útnak indultak. Homokosan, fáradtan, de nevetve szelték át az egész várost. Hisz az a játszótér egy kicsit messze volt a házuktól. Félórás séta után, végre megérkeztek Lucyék háza elé. A kapu előtt még megölelték utoljára egymást. Mielőtt belépett volna a lány a házuk fő bejáratán még visszafordult, intett egyet és egy mosolyt is intézett a fiúnak.
    Felment a szobájába ledobta az asztal mellé a táskáját, és bele ugrott egy nagy hasast az ágyába, minek hatására még egyszer feldobódott. Tíz percnyi henyélés után lement a konyhába. Mikor kinyitotta az ajtót ismét két kíváncsi tekintettel találta szembe magát.

- Inkább nem mondok semmit! - jelentette ki Lucy apukája miután végig nézett csurom kosz lányán. Anyja kezéből szinte kiesett a nagy tál saláta. Erőt vett magán, és letette a tálat a tölgyfa asztalra.
- Megint JungKookkal voltál? - érdeklődött az apa miközben szedett a salátából.
- Igen! - mondta büszkén a lány.
- Látszik! - szólt közbe anya, miközben elnevette magát.
- Hogy érted ezt?
- Régen is mindig ilyen kosz voltál. Csak akkor aranyos volt, most meg már nem.
- Igazad van, anya! - nevetett fel a lány -, de, ez most egy ilyen nap volt. Ennyi nosztalgiázás nem gáz, meg te mondtad, hogy sohasem késő gyereknek lenni.
- Igen, de…
- Semmi de, drágám. Ezt tényleg te mondtad a gyereknek.

   A vacsora után, mindenki elvonult. Lucy fürödni ment, majd aludni tért. De nem jött álom a szemére hiszen Kook szavai csengettek vissza dallamszerűen a füleibe. Így feküdt az ágyában, amit hamarosan az álmok rengetegje váltott fel.
   Másnap reggel indulás előtt, feltette nyakába a nyakláncot Lucy és már indult is le, hogy kezdetét vegye a harmadik nap az új iskolában. De meglepetésére mikor a lépcső feléhez ért meglátott valakit jobban mondva valakiket az ajtóban. Mr. és Mrs. Jeont, és fiukat Kookot. Mikor mindenki meglátta a lány, hirtelen hatalmas mosollyal üdvözölték. Kook Mama - csak Lucy hívta így JungKook anyukáját -, hitelen odalépett a lányhoz és megölelte, majd ahogy egy felnőtthöz illik mind két oldalon bele csípett a lágy pofijába miközben a következő kedves, de egyben ledöbbentő szavakat mormogta maga elé, éppen olyan hangon, hogy azt csak Lucy és ő hallja.
- „Milyen nagyra nőttél, gyermekem, már értem, hogy Kook miért beszél rólad annyit, úgy, mint anno.” - kicsit megütögette a lány arcát, és arra kérte a gyerekeket, hogy induljanak, el az iskolába nehogy elkéssenek. A két fiatal egyszerre lépte át az ajtó küszöbét. A ház előtt gyönyörű nagy terebélyes fák álltak, amik már kezdték felvenni az ősz domináns színeit, a barnát, a vöröset, és az aranyló sárgát. A fasor végénél volt egy buszmegálló, ahol a helyi buszok egyik megállóhelye volt. Pár percnyi várakozás után megjött a 66B-s busz, ami az iskola előtt tette ki a diákokat. Harminc percnyi buszozás után megérkeztek az iskolához. Mikor leléptek a buszról minden szempár rájuk szegeződött, és halk susmogás vette kezdetét a diáktársak között. Ahogy haladtak be az iskolába egymás mellett, úgy lett egyre több a kíváncsi tekintet, és úgy lett annál intenzívebb a susmogás. Ami már hallható is volt.

 

 „Vajon tényleg igaz?”

 „Kikaparom a szemét, ha igaz!”

 „Ő is el fog menni úgy, mint az a másik lotyó!”

 „Azt hittem JungKook-nak jobb ízlése van!”

 „Vajon mikor ismerkedtek ennyire össze?”

 „Elvileg ez nem új keletű dolog, de a teljes sztorit nem tudom!”

 

   Hallották egymás után a lányok és a fiúk halk beszélgetését. Mikor beértek az iskolába nem hittek a szemüknek, az egész iskola tele volt plakátozva egy fényképpel, amin ők ketten voltak. Kook idegesen lökött mindenkit félre, aki az útjába került, és úgy sietett oda az egyik falon lépő képhez, amit letépett. A képre tekintett.
   Érzések kavalkádja járta át egész testét. Mérges volt magára hogy, nem tudta elkerülni ezt a helyzetet, míg egy másik érzés, ami talán nagyobb volt az előzőnél. Az utóbbi kerekedett felül rajta. Dühös volt. Kedve lett volna valakit megütni, vagy csak valahogy levezetni ezt a dühöt, ami benne dübörgött. A kezében lévő képet széttépte, majd leszórta földre. Megindult az egyik srác felé, aki a többiektől is hangosabban nevetett, és hangoztatta, mind azt, ami hamis, és ami hazug.
   A hazug fiú pólóját megfogva falhoz taszította. A test egy nagyot dübbent a hófehér falhoz. Bal kezével tartotta a falhoz a hazugot, míg jobb kézfejét ökölbe szorította és úgy akarta megütni a fiút. Ennek láttán mindenki elhallgatott és feszült figyelem és csend lett úrrá az egész folyosón, mindenki várta, hogy mi is lesz ennek a vége. A csendet egy cipő kopogása zavarta meg. Lucy odasietett JungKook mögé és kezét rátette a fiú öklére, aminek hatására a fiú elengedte a másik srác gallérját és az a földre esett.
- JUNGKOOK! – hallatszott a háttérből RapMon hangja. Hangja hatására a feszültség szinte kézzel tapinthatóvá vált. A két barát ijedten nézett a hang irányába, ahol megpillantotta a vezért és SUGA-t. Alig húsz méter volt a két-két pár között. Mint két vetélytárs úgy nézett egymásra, RapMon és JungKook.
- Ez a te műved? - ugrott neki Kook.
- Hát persze hogy nem. Én csak azt akartam volna megtudni, hogy mit is jelentsen ez a kép?! - és Kook arcába nyomta a képet, amiből több száz darab volt az iskolában. Ekkor HoSeok lépett Lucy mellé, aki megfogta a lány kezét, mire az felsikított. Kook ijedten nézett a lány irányába. Ekkor már a banda többi tagja szó szerint körbe kerítette őket, aminek a közepén a két régi jó barát állt.
- Vedd le a kezed róla, HoSeok.
- Én csak azt teszem, amire kértek.
- Igen, és az mi lenne? - kérdezte egyre ingerültebben JungKook.

- Az, hogy a kis barátnődet vigye el, máshova mert itt elég hangos szóváltások lesznek. - válaszolta RapMon.

- Nem, megyek el innen sehova. - jelentette ki Lucy.

- Dehogyis nem! El fogsz menni kisanyám méghozzá jó messzire. - válaszolta cinikusan RapMon.

- NEM! - kiabálta Lucy. - Jogom van tudni!
- Mégis miért lenne? - lépett közelebb RapMon a lányhoz.
- Mert a legjobb barátom! Közöm van hozzá, mivel engem is érint, hisz gondolom ti is a képről akarjátok kérdezni csak úgy, mint a többiek. - mutat körbe - Itt a helyem, mert én is rajta vagyok, engem is érint!
- Hát jó! De az nem az én hibám lesz, ha összetörsz!
- Lucy, kérlek! Gyere velem. Ez tényleg nem egy lány fülének való lesz! - kérte meg JiMin a lányt.

- Kifogom kibírni. A tíz évvel ez előtti időszaknál nem lehet rosszabb!
- Én szóltam! - rátette a kezét a lány vállára - Sajnálom!
   Lehajtott fejjel, sétált vissza helyére. Mikor visszatért RapMonster belekezdett.

- Te gyökér ez mégis mi lenne? - nyomta JungKook képébe a képet, amit mondanivalója előtt szakított le a falról.
- Ez egy kép, amin éppen megölelem a legjobb barátomat, aki mellesleg egy nő. - hátranézett Lucyre ezzel is tudatva, hogy nem lesz semmi baj.
- Igen…? Legjobb női barátod? És erről miért nem beszéltél, Kook?
- Mert nem tartozik rád, hogy ki a barátom iskolán kívül. Különben is mi bajod van azzal, hogy megöleltem?
- Hogy, mi bajom van ezzel? Az, hogy ha tényleg a legjobb barátnőd, akkor nem tennéd ki olyan helyzetnek, mint a tavalyi eset volt.

- Csak akkor lenne az, ha hagynám, de én nem fogom hagyni. Ő az egyetlen, aki mellet nem kell mást adnom, csak magam - kiabálta - nem fogom csak úgy hagyni, hogy ismételten elveszítsem.

Erre megint elindult a nyüzsgés ismételten a beszéd téma Kook és Lucy lett.

- Mindenki takarodjon az órájára, a fenébe is! - ordította ki Kook, mire mindenki megijedt és elindult, a terme felé, igaz, nagyon, lassan mert közben nézték a történéseket. Miután beértek a terembe, volt pár tanuló, akik az ajtó mögül figyelte az eseményeket.

Hamarosan az egész folyosó üres lett és csak a hét fiú, illetve Lucy tartózkodott ott.

- Ne kertelj, mond ki mi a kínod!
- Komolyan?
- Aha, mi a franc bajod van?
- Az hogy ez a ribanc elveszi az eszed, nyár óta. Nem vagy az, aki voltál. Nem vagy olyan tökös, mint annak idején. Eltunyultál.

- Először is ne beszél így Lucyről. Másodszor nem változtam meg! Csak az elmúlt időben, olyan voltam, mint amilyennek te akartál látni engem. Ez az én igazi énem. - mutat végig magán - Ez a srác az én igazi énem… mint mikor ezzel a gyönyörű lánnyal vagyok. Ilyen vagyok valójában. Mégis mit akarsz, mit tegyek?
- Azt hogy egy a hülye lotyó tűnjön vissza az anyába. Mert az egész iskola a feje tetejére állt. Ha elhúzná a csíkot, akkor minden rendbe jönne!
- Azt már nem! Nem megy el! Nem engedem!
- Te… te meg… - lépett közelebb a lányhoz félre lökve JungKookot - Takarodj innen! Neked… itt… semmi… keresni valód sincs. Amcsi csajszi!

   RapMonster hangjára Lucy összerezzent, és a szemében lévő könnycsatornái megteltek. Szeme elkezdett vörösödni. Öklét összeszorította. Próbálta elrejteni, érzelmeit. De nem ment neki. Könnycsatornái nem bírták már elvezetni, így azok kitörtek bőrére. Nem bírt tovább azon a helyen maradni, lábait elkezdte egymás elé pakolgatni, addig, amíg már el nem kezdett futni.
   Egyenesen a női WC felvette az irányt. Mikor benyitott az összes lány megvető tekintettel nézett rá. Az ablak alatt volt egy kis hely, ott leguggolt a földre, és ott nyugtatgatta magát. Odakint a lány távozása után, szebbnél-szebb szavak hangozottak el a két fiú között. A kulturált beszélgetést Kook úgy zárta le, hogy egy jobb egyenessel behúzott RapMonsternek, ami egyenesen az arcába talált. Az ütés hatására NamJoon a földre esett. Arcához nyúlt, nagy meglepetésére szája szétreccsent, amiből vér folyt. Ekkorra ismét már a folyosó teljesen tele lett és senki sem hitt a szemének.

- És ha most nem haragszol, akkor elmegyek és megkeresem, Lucyt!

   A földön fekvő srácot és a többieket ott hagyva, elindult a női mosdó felé. Nem törődve a kiírással a fiú beront a WC-be, ahol a lányok sikítása fogadja. Volt, aki azért sikít, mert megijedt, hogy mit keres ott egy fiú, és volt olyan, aki a srác puszta jelenléte miatt sikít.
- Hol van Lucy? - kérdezte már nyugodtabb hangon, hangján lehetett hallani, hogy aggódik

A lányok között nyílt egy út, aminek a végén ott guggolt MinAh. Aki csak továbbra is csak ott gubbasztott a földön. Fejét a felhúzott térdére hajtva sírt. JungKook odament hozzá leguggolt a földre.
- Lucy… nézz a szemembe… kérlek… - mondta hatalmas nagy kedvességgel. Megfogta a lány fejét felemelte a térdéről és úgy nézett barna íriszeibe. A lány arca vörös volt a sírás miatt. A többi lány pedig a háttérből hallgatózott, és figyelte a történéseket. Volt pár olyan személy is, aki videózott is, hogy később el tudja küldeni a barátainak a videót.

- Lucy… tegnap megígérted nekem hogy megvédsz! De szerintem ez tök felesleges! Nekem kell megvédenem téged! - Lucy szipog - Lányok van egy zsebkendőtök? - kérdezte meg a fölötte állóktól, akik adtak neki zsepit - Lucy, nézd csak, itt van egy zsebkendő! - meglóbálja az arca előtt, amitől egy mosolyt csal a lány arcára - Végre mosolyogsz! - elmosolyodik - Jól jegyed meg azt, amit most fogok neked mondani! Nem fogom hagyni, hogy sírj! Mellettem csak mosolyogj! Világos? - Kérdezte, miközben megsimította a lány arcát jobb kezével, még bal kezével a könnycseppeket törölte le - Soha többé nem hagylak magadra, de akkor te se tűnj el úgy, mint az előbb. Megijesztettél! Hisz tudod, mit fogadtunk anno tíz éve. Emlékszel igaz? - előhúzta a nyakláncot a fiú

- Igen! - mondta kissé rekedtes hangon a lány, de ez érthető is, hiszen sírt, előhúzta a nyaklánc másik felét.
- Mondjuk ki együtt, had hallják! Legyünk mi a beszédtéma, most és holnap a suliban.

A két fiatal a nyakláncot egymáshoz illesztette. A tömeg nagy megdöbbenésére, tökéletesen passzoltak a darabok. Egymás nyakába borultak miközben egymás előtt térdeltek, és érthetően hangosan, úgy hogy mindenki hallja kimondták, gyermekded ígéretüket.

„Örökre együtt, amíg a kő semmivé nem lesz, addig él a mi barátságunk!”

A fiú a lányt derekánál fogva még közelebb húzta magához.

„ Tudom min mentél keresztül az elmúlt időszakban, Lucy. Apa elmondta. Ne haragudj rá, én kértem meg, hogy mondja el! Ha ezt tudtam volna, akkor… nem is tudom… mi lett volna rá lehetőségem… utánad mentem volna. Hiányoztál te is nekem, el sem tudod hinni mennyire! Te most már mellettem maradsz örökre”