7. rész - Az első botrány

   Másnap reggel a két barát úgy, mint a tanév első napján egyszerre érkeztek meg az iskolába. Lucy anyukája előre sietett, mert még volt pár elintézni valója az új munkahelyén. A főépületbe való belépés után útjuk szétágazott Lucy ment jobbra, mert Történelem órája lesz, míg JungKook balra, ő pedig a napot egy igen jó kis Japán órával kezdte. De nem panaszkodhatott, hiszen első tanulós nap az iskola kezdés óta, és az új tanárt is meg kell ismerni. Az óra eltelt a bemutatkozással. A végén pedig Mrs. Park odahívta magához JungKookot.

-  Fiatalember, gondolom, tudja már, hogy ki vagyok!

-  Igen asszonyom!

- Akkor remélem tisztában lesz azzal is, hogy attól hogy a lányommal jó barátok még nem fogok önnel kivételezni.

-  Igen.

- Ahogy elnézem, a tavalyi jegyei alapján nem valami géniusz ebből a tárgyból.

-  Igen.

- Akkor feltétlenül kell felzárkóztató tanárhoz járnia. Az egyik osztályból kijelölök valakit ön mellé. Amit most mondani fogok önnek, azt jól vésse eszébe - felállt, és rá tenyerelt az asztalra - ha kétesre fog állni év végén, garantálom, hogy megbuktatom. Nem leszek olyan kedves, mint az előző tanárnő! Világos?

-  Mint a nap!
- Most pedig fiatalember, hozzon nekem egy kávét és utána pedig mennyen a következő órájára.
   A tanárnő adott pénzt a fiúnak hogy hozzon kávét, elbandukolt a kávé automatáig, visszasietett vele a tanárhoz, majd rohant a következő órájára. Útközben találkozott Lucyvel egy bájos mosolyváltásig, majd el is suhantak egymás mellett.
   A következő óra hamar eltelt. Az iskolai szünetekben a két gyerek között kissé feszült lett a levegő, hiszen az első szünetben, ha találkoztak, vagy ha csak szemük pillantása találkozott, akkor Lucy elengedett egy mosolyt, amit JungKook szinte soha nem viszonzott és úgy tett mintha ott sem lenne.
   Egy idő után -talán a negyedik óra után -,  Lucy is megelégelte a fiú viselkedését így hát más ő sem mosolygott a fiúra, ő is levegőnek nézte a fiút, épp úgy ahogy JungKook tetet. Mind a ketten csalódottak voltak, nem értette az egyik, hogy miért csinálja azt a másik, míg a másik csak a legjobb gyermekkori barátját akarta megvédeni. JungKook elhatározta, hogy iskola után mindent megbeszél a lánnyal. A nap viszonylag könnyű volt, hiszen csak hét órájuk volt. Iskola végén Lucy még lógott egy kicsit Minttel és a többiekkel. Ez idő alatt megbeszélték mikor és hol is lesz a táncóra, milyen hosszú lesz ez a próba, és hogy mit vigyen magával. A megbeszélés után már indult is haza, félúton járt mikor valaki hátulról nyakába ugrott. A lány összerezzent nem tudta ki az, és hogy mit is akarhat.
   Később szemét két kéz takarta el, majd egy mély hang szólalt meg, olyan hang, amit még soha életében nem hallott.

- Na, ki vagyok?

- Tippem sincs - mosolyodott bele a lány válaszába.

- Komolyan? - tért vissza a fiú hangja a normálishoz miközben levette a kezét a lány szemétől, döbbenetében.

- De most már tudom. - fordult a lány a fiú felé.

- Hahaha így aztán könnyű! - nyafogott a fiú - Szeretnék veled beszélni, valamiről, induljunk! - megfogta a lány kezét és elkezdte húzni maga után.

   Lucy érezte, hogy elönti a forróság, és tudta, hogyha nem húzza el a kezét, akkor olyan lesz, mint egy főtt homár. Így hát kezét elkapta a fiú kezéből mire az visszafordult és értetlenül nézett a lányra. Szemük találkozott. Mind a ketten érezték, hogy a másik mit is érez belül a testében. Vágyat a másik érintésére, és arra hogy a két medál eggyé váljon. De tudták, hogy ennek még nincs itt az ideje, hisz nem is ismerik egymást, egyikük sem alapozhat egy öt éves és egy hat éves gyerek homokozási szokására, ami hozzávetőleg egy évtizede történt. Az érzéseket magukban elfojtva mind a ketten folytatták útjukat. Elől JungKook míg hátul Lucy sétált. Kevesebb mint fél órás séta után megérkeztek a Han-Folyó melletti játszótérre, oda arra a helyre, ahol tíz éve találkoztak először. Az a hely nem változott szinte semmit, csak a fák terebélyesedtek, és a játszótéri eszközök lettek használtabbak, kopottabbak.    Az idő délután elejét járja, tökéletes idő egy beszélgetéshez. A két fiatal leült egy filagóriához, ahol érkezésük után kínos csend lett úrrá, amit JungKook hangja tört meg.

- Hogy vagy? Egész nap nem beszélgettünk. . kérdezte egyszerűen és mosolyogva miközben apja tegnap esti szavai keringtek elméjében „… nem akart sehova sem menni ahol nem voltál ott…”

- Jól, kösz. - válaszolta semlegesen. -  De, mond mit érdekel ez téged?

- Humm…? - kérdezett vissza meglepődött tekintettel a fiú.

- Egész nap, rám sem néztél. Úgy kezeltél, mint egy egyszerű iskolatársadat, holott, ha jól tudom a barátod vagyok. Vagy nem?

- Sajnálom. Pont, ez miatt akartam veled beszélni. - halkult el.

- Hallgatlak!

- Figyelj, nem akarom, hogy bajod essen, ezért nem reagáltam angyali mosolyaidra…

- Mimre? - kérdezett vissza a lány miközben félbeszakította a mondanivalóját.

- Semmi… lényeg hogy szeretném, ha iskolában csak iskolatársak lennénk. Így lenne a legjobb..

- Ö… Miért is lesz így jobb?

- Nézd Lucy! - a lány két kezét övéi közé fogta - Hallottál már a Bangtanról?

- Nem, ők kik?

- Mi. Vagyis jobban mondva én, és a többiek. JiMinnel már találkoztál. Azután meg velem is. Ha jól tudom az a srác, akinek a szája előtt maszk van, az az osztálytársad, a neve HoSeok, ő is tag. Szeretném elmagyarázni ezt a dolgot, hogy mi is van ezzel a csapattal.

- Csak nyugodtan, figyelek! -  kihúzta a kezeit a fiú kezeinek szorítása alól.

- Nos, akkor van JiMin, HoSeok és Én. Ezen kívül van még négy tag. Az a srác, akinek két oldalt le van vágva a haja és a többi pedig fel van állítva az RapMon pontosabban RapMonster, alias NamJoon. Ő a vezető, bár SeokJin idősebb nála, de ez van. Eddig érted?

- Figyelj, attól hogy lány vagyok, még könnyen fel tudok fogni ilyen kis dolgot. - mosolyodott el.

- Rendben van! Na, akkor folytassuk SeokJinnel. SeokJin idősebb, mint NamJoon de nem vállalta a vezető szerepét inkább, olyan aligazgató vagy ilyesmi. Utána jön SUGA. A vezetőt és őt sokszor fogod együtt látni, mert nagyon jó barátok, gyermekkoruk óta ismerik egymást.

- Mint mi! - mondta hatalmas vigyorral Lucy.

-          Pontosan! - mosolyodott el JungKook - SUGA születési nevén Min YoonGi, róla azt kell tudni, hogy jó fej, csak meg kell szokni a beszéd stílusát. Várjunk kit hagytam még ki? – gondolkozik – Ja igen a szőke ciklont! - felnevet - TaeHyung, a csapat csak V-nek hívja. Hogy miért azt nem tudom, mert mikor már bekerültem a csapatba akkor már így hívták.

- Igen, és ezt miért fontos nekem tudnom? - fonta össze karját a lány mellkasánál, miközben hátradőlt.

- A lényeget még nem mondtam - halkult el. -, elvileg mi vagyunk az iskola úgymond „legjobb” pasijai!

- Hogy mi? - nevette el magát Lucy - azt még megértem, hogy te, miért vagy az, de hogy a többiek, hogyan? Ezt nem értem?! - kacag.
- Hogy én? - kérdezett vissza Kook miközben kicsit elpirult.
- Semmi… - válaszolta miközben oldalra nézett és érezte a 100 pillangó manőverezési táncát hasában. - Kérlek, folytasd…
- Az elmúlt években, iskolai táncversenyeket,  területi táncversenyeket, és zene, ének versenyeket sorra nyertük meg.
- Ennek a beszélgetésnek mi értelme van? Miben érint ez engem?

- Annyiban, hogy rengeteg rajongónk van, mint a suliban, mint máshol. Emlékszem, hogy JiMin még tavaly korrepetált egy lányt biológiából, és ez valahogy kitudódott. Rá egy hétre a lány szekrényére vörös filccel rá volt írva az, hogy Tűnj el, szajha! Gondolhatod, mi következett ez után. A lányt kiközösítették, lenézték, és ahol csak tudtak keresztbe tettek neki. Rá két hétre kiiratkozott az iskolából, mert nem bírta tovább. Azért nem figyeltem ma oda rád, ezért nem fogadtam mosolyodat, és ezért tartottam a tisztes távolságot. Sajnálom, hogy nem mondtam el hamarabb csak, tudod…

- Féltél? - hajol közelebb a lány a fiúhoz.

- Kicsit… Talán nagyon is. - elfordította fején a föld felé, miközben kezeit tördelte.

- Nem baj az! Ne légy szomorú, legalább rájöttél a gyengédre, így legalább most már szembetudsz, vele nézni. Nézz rám! Kook… kérlek, nézz rám… - nincs válasz - Lucy felállt oda sétált a fiú elé.
   Leguggolt. Alulról nézett bele fekete íriszeibe. Kezével arcához nyúlt, amit felemelt még jobban, a fény felé. Ne félj, megvédlek! Én nem fogok úgy járni, mint az a lány! Mondatát egy mosollyal koronázta. JungKook értetlenül nézett az előtte guggoló MinAhra. Egy szó nélkül felállt. Kezét nyújtotta a lány felé, aki elfogadta azt. Felhúzta maga elé Lucyt, majd erősen magához húzta, és szorította. Jobb kezével derekánál, míg bal kezével nyakát tartotta, szorosan testéhez. JungKook a lány liliom illatát tüdőzte le, amitől a nyugalom járta be testét.
- Ezt nekem kellet volna mondanom, és nem pedig neked, Lucy! - suttogta fülébe, amire a válasz egy egyszerű Talán! volt.
   A rövid beszélgetés után elváltak, de még mindig a személyes szférán belül helyezkedtek el, egymás előtt, úgy hogy mellkasuk szinte összeért. Mind a ketten ránéztek a honokozóra, mire mind a ketten egyszerre megindultak annak irányába. A homokozó padkájánál megállva, úgy mint tíz éve, egyszerre léptek annak területére, és ismét elkezdtek homokvárat építeni. Észre sem vették, hogy hamarosan körülöttük az addig üres teret megtöltötték a kacagó gyerek, akik arra kérték őket, hogy játszanak velük. Néhány óráig még ott maradtak, játszani a fiatal felnőttekkel. Az anyukák a homokozókhoz közeli padon foglaltak helyet, ahol figyelték gyermekük minden egyes lépését, mozzanatát, és a gyerekek között ücsörgő két tinit, akik szinte beleolvadnak a gyermek tömegbe - csak a magasságuk különbözött.

   A nagy játék végén, leporolták magukat, és útnak indultak. Homokosan, fáradtan, de nevetve szelték át az egész várost. Hisz az a játszótér egy kicsit messze volt a házuktól. Félórás séta után, végre megérkeztek Lucyék háza elé. A kapu előtt még megölelték utoljára egymást. Mielőtt belépett volna a lány a házuk fő bejáratán még visszafordult, intett egyet és egy mosolyt is intézett a fiúnak.
    Felment a szobájába ledobta az asztal mellé a táskáját, és bele ugrott egy nagy hasast az ágyába, minek hatására még egyszer feldobódott. Tíz percnyi henyélés után lement a konyhába. Mikor kinyitotta az ajtót ismét két kíváncsi tekintettel találta szembe magát.

- Inkább nem mondok semmit! - jelentette ki Lucy apukája miután végig nézett csurom kosz lányán. Anyja kezéből szinte kiesett a nagy tál saláta. Erőt vett magán, és letette a tálat a tölgyfa asztalra.
- Megint JungKookkal voltál? - érdeklődött az apa miközben szedett a salátából.
- Igen! - mondta büszkén a lány.
- Látszik! - szólt közbe anya, miközben elnevette magát.
- Hogy érted ezt?
- Régen is mindig ilyen kosz voltál. Csak akkor aranyos volt, most meg már nem.
- Igazad van, anya! - nevetett fel a lány -, de, ez most egy ilyen nap volt. Ennyi nosztalgiázás nem gáz, meg te mondtad, hogy sohasem késő gyereknek lenni.
- Igen, de…
- Semmi de, drágám. Ezt tényleg te mondtad a gyereknek.

   A vacsora után, mindenki elvonult. Lucy fürödni ment, majd aludni tért. De nem jött álom a szemére hiszen Kook szavai csengettek vissza dallamszerűen a füleibe. Így feküdt az ágyában, amit hamarosan az álmok rengetegje váltott fel.
   Másnap reggel indulás előtt, feltette nyakába a nyakláncot Lucy és már indult is le, hogy kezdetét vegye a harmadik nap az új iskolában. De meglepetésére mikor a lépcső feléhez ért meglátott valakit jobban mondva valakiket az ajtóban. Mr. és Mrs. Jeont, és fiukat Kookot. Mikor mindenki meglátta a lány, hirtelen hatalmas mosollyal üdvözölték. Kook Mama - csak Lucy hívta így JungKook anyukáját -, hitelen odalépett a lányhoz és megölelte, majd ahogy egy felnőtthöz illik mind két oldalon bele csípett a lágy pofijába miközben a következő kedves, de egyben ledöbbentő szavakat mormogta maga elé, éppen olyan hangon, hogy azt csak Lucy és ő hallja.
- „Milyen nagyra nőttél, gyermekem, már értem, hogy Kook miért beszél rólad annyit, úgy, mint anno.” - kicsit megütögette a lány arcát, és arra kérte a gyerekeket, hogy induljanak, el az iskolába nehogy elkéssenek. A két fiatal egyszerre lépte át az ajtó küszöbét. A ház előtt gyönyörű nagy terebélyes fák álltak, amik már kezdték felvenni az ősz domináns színeit, a barnát, a vöröset, és az aranyló sárgát. A fasor végénél volt egy buszmegálló, ahol a helyi buszok egyik megállóhelye volt. Pár percnyi várakozás után megjött a 66B-s busz, ami az iskola előtt tette ki a diákokat. Harminc percnyi buszozás után megérkeztek az iskolához. Mikor leléptek a buszról minden szempár rájuk szegeződött, és halk susmogás vette kezdetét a diáktársak között. Ahogy haladtak be az iskolába egymás mellett, úgy lett egyre több a kíváncsi tekintet, és úgy lett annál intenzívebb a susmogás. Ami már hallható is volt.

 

 „Vajon tényleg igaz?”

 „Kikaparom a szemét, ha igaz!”

 „Ő is el fog menni úgy, mint az a másik lotyó!”

 „Azt hittem JungKook-nak jobb ízlése van!”

 „Vajon mikor ismerkedtek ennyire össze?”

 „Elvileg ez nem új keletű dolog, de a teljes sztorit nem tudom!”

 

   Hallották egymás után a lányok és a fiúk halk beszélgetését. Mikor beértek az iskolába nem hittek a szemüknek, az egész iskola tele volt plakátozva egy fényképpel, amin ők ketten voltak. Kook idegesen lökött mindenkit félre, aki az útjába került, és úgy sietett oda az egyik falon lépő képhez, amit letépett. A képre tekintett.
   Érzések kavalkádja járta át egész testét. Mérges volt magára hogy, nem tudta elkerülni ezt a helyzetet, míg egy másik érzés, ami talán nagyobb volt az előzőnél. Az utóbbi kerekedett felül rajta. Dühös volt. Kedve lett volna valakit megütni, vagy csak valahogy levezetni ezt a dühöt, ami benne dübörgött. A kezében lévő képet széttépte, majd leszórta földre. Megindult az egyik srác felé, aki a többiektől is hangosabban nevetett, és hangoztatta, mind azt, ami hamis, és ami hazug.
   A hazug fiú pólóját megfogva falhoz taszította. A test egy nagyot dübbent a hófehér falhoz. Bal kezével tartotta a falhoz a hazugot, míg jobb kézfejét ökölbe szorította és úgy akarta megütni a fiút. Ennek láttán mindenki elhallgatott és feszült figyelem és csend lett úrrá az egész folyosón, mindenki várta, hogy mi is lesz ennek a vége. A csendet egy cipő kopogása zavarta meg. Lucy odasietett JungKook mögé és kezét rátette a fiú öklére, aminek hatására a fiú elengedte a másik srác gallérját és az a földre esett.
- JUNGKOOK! – hallatszott a háttérből RapMon hangja. Hangja hatására a feszültség szinte kézzel tapinthatóvá vált. A két barát ijedten nézett a hang irányába, ahol megpillantotta a vezért és SUGA-t. Alig húsz méter volt a két-két pár között. Mint két vetélytárs úgy nézett egymásra, RapMon és JungKook.
- Ez a te műved? - ugrott neki Kook.
- Hát persze hogy nem. Én csak azt akartam volna megtudni, hogy mit is jelentsen ez a kép?! - és Kook arcába nyomta a képet, amiből több száz darab volt az iskolában. Ekkor HoSeok lépett Lucy mellé, aki megfogta a lány kezét, mire az felsikított. Kook ijedten nézett a lány irányába. Ekkor már a banda többi tagja szó szerint körbe kerítette őket, aminek a közepén a két régi jó barát állt.
- Vedd le a kezed róla, HoSeok.
- Én csak azt teszem, amire kértek.
- Igen, és az mi lenne? - kérdezte egyre ingerültebben JungKook.

- Az, hogy a kis barátnődet vigye el, máshova mert itt elég hangos szóváltások lesznek. - válaszolta RapMon.

- Nem, megyek el innen sehova. - jelentette ki Lucy.

- Dehogyis nem! El fogsz menni kisanyám méghozzá jó messzire. - válaszolta cinikusan RapMon.

- NEM! - kiabálta Lucy. - Jogom van tudni!
- Mégis miért lenne? - lépett közelebb RapMon a lányhoz.
- Mert a legjobb barátom! Közöm van hozzá, mivel engem is érint, hisz gondolom ti is a képről akarjátok kérdezni csak úgy, mint a többiek. - mutat körbe - Itt a helyem, mert én is rajta vagyok, engem is érint!
- Hát jó! De az nem az én hibám lesz, ha összetörsz!
- Lucy, kérlek! Gyere velem. Ez tényleg nem egy lány fülének való lesz! - kérte meg JiMin a lányt.

- Kifogom kibírni. A tíz évvel ez előtti időszaknál nem lehet rosszabb!
- Én szóltam! - rátette a kezét a lány vállára - Sajnálom!
   Lehajtott fejjel, sétált vissza helyére. Mikor visszatért RapMonster belekezdett.

- Te gyökér ez mégis mi lenne? - nyomta JungKook képébe a képet, amit mondanivalója előtt szakított le a falról.
- Ez egy kép, amin éppen megölelem a legjobb barátomat, aki mellesleg egy nő. - hátranézett Lucyre ezzel is tudatva, hogy nem lesz semmi baj.
- Igen…? Legjobb női barátod? És erről miért nem beszéltél, Kook?
- Mert nem tartozik rád, hogy ki a barátom iskolán kívül. Különben is mi bajod van azzal, hogy megöleltem?
- Hogy, mi bajom van ezzel? Az, hogy ha tényleg a legjobb barátnőd, akkor nem tennéd ki olyan helyzetnek, mint a tavalyi eset volt.

- Csak akkor lenne az, ha hagynám, de én nem fogom hagyni. Ő az egyetlen, aki mellet nem kell mást adnom, csak magam - kiabálta - nem fogom csak úgy hagyni, hogy ismételten elveszítsem.

Erre megint elindult a nyüzsgés ismételten a beszéd téma Kook és Lucy lett.

- Mindenki takarodjon az órájára, a fenébe is! - ordította ki Kook, mire mindenki megijedt és elindult, a terme felé, igaz, nagyon, lassan mert közben nézték a történéseket. Miután beértek a terembe, volt pár tanuló, akik az ajtó mögül figyelte az eseményeket.

Hamarosan az egész folyosó üres lett és csak a hét fiú, illetve Lucy tartózkodott ott.

- Ne kertelj, mond ki mi a kínod!
- Komolyan?
- Aha, mi a franc bajod van?
- Az hogy ez a ribanc elveszi az eszed, nyár óta. Nem vagy az, aki voltál. Nem vagy olyan tökös, mint annak idején. Eltunyultál.

- Először is ne beszél így Lucyről. Másodszor nem változtam meg! Csak az elmúlt időben, olyan voltam, mint amilyennek te akartál látni engem. Ez az én igazi énem. - mutat végig magán - Ez a srác az én igazi énem… mint mikor ezzel a gyönyörű lánnyal vagyok. Ilyen vagyok valójában. Mégis mit akarsz, mit tegyek?
- Azt hogy egy a hülye lotyó tűnjön vissza az anyába. Mert az egész iskola a feje tetejére állt. Ha elhúzná a csíkot, akkor minden rendbe jönne!
- Azt már nem! Nem megy el! Nem engedem!
- Te… te meg… - lépett közelebb a lányhoz félre lökve JungKookot - Takarodj innen! Neked… itt… semmi… keresni valód sincs. Amcsi csajszi!

   RapMonster hangjára Lucy összerezzent, és a szemében lévő könnycsatornái megteltek. Szeme elkezdett vörösödni. Öklét összeszorította. Próbálta elrejteni, érzelmeit. De nem ment neki. Könnycsatornái nem bírták már elvezetni, így azok kitörtek bőrére. Nem bírt tovább azon a helyen maradni, lábait elkezdte egymás elé pakolgatni, addig, amíg már el nem kezdett futni.
   Egyenesen a női WC felvette az irányt. Mikor benyitott az összes lány megvető tekintettel nézett rá. Az ablak alatt volt egy kis hely, ott leguggolt a földre, és ott nyugtatgatta magát. Odakint a lány távozása után, szebbnél-szebb szavak hangozottak el a két fiú között. A kulturált beszélgetést Kook úgy zárta le, hogy egy jobb egyenessel behúzott RapMonsternek, ami egyenesen az arcába talált. Az ütés hatására NamJoon a földre esett. Arcához nyúlt, nagy meglepetésére szája szétreccsent, amiből vér folyt. Ekkorra ismét már a folyosó teljesen tele lett és senki sem hitt a szemének.

- És ha most nem haragszol, akkor elmegyek és megkeresem, Lucyt!

   A földön fekvő srácot és a többieket ott hagyva, elindult a női mosdó felé. Nem törődve a kiírással a fiú beront a WC-be, ahol a lányok sikítása fogadja. Volt, aki azért sikít, mert megijedt, hogy mit keres ott egy fiú, és volt olyan, aki a srác puszta jelenléte miatt sikít.
- Hol van Lucy? - kérdezte már nyugodtabb hangon, hangján lehetett hallani, hogy aggódik

A lányok között nyílt egy út, aminek a végén ott guggolt MinAh. Aki csak továbbra is csak ott gubbasztott a földön. Fejét a felhúzott térdére hajtva sírt. JungKook odament hozzá leguggolt a földre.
- Lucy… nézz a szemembe… kérlek… - mondta hatalmas nagy kedvességgel. Megfogta a lány fejét felemelte a térdéről és úgy nézett barna íriszeibe. A lány arca vörös volt a sírás miatt. A többi lány pedig a háttérből hallgatózott, és figyelte a történéseket. Volt pár olyan személy is, aki videózott is, hogy később el tudja küldeni a barátainak a videót.

- Lucy… tegnap megígérted nekem hogy megvédsz! De szerintem ez tök felesleges! Nekem kell megvédenem téged! - Lucy szipog - Lányok van egy zsebkendőtök? - kérdezte meg a fölötte állóktól, akik adtak neki zsepit - Lucy, nézd csak, itt van egy zsebkendő! - meglóbálja az arca előtt, amitől egy mosolyt csal a lány arcára - Végre mosolyogsz! - elmosolyodik - Jól jegyed meg azt, amit most fogok neked mondani! Nem fogom hagyni, hogy sírj! Mellettem csak mosolyogj! Világos? - Kérdezte, miközben megsimította a lány arcát jobb kezével, még bal kezével a könnycseppeket törölte le - Soha többé nem hagylak magadra, de akkor te se tűnj el úgy, mint az előbb. Megijesztettél! Hisz tudod, mit fogadtunk anno tíz éve. Emlékszel igaz? - előhúzta a nyakláncot a fiú

- Igen! - mondta kissé rekedtes hangon a lány, de ez érthető is, hiszen sírt, előhúzta a nyaklánc másik felét.
- Mondjuk ki együtt, had hallják! Legyünk mi a beszédtéma, most és holnap a suliban.

A két fiatal a nyakláncot egymáshoz illesztette. A tömeg nagy megdöbbenésére, tökéletesen passzoltak a darabok. Egymás nyakába borultak miközben egymás előtt térdeltek, és érthetően hangosan, úgy hogy mindenki hallja kimondták, gyermekded ígéretüket.

„Örökre együtt, amíg a kő semmivé nem lesz, addig él a mi barátságunk!”

A fiú a lányt derekánál fogva még közelebb húzta magához.

„ Tudom min mentél keresztül az elmúlt időszakban, Lucy. Apa elmondta. Ne haragudj rá, én kértem meg, hogy mondja el! Ha ezt tudtam volna, akkor… nem is tudom… mi lett volna rá lehetőségem… utánad mentem volna. Hiányoztál te is nekem, el sem tudod hinni mennyire! Te most már mellettem maradsz örökre”

6. rész - Történet morzsolmányok

   Nincs két egyforma ember a világon, de ha mégis akkor azok ketten egy egészet alkotnak. Tűz és víz, szöges ellentétek, de valahogy valamilyen úton, módon mégis egyet alkotnak. Segítik egymást, még ha ezzel a másik életére is törnek. De tudják, hogy a másik valahol, valamikor újjáéled, ki a felhőkből ki pedig a napból. Nem féltik egymást, mert tudják, hogy akárhol is jelenjen meg a másik, ő hamarosan ott lesz, és hamarosan egy új találkozás veszi kezdetét…

   Lucy belép az ajtón, elméjében csak az elmúlt pár perc jobban mondva pár másodperc pereg. Azok a szavak, amik örült módjára felpezsdítették szívét, és egy percre sem hagynak meg nyugvást annak. Az ajtót maga után becsukva két kíváncsi szempárral találja magát.

- Anya… Apa… ti meg? - ámuldozott a lány.

-Igen, mindent láttunk… - mondta büszkén az anyja.

- Oh… - halkult el a lány - én nagyon sajnálom. Csak annyira megörültem, hogy ismét láthatom… tényleg sajnálom - azzal meghajolt és szülei mellett indult fel az emeletre.

- Ugyan Park MinAh mit sajnálsz? ide! hogy tini vagy, és hogy élted az életed, mint egy normális 15 éves lány? - Lucy a lépcső felétől visszafordult és értetlenül nézett apjára, aki anyját oldalánál fogva húzta magához, hogy puszit nyomjon homlokára.

- Ki vagy te, és mit csináltál apával? - mutatott végig apján miközben hitetlenkedő pillantásokat küldött feléjük. 

- Apád csak annyit akar mondani, hogy nem baj, ha szerelmes vagy, csak kövesd a szíved. Mi a nevelésedben sohasem fogtunk vissza, hagytuk, hogy kövesd az álmodat. Így lettél az aki, ma vagy! Ebbe sem szólunk bele, hiszen így tanuld meg majd jól kiválasztani életed párját. Azt a személyt, akivel képes leszel majd leélni az egész életed. - mondata végén ránézett férjére és összeborzolta annak haját. - Igaz? - kérdezte anya mosolyogva.

- Úgy ám.

   Azzal felment Lucy a szobájába, megágyazott, elment lefürödni, utána bepakolt a következő napra. Befeküdt ágyába, magára húzta takaróját. Ágyában még a mai nap képei derengtek, melyekre mosolyogva gondolt vissza, kezében szorítva a nyakláncot. Eközben JungKook is haza talált. Arca még mindig az elmúlt percek hatása alatt pompázott, hol pirosan, hol rózsaszínben vagy az égő vörösben. Száját akaratlanul is felfelé húzódott. Minden teljesen új értelmet kapott. Mikor belépett a házba és elsétált a nappali mellet a bátyja megállította.

- Hé, öcsi gyere ide!

-Minek? 

- Akkor csak nézz ide!

- Nem! - rántotta oldalra a fejét JungKook.

- Azt mondtam nézz ide, rám! - felállt a kanapéról és odament testvére elé. Megfogta annak fejét, maga felé fordította, majd felkiáltott. „Kook beteg!” Erre anyjuk és apjuk a két fiúra nézett aggódó tekintettel. Anyja odasietett kisebbik fiához kezét annak homlokára tette, aki elhúzta fejét durcásan majd ismét a földet kezdte el pásztázni szemével.

- Kook te nem vagy beteg. Mond el mi történt? Miért vagy ennyire piros?

- Nekem van egy ötletem! - hallatszott a családfő hangja pár lépés távolságból JungKook anyja mögül.

- Igen? Hallgatlak! - mondta cinikusan Kook, miközben apjára nézett szemöldökét felemelve.

- Köze van az új lányhoz, aki az iskolába jött? - mondata, miközben kiismerhetetlen mosolyt varázsolt arcára.

- Tessék? – mondta még értetlenebbül.

- Vagy mondjam, úgy hogy köze van Lucyhez?

- Ugyan apa, Lucy még Amerikában van! Igaz? – kérdezett vissza a bátyja. Mély csend szállt a négy tagú családra.

- Kook, tudjuk, hogy Lucy visszajött. Ma reggel az apukájával reggeliztem és elmondta nekem, hogy mi történt velük ez idő alatt.

- Igen? És mit mondott?

Azzal már apja mellett is termett, majd pedig kettel leültek a nagy kör asztalukhoz, hogy ott beszélgessenek továbbfoteljével szemben lévő kanapéhoz. A majd fél óras beszélgetés utan, Kook felballagott a szobájába, majd onnan a fürdőszobába. Zuhanyzás helyett inkább az kád mellett döntött így hát megcsinálta a fürdővizet majd beleengedte izmos testét.  Fejében apjának szavai csengettek vissza

 „Lucy miután kiment Amerikába hiába volt öt éves magába fordult. Minden héten megkérdezte apját: Mikor megyünk vissza Kookhoz? Mikor mehetek homokozni? Hányszor elmentek homokozni mindig sírva futott vissza anyukájához, aminek könnyes szemekkel mondta, haza akarok menni, nincs itt Kook! Miután haza mentek megint elsírta magát, de ekkor azért mert, ez nem az otthonom, Kooknál van az otthonom! Mindig volt valami ok, amiért sírt, ez egészen 3. osztályos koráig ment. Sehol sem akart lenni, mert valahol, valami mindig rád emlékeztette…”

- Ennyire hiányoztam neked, Lucy? – gondolkozott el a

vízben ülve, miközben meleg vizet engedett a kádba.

„… Elkezdte a 3. osztályt valamennyire megfelejtkezett rólad, de nem teljesen. Akárhányszor meglátta a nyakláncot mindig pár könnycsepp hagyta el szemét, de tíz éves korában megfogadta, hogy egy nap visszatért és megkeres. Álmait követve elkezdett balettezni, majd mazsorettezni végül már modern táncot is tanult. Versenyekre vitték, helyezést is ért el. Énekelni járt, úszni és karatézni. Mikor az apja bejelentette, hogy visszakötöznek. A padlásról előkotorászta régi ruháit, a te hatodik születésnapodról maradt csákóját, és azokkal nosztalgiázott. A doboz alján talált egy képet, amin te és ő vagytok, miközben egymást ölelitek, és úgy mosolyogtok a kamerába. Előtörtek az érzelmek, és megint sírt, de, ezúttal azért mert nagyon várta a találkozást. Mikor megérkeztek a régi, de most már új házukba megint elsírta magát, mert annyira várta, hogy ismét találkozzatok…”

   Többször is végig ismételte magában apja szavait. Sokadik nekifutás után kiszállt a kádból, megtörölgette magát. Fogmosás után, megállt a tükör előtt és eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ez Nem csak egy barátság lenne. De a végén mindig arra lyukadt ki, hogy úgy sem érez úgy Lucy, ahogyan ő. Ezzel a gondolattal, egy szál derekára tekert törölközővel végigsétált a fürdőszobától egészen a szobájáig. Ott kitárta szekrényének ajtaját, felvette bokszerét majd rá hosszú szárú világoskék pizsamanadrágját, és úgy feküdt ágyba. Alvás előtt még megpuszilta nyakláncának kövét, reménykedve abban hátha megérzi ezt, a másik fél tulajdonosa. Reménykedése helyretalált, az éjszaka kellős közepén Lucy felébredt és jobb kezével arcához ért, miközben halkan maga elé mormolta a fiú nevét.

5. rész - Végre...

   Szöul, Dél-Korea fővárosa, nyüzsög, mint mindig. Szép napra virradtunk, a madarak csicseregnek, amik mellet elengedhetetlen, egy ilyen nagyvárosban a kocsisok dudaszója, amivel furcsa módon akarják közölni a másikkal akaratukat vagy így akarják a másikat „helyre” utasítani az „eltévedt” autósokat. A mai nap még csak reggel nyolc óránál jár, de már a szokásosnál is több gyerek mászkál az utcákon. Szeptember van, elkezdődött az iskola. A városban szinte minden tizedik méteren legalább tíz tanulót lehet látni. A szorgos diákok felvették, a kötelező egyenruhát, kinek szoknya, kinek nadrág, hátukra pedig táskát aggattak, úgy indultak az iskolába. 
- Tíz perc indulásig kicsim, nem szeretném, ha elkésnél az első iskola napodról! - siettette lányát Mr. Park.
- Igen, édesapám! -  katonás tisztelgés képen vigyázz állásba vágta magát.

   Felsietett szobájába, ahol a sminkes asztal elé leülve egy leheletnyi sminket helyezett fel, tökéletes arcára, az asztaltól felállva még megnézte magát a nagy tükörben, majd pedig egy elégedett halvány mosolyt küldött maga felé a tükrön keresztül.  Hátára kapta halvány rózsaszín Converse hátitáskáját és már indult is le az ajtóhoz, amikor hirtelen, rossz előérzete lett. „Hiányzik valami” 
- A nyaklánc! - mondta, de szinte alig hagyta el száját ez az aprócska mondat, máris szaladt vissza, hogy megkeresse azt.
- MinAh, kérlek, el fogunk késni! - kiabált fel anyja, aki állást kapott abban az iskolában, ahova lánya is fog járni. Katee lesz az új japán tanárnő.
- Egy pillanat máris megyek anya, csak keresem a nyakláncomat!
- Azt este a fürdőszobában hagytad.
    Futott is a lenti fürdőszobába útközben odasietett anyukájához megölelte és fülébe súgta „Életmentő vagy!” A fürdőszobában szerencséjére hamar megtalálta az elvesztenek hitt nyakláncot és már indulhattak is. Mindössze húsz perces autókázás után meg is érkeztek a hatalmas iskolába, ami összesen hatszáz tanulónak nyújt tanulási lehetőségeket. Az iskolában van a normál gimi tagozat, a zene tagozat, az ének tagozat, a táncművészet tagozat, az angol nyelvi tagozat… és a többi kifejezetten nyelvekre szakosul tagozat. Ezeket még kiegészíti a kifejezetten tantárgyakra szakosult tagozatok, mint például a biológia, földrajz, történelem, irodalom, nyelvtan és a testnevelés. Az iskola ilyen szempontból elit iskolának számít, így érthető is, hogy nehéz oda bekerülni, de még nehezebb bent maradni.

- Jeon JungKook azonnal kimászol az ágyból és indulsz az iskolába, most! - rontott be a szobába a fiú apja - harminc perc és becsengetnek, te meg még alszol?!
- Hogy mennyi? - pattant fel az ágyából úgy, mint akinek ellőttek egy puskagolyót a feje mellet.
- Harminc perc siess… elviszlek tekintettel arra, hogy ez az első napot, mint 10/m osztályos szóval, siess, tíz perced van, hogy elkészülj.

  A kapott idő fele alatt, fel öltözött, így maradék öt percet a haja igazgatásával töltötte, és a külseje igazításával. Gyorsan fogat mosott és már indultak is apukájával. Az autóban ülve az anyós ülésen az előtte guruló autókat figyelte. Elgondolkozott azon, hogy Lucy melyik iskolába járhat, el sem tudta képzelni, mi lesz, ha nem találkozhat vele, vagy mi rosszabb hogy egy szót sem válthat vele. 
   Az iskola előtti parkolóba két autó kanyarodott be egymás után. Az egyikből Katee és Lucy szálltak ki, míg a másikból JungKook és apja. A két nő megköszönte, hogy elhozták ide őket, és sietve indultak az iskola belseje felé, hogy végre elkezdődjön itt újra, az életük. A másik kocsiból kiszálló fiú, csak meghajolt apja előtt, kezet fogott vele, és egy szó nélkül eltűnt az iskola kovácsolt vas kerítései mögött. 
   Mindkét sofőr ismételten beszállni készült az autóba. Mind a ketten egyszerre végig simítottak autójuk tetején, majd beültek az autóba, beindították a motort és elindultak vele a maguk útjára.

Mint

   Kateet és Lucyt meleg, kellemes fogadtatásban részesítették az itt dolgozók. Mindenki köszönt nekik, hiszen tudták, hogy kik ők, és hogy honnan jöttek. Az iskola méreteihez képes, könnyen terjednek a hírek. Az igazgató úr a tanári kar előtt, köszöntötte őket, és minden tanárt egyesével bemutatott. Lucy megkapta az új órarendjét, míg Katee az új tanári beosztását. Az újdonsült diáklányért, hamarosan megérkezett a diáktanács elnöknője is, Mint.
- Szia, Mint vagyok! - illedelmesen meghajolt.
- Szia, én pedig MinAh de mindenki Lucynek hív! - viszonozta kedvességét.
- Ha nem tévedek, te vagy az Amerikai bajnok, aki idén kezdi it tanulmányait, igaz? - érdeklődött. Mint egy nagyon kíváncsi és ügyes teremtés, aki szereti leellenőrizni a másikat, még mielőtt az az iskolába belépne és elkezdené tanulmányait, emiatt van kevés barátja.
- I-Igen - dadogta.
- Imádom, ahogy táncolsz! Társulnod kéne a tánccsapatunkhoz, igazi megtiszteltetés lenne számunkra az! - a komoly hangnemét átváltotta a kedves, megértő, amit akkor szokott használni, ha valakit tényleg megkedvelt, de az első találkozásnál még nem nagyon meri használni ezt az oldalát.
- Köszi, szépen, de egyelőre, még nem tudom mire lesz idő az iskola mellett, de ha lesz időm, akkor persze! - mosolyogva válaszolt.
- Na, akkor elkísérlek az osztályodhoz. - szorosan egymás mellett haladtak egészen az osztályterem ajtajáig.

- Megérkeztünk az osztálytermed elé, bemész egyedül, vagy bekísérjelek?
- Leköteleznél.

J-Hope

   Ahogy kinyitotta a diáktanács elnök az ajtót úgy lett egyre nagyobb a csend az osztályban, illetve, úgy szegeződött egyik pillanatról a másikra a tanulók szempárja az újonnan érkező lányokra. 
- Ah, MinAh, megérkeztél - fordult nagy mosollyal arcán felé az új osztályfőnök, majd vissza diákok felé - Figyelem osztály, köszöntsük körünkben az új osztálytársatokat. Kérlek, mutatkozz be nekünk, és mondj pár szót magadról!
- Sziasztok, az én nevem Park MinAh, 10 éve költöztünk Amerikába, mert apát áthelyezték oda, de a munka ismét vissza szólította szülőországomba. Hát... nem tudom, mit mondjak még magamról, de ha kérdeztek, akkor szívesen válaszolok.

    Az osztály nagyon szimpatikusan fogadta az új lányt, így mindenki kérdésekkel halmozta el. Idő közben Mint távozott, mert dolga volt még máshol, de megígérte Lucynek, hogy visszajön hozzá a következő nagy szünetben. Az óra utolsó másodperceiben Lucy tett egy fontos kijelentést, amit a többiek mosolyogva, és nevetgélve fogadtak.
- Ha kérhetek mindenkit, akkor hívjatok Lucynek! - azzal meghajolt és az osztályfőnök által mutatott helyre letette cuccát, majd az ajtóhoz ment, ahol már Mint várta.

   A két barátnő kiment az udvarra a többiekhez és ott fogyasztották el a tízóraikat, az egyik padnál. Ez idő alatt megérkeztek az iskola menő csávói is, akik szokásukhoz híven, gyilkolták a női szíveket, egyszerű de nagyszerű külsejükkel. Lucy is, épp úgy ahogy a többi lány is végig nézett a fiúkon, majd Lucy odasúgta Mintnek. 
- Mint… az a srác nekem ismerős... - és rámutatott Jiminre, de a srác külsejéhez nem tudta párosítani a srác nevét. 
- Lehet, hisz sok TV-s műsorban szerepeltek már, igen nagy sikerrel, na de gyere együnk.

- Új osztálytársam van! - jelentette ki HoSeok.
- Pasas? - kérdezte NamJoon.
- Nem! - válaszolta.
- Csaj? - kérdezte TaeHyung.
- Áh, nem gorilla… te idióta, hát, ha nem pasi, akkor jó hogy csaj. - válaszolt a cinikusan.
- Mi a neve? - kérdezte SeokJin.
- Park MinAh.
- Miért olyan ismerős nekem ez a név? - és elkezdte vakargatni a nem létező szakállát JiMin – Mondott valamit hogy mi a beceneve?
- Igen, az óra után megkért mindenkit, hogy hívja Lucynek!
- Tudtam, akkor azért volt olyan ismerős a neve. - csettintett egyet.

   Ennek hallatán JungKook szó szerint hanyatt esett. Így immáron a földön feküdt kiterülve, testével pedig csillagot formált. A név hallatán és spontán visszaemlékezés miatt ismét összerezzent. Szemei előtt lepergett az elmúlt hét eseménye az, amikor nem vette észre Lucyt az étteremben, a rémálmok sorozata, és az elmúlt emlékek az, amikor együtt játszottak a homokozóban. Legbelül, magába elhatározta, hogy mihelyst vége lesz az első tanítási napnak megkeresi a lányt, és elé áll.
- Kook veled meg mi van, úgy kidőltél, mint akibe belecsapott a villám. - mondta YoonGi viccesen.
- Bocs, megszédültem, nem pihentem ki magam - hárította el.
- Ügyes voltál maknae... jól áll neked a föld. - kiáltott oda Mint, minek hatására, a körülötte lévő összes lány elkezdett nevetni.
   A lányok és a fiúk csoportja között jó ha volt úgy tíz méter. Még nyugodt hangnemben is a két csapat között érezhető volt a feszültség, de most már, hogy Mint elindította, azt a bizonyos lavinát, így már szemmel láthatóvá vált ez az ellentét.
- Az új csaj igen hamar beilleszkedett az iskolamenő csajai közé. – mondta kissé flegmán, HoSeok.
- Mi? Melyik az? Hol? Melyik az? - ugrott fel helyéről JungKook és már HoSeokra is ugrott, akit majdnem felborított nagy lendületével.
- Mi az öcskös, csak nem csajozhatnád, van? - szólt be NamJoon
- Állj le vagy szétverlek. - fenyegetőzött JungKook.
- Gyere-gyere - provokálta tovább a leader.
   A lányok nagyokat derültek a fiúk kakaskodásán. Egymásnak kezdtek el sutyorogni a fiúk nevetséges viselkedése gyanánt. 
- Mi az fiúk nem bírjátok a gyűrődést? Vagy csak ennyire csaj hiányotok van? - kiáltott vissza Mint, mire a fiúk lefagyva egytől egyig rájuk néztek.
- Állj le kis csillag, a végén még a fényed el fog tűnni…
- Azt kötve hiszem YoonGi, én mindig ragyogni fogok, nem úgy, mint te.
- Na, majd meglátjuk.
- Srácok hagyjátok, már abba szükségem van még a dobhártyámra, na! Most már csend legyen! - szólt közbe Lucy, füleit fogva. A lányok pedig csodálkozva néztek az amúgy eddig csendes Lucyre.
   HoSeok odasétált JungKook mellé majd a fölébe súgta, hogy ő az a lány. A fiú, csak nyelni tudott egyet, semmi hang nem jött ki a száján. Pislogni is alig mert, hiszen félt, hogy eltűnik onnan, úgy mint a szivárvány.  Nem győzte csodálni a lányt, minden egyes részét részletesen végignézett és próbálta összehasonlítani a régi énjével. A lányok becsengő előtt felálltak a padoktól és elindultak a főépület felé elől haladt MinJeong mögötte DoHee, leghátul pedig Mint és Lucy.  Lucyben feltámadt ismét a hiány érzése, így reflexszerűen nyakához kapott.
- Lányok, elhagytam a nyakláncom… Visszamegyek, megkeresem.
- MinAh, akarom mondani Lucy - JungKook a név hallatára visszafordult - Majd veszel majd másikat! 
- De nem lehet, azt a nyakláncot egy nagyon fontos embertől kaptam nem hagyhatom el… mihelyst tudok, utánatok megyek, jó?
- Rendben van, de ne feledd el még öt perc és becsengetnek a második órára, ami neked Japán lesz.
- Igyekszem. - sietve szaladt vissza a padhoz, oda ahonnan elindultak pár perccel később.

   Először vagy háromszor körbesétált a pad körül, majd leguggolt megnézte közelebbről is a földet. A nagy keresésből egy ismeretlen hang zökkentette ki.
- Szia, MinAh! - ijedten fordult hátra.
- Oh… szia - válaszolta félvállról hátra nézve.
- Emlékszel még rám? - kérdezte a srác, amire a lány felállt közelebbről megnézte az arcát. 
- Igen, te vagy az a srác, aki zaklatta a bácsit, igaz?
- Nem csak én, de lényegében igen! - mosolyodott el.
- Örülök, JiMin a találkozásnak. - mosolyodott el, kezet fogott vele és már sietett is vissza az órájára.
   Ahogy visszatért a fiúkhoz, úgy halmozták el az egyre személyesebb kérdésekkel. JungKook adrenalin szintje úgy lett egyre magasabb, majd mikor már nem bírta, mindenkit ellökött JiMin közeléből elé állt és agresszív hangon rákezdett.
- Mi volt ez az előbb?
- Baráti találkozás - adta elő magát Jimin és egy huncut mosolyt húzott szájára. JiMin reakciója miatt, JungKook keze ökölbe rándult és egy hirtelen mozdulattal szájon ütötte az előtte álló JiMint, aki az ütés nagysága miatt a földre esett. Szája kicsattant és elkezdett vérezni.
- Mi a fészkes fenét művelsz? - ordított rá a földről, majd felpattant és már majdnem Kooknak rontott, de TaeHyung és YoonGi lefogta.
- Bocs, elkapott a hév.
- A hév, mi? - látszólag nem érdekelte mit mond Kook, de folytatta - Ismered a csajt?Igazán bemutathatnál akkor neki.
   JungKook keze ismét ökölbe szorult érezte, hogy megint meg fogja ütni, de SeokJin megfogta a vállát, egy biztató mosolyt küldött felé, majd pedig beinvitálta órára, hogy ezzel is elkerüljék a lehetséges további konfliktusokat. Erősen megrántotta a vállát és elindult a saját órájára. 
   Főhős fiúnk elméjében az a pillanat lebegett, amikor átadta JiMin Lucynek a követ. Ebből az elmélázott gondolkodásból az utolsó óra csengője emelte ki. Az utolsó órán véglegesen eldöntötte, hogy megkeresi Lucyt és elmond neki mindent. Órák után az oskola nagy kapujára támaszkodva várta a megfelelő pillanatot.

   Ebben az időpontban sok diák végzett, így sokan hagyták el az iskola épületét, minden lányt végig nézett, de egyik sem az volt, akit ő keresett. A diákok között volt az új japán nyelv tanár is, akit csak így ránézésre már nem kedvelt. A tanárnő megállt a kapu előtt, akihez egy lány lépett, megölelték egymást és egy autóhoz sétáltak. A tanárnő ült be először, majd másodjára a lány, aki nagyon hasonlított Lucyre. a lány még utoljára az iskola felé nézett és beszállt. JungKook kőszoborrá dermedt, akinek a szíve a torkában dobog. Percek elteltével az autó még mindig nem indult, kicsit feloldódva visszatámaszkodott a kapunak, ekkor kinyílt az autó ajtaja és kiszállt belőle Lucy, az autó pedig elhajtott.
   A lány egyedül sétált el abba az irányba, amerre az autó is ment, JungKook pedig követte, persze csak tisztes távolból. Miután elhaladtak az iskola körzetétől úgy ötszáz métert a fiú felgyorsított és addig a sebességig, amíg be nem érte Lucyt és meg nem tudta érinteni a vállát.  Mikor megfogta a vállát és a lány ránézett minden eddigi rossz érzése elhagyta ismét erőre kapott. A lány értetlenül állt előtte, aki csak annak ragyogó szempárjába tudott nézni. Minden kétsége elszállt, ez a lány biztos hogy Lucy.
- Segíthetek? - kérdezte a lány.
- Végre… - csuklott el a fiú hangja. Ösztönösen közelebb lépett hozzá és megölelte. 
Teljesen lesokkolva állta a lány az ölelést, nem tudta elképzelni, hogy ezt most mire is vélje. De elfogta egy DeJaVu érzés, ami nem tántorított mellőle. Szíve erősebben kezdett el dobogni, boldogságot árasztott magából, de ép esze azt mondta neki, hogy ez így nem jó. Maga elé csúsztatta kezét és erősen ellöket magától a tolakodó fiút.
- Nem értem, mit képzelsz te magadról, hogy lehetsz ilyen nyomulós?! - hátat fordított az előtte álló megszeppent fiúnak és elindult még gyorsabban. De alig, hogy tett volna pár lépést JungKook megfogta a karját és visszafordította.
- Ne haragudj… - tette hozzá lehorgasztott fejjel - én… én csak…
- Igen?

- Én csak szerettem volna megnézni valamit.
- Mit? - értettlenül állt az eset előtt, de valami azt sugallta belülről, hogy jó úton jár, így visszakérdezett.
- Megmutatnád nekem a nyakláncod? - kérdezte félve, de annál ártatlanabbul. 
- Miért érdekel téged a nyakláncom?
- Kérlek, csak mutasd meg! - hangja könyörgővé vált.

Lucy pólója alól előhúzta medálját és a fiú felé tartotta. Miután a fiú jó alaposan szemügyre vette a medált. Nagy mosolyt engedett el, és a szívéhez nyúlt, jobb kezével.
- Mi az? Valami… baj… van? - a lány arcába szökötta vér, és elpirulva állt JungKook előtt - Csak… nem…? - tette szája elé kezét.

JungKook inge alól előhúzta medál másik felét majd a két felet eggyé olvasztotta. Lucy szemében könnyek gyűltek össze, mikor meglátta, hogy a két fél tökéletesen passzol egymáshoz. Mindkettőjük szemében öröm könnyek gyűltek, Lucy JungKook nyakába ugrott, a fiú pedig a lány derekánál fogva húzta még közelebb magához. Letette a földre és megtörölték egymás könnyes szemeit. Nagyot nevettek az előbbieken és beszélgetve tovább indultak.
   Útközben beszélgettek, nevetgéltek és egymást szórakoztatták a különféle történeteikkel. Útközben az egyik utca sarkán megláttak egy nagy játszóteret és abban egy homokozót. Mind a ketten egymásra néztek, mosolyra állsz szájuk, úgy mintha mind a ketten arra várnának, hogy a másik feltegye a kérdés.
- Kook, szerinted jók vagyunk még egyre? - törte meg a csendet Lucy.

- Nosztalgiázni, persze! - válaszolta határozottam, Kook.

- Verseny?

- Verseny!

- 3… 2… 1… Go! - kiáltotta a lány, már futott is volna, de a fiú derekánál fogva visszahúzta, hogy ez által ő kerüljön előnybe, hátra fordította és elengedte a fiú szaladt a homokozó irányába és mögötte pedig a lány. Mind a ketten kifulladva értek a homokozóhoz.

- Kis csaló, vagy Jeon JungKook, aljas csaló vagy… - mondta egy levegővel, majd levegőhiány miatt kezével rátámaszkodott a fiú vállára és úgy nézték a temérdek homokot.
   Belemerültek a nagy játékba, Iskolai egyenruhájukon egyre kevesebb volt az olyan hely nem volt homok. Alagutat ástak és várakat építettek. Újra átélték a régmúlt eseményeit. Körülöttük a kisgyerekek is nagyobb kedvvel játszottak a homokozóban.
- Jó a homokvár építési technikát. - dicsérte meg Lucyt.

- Jó tanárom volt… - mosolyogva nézett fel tanítójára.
- Lassan indulnunk kell, mert a végén még a szülei aggódni fognak.
- Miért? - mondta nyafogva - Tieid nem?

- Nekik az a csoda, ha este 10 előtt haza érek!

- Az igen… - tapsol - gratulálok. 

- Ne kötekedj, mert megjárod… - fenyegetőzött nevetve JungKook.
- Jaj, de félek… - szól vissza a lány.
- Ajánlom, hogy fuss…

   Lucy egyből felállt s futásnak eredt, de hiába a nagy előnyt JungKook könnyedén utolérte. Derekánál fogva visszahúzta, mire Lucy majdnem felsikoltott, de gyorsan Kook szájára tapasztotta jobb tenyerét. A másikra mosolyogtak és elváltak egymástól. Kook visszasétált és a földről felvette a táskákat, mind a kettőt hátára tette, úgy sétáltak egymás mellett.

   Este hét óra fele járt az idő, végigsétáltak a Han-folyó partján a naplementében, miközben beszélgettek, a múltról, és arról hogy mi is történt ez alatt a 10 év alatt.  Kevesebb mint félórányi séta után megérkeztek Lucyék házához.
- Itt laktatok akkor is, ugye jól emlékszem? - és végigmérte a házat tekintetével.
- Igen, csak most jobb - szemét a házra majd a fiúra vetette - Fejlettebb.
- Nagyszerű… - halkult el a srác.
- De most mennem kell be. Még nem fedtem be a könyveimet. Légy jó, szia.
- Szia - lehajtott fejjel állt a kapuban. Lassan felemelte fejét és észrevette, hogy Lucy sem mozog olyan gyorsan mint, ahogy eddig tette. JungKookben volt egy késztetés, ami arra ösztönözte, hogy megmozduljon. Lábai egymás elé pakolta, egyre gyorsabban. A ház ajtajában utolérte Lucyt, maga felé fordította és megölelte jó szorosan. Arcát hajába fúrta, és még erősebben ölelte. Hajának édes vaníliás illata van. Lucy egyből viszonozta, ezt a szép gesztust. Karjait iksz alakban hátához tapasztotta fejét pedig mellkasához nyomta oldalasan. Lassan szívük átvette a másik dobbanásának ütemét, így már azok is egy ütemre dobbantak. Kook kicsit kiegyenesedett és Lucy fülébe súgta, azt, amit a szíve diktál.
- Kérlek soha többet ne tűnj el!