40. rész - Össze tartozunk [VÉGE]

   Este hat óra környékén egy orvos jött, mondván, hogy Lucyt elkel vinni egy
MRI vizsgálatra. Miután kivitték, pár percre rá, belépett PyoJin a szobába. Szeme szikrákat szórt, és veszély érzését tükrözte, nehezen viselte az orvossal való beszélgetést. JungKook épp a fürdőszobából sétált ki, haját törölgetve, nagy meglepetés érte, amikor meglátta az ágy felett álló férfit.

- Ne csak ott állj, gyere ide, beszélnünk kell! - szólt oda, egyhangúan, szinte már lenéző hangon. Kook nagyokat pislogott maga előtt, majd megindult az ágy felé. Lassú léptekkel közeledett, valahogy nem érezte azt a rokonszenvet PyoJin felől, mint az előző nap reggel. Nem erre az emberre emlékezett.
- Mi történt? - léptett közelebb a fiú. A férfi kezét nyújtotta az ágy felé, Kook pedig leült az általa mutatott helyre. Ölébe tette a vizes törölközőt.
- Beszéltem a doktorral. - mondta és szeme össze szűkült, szinte már fenyegetően nézett. Feszült hangulat uralkodott a kis szobában, amit egyre jobban csak tetőzött, a nagy semmi kettőjük között.
- Ma este átviszek, pár holmit a lányom szobájából. - sekély, semmilyen hangon mondta, mire a fiú csak felnézett öléből egyenesen PyoJin arcára. - Vigyázz rá. Ha megtudom, hogy egy ujjal is hozzá érsz... nem állok jót magamért. - Azzal felállt és kiment a szobából.
   JungKook csak pislogott maga előtt. Nem tudta felfogni, mire értette mindezt Mr. Park. De a gondolat egyenletét nem tudta befejezni, hiszen kis idővel később nyílt az ajtó és egy hordágyon betolták Lucyt, aki akkor már aludt. JungKook aggódva felállt, és a lány felé indult. A két férfi nővér, áthelyezte az ágyra. Mikor észrevették a fiú aggódó arcát, akkor nyugtató hangon megmagyarázták neki, hogy csak altatót kapott, mert kettő MRI vizsgálatot kellett elvégezni. Egyet, amin éber - ezzel nézték az agyi működését, - és a másikat, amin alvó állapotban néztek, - ezt, azért mert alvó állapotban is megnézték az agyi aktivitást. Azzal kimentek.
   JungKook lenézett az ágyon fekvő lányra, ajkai akarva-akaratlanul is mosolyra álltak, leült mellé, arcát megcirógatta, és egy leheletnyi csókot nyomott ajkaira.
- Aludj jól, szerelemem.

   Másnap reggel, hét óra környékén, a takarító személyzet lépett be az ajtón. Alaposan felmosta a padlót, letörölgette a kilincseket és padlótól a plafonig áttörölgette a fürdőszoba zeg-zugát! Gyors munkát végzett, mert 10 perc elteltével, már nem is volt bent.
   Lassan ébredezett JungKook a madarak dallamos ébresztőjére. Felült az ágyon, szemeit megtörölgette, és ismét elkezdett azon gondolkozni, hogy mire is érthette, mindazt amit előző nap este mondott PyoJin.
- Jó reggelt, JungKook. - mosolyogva mondta az orvos. - Jól aludtál?
- Igen, köszönöm.
- Tegnap beszéltem Lucy apjával, és... a lánya állapotára tekintettel tanácsoltam neki, hogy egy időre költöztesse oda hozzátok a lányát. Addig amíg vissza nem térnek az emlékei. Erről jöttem veled beszélni.
   Nagyokat pislogott, fel kellett dolgoznia a hallottakat, lelkiekben pedig szaltókat, cigány kerekeket és különféle akrobatikus elemeket járt, annyira megörült, annak amit az előbb hallott.
- Segítened kell, hogy vissza nyerje az emlékezetét... - ránézett a lányra - Nem szabad erőltetni, az emlékek vissza térését. Minden a saját maga idejében fog vissza jönni. Mivel... csak rád emlékszik, ezért csak benned bízhatunk.  Ha ő nem kérdi, hogy ki az, vagy hogy mi az, akkor ne mond el. Csak ha érdekli, mert akkor már nagy valószínűséggel, kicsit emlékszik a dolgokra. Arra kérlek, hogy segíts neki, mindenben amit tudsz.
- Ez természetes. - elmosolyodott, a doki közelebb lépett, a fiú vállára tette kezét.
- Bízom benned! - azzal elhagyta a szobát. Kook a lányra nézett, aki akkor már nyöszörögve ébredezett.
- Jó reggel Lucy. - mondta JungKook, alázatos hangon.
- Jó reggelt. Kaphatok Jó reggelt puszit? - mosolyodott el Lucy.
- Igen. - mosolyra húzta ajkait. Rátérdelt az ágyra, a lány fölé hajolt, úgy ereszkedett egyre közelebb a lány ajkai fölé.  Kívánta lány csókját és érintését. De, mint visszatartó erő, úgy állította meg PyoJin szava pár centivel a nagy találkozás előtt. Lucy szemeiben keresett választ, arra, hogy mit is tegyen. Egymás tekintetét fürkészve lassan elvesztek a csillagok sokaságában. MinAh fentebb emelte fejét, kezeivel beletúrt a fiú még nyirkos hajába, úgy húzta közelebb magához. Nem ellenkezve, belement Kook a pajkos játékba. Csókjuk íze hol méz, hol áfonya. Mély impulzus indult el az ereken át, amit egy nagy keringő, szállított szét testükben, halvány, szinte már láthatatlan táncra hívva végtagjaikat, izmaikat... érzelmeiket. Egyre erősebben, és magabiztosabban tartotta maga közelében, két kezével Kookot. Kisebb levegővételeket követően, ismét egymásba gabalyodva, teltek múltak az érzéki pillanatok, mit végül egy erőteljes nyögés szakított végleg ketté.
- Mikor mehetek haza? - kérdezte remegő hangon Lucy. Kook a lány feje mellet támasztotta kezeivel magát, úgy nézett vissza a lányra.
- Hamarosan. - szavából áradt a nyugalom és az ígéret. Majd egy gyengéd puszit nyomott a lány homlokára, mire ő csak beleremegett, és egy kis sóhaj hagyta el ajkait.

   A délutáni nagy viziten, az orvosok körbejárták, a hozzájuk tartozó kerületeket. Délután 18:36 perckor, nyílt az ajtó és belépett rajta a fő orvos, az aznapi ügyeletes orvos, három rezidens és kettő ápoló.
   Elszórtan elhelyezkedtek az ágy körül, rövid vizsgálat után, az orvosok kicsit sustorogtak egymás között, majd a fő orvos, ígéretes hangnemben megszólalt.
- Jó hírem van. Holnap reggel mehettek haza. Még ma este megírom mind a kettősöknek a zárójelentését, és oda adom, az aznap reggeli ügyeletesnek. Szülői felügyelettel pedig távozhattok.
- Köszönöm. - mondták egyszerre. A szoba összes bennlévő tagja elmosolyodott, Lucy és JungKook egymásra nézett, majd pedig vissza, kis sejtelmes mosollyal arcukon.
- Az este folyamán, felhívom édes apádat JungKook. - mondta az aznapi doki, aki felvilágosította JungKookot a PyoJinnel folytatott beszélgetés megállapodásairól - Megbeszélem vele is, és ki tisztázok mindent.
- Rendben. - A két fiatal felálltak az ágy mellé, meghajoltak, majd miután a doktorok elhagyták a szobát Lucy JungKook nyakába ugrott.
   Erősen szorították egymáshoz magukat. Lucy JungKook nyakába kapaszkodott, arcát pedig a fiú nyakába fúrta - nagyokat kuncogott bele.
- Megyünk haza! - mondta, akadozó hangon. Szeméből égő könnycseppek zúdultak ki, amik a fiú bőrére érve izzó, égető jelet égettek.
- Bizony. De ne sírj. - Engedte le a földre Lucyt.
   Saját lábain állt a földön, de kezeit még mindig összefonva tartotta Kook nyaka körül.
   JungKook letörölte a könnycseppeket, és egy apró puszit nyomott a lány homlokára. Hatására, Lucy lábujjhegyre emelkedett, úgy ölelte JungKookot, kinek keze barátnője derekán hevert.
- Mondtam, mellettem ne sírj! - ismételte meg magát.
- De annyira boldog vagyok. Nem tudom vissza tartani őket. Sajnálom.
- Ugyan!

   Este kilenc órakor lekapcsolják az egész épületben a szobák világítását, és csak az ajtó melletti kis őrző fény ég. Kellemes, de mégis sokat sejtető hangulatot kölcsönözve a térnek. Mind a ketten már az ágyban fekszenek. Lucy JungKook mellkasán alussza az igazak álmát, míg a fiú tágra nyílt szemekkel nézi a plafont. Elméjében eljátszott a gondolattal, hogy utazgat, világot jár, kézen fogva Lucyvel. Elképzelte, ahogyan Olaszországban eszik a spagettit, Firenzében. Majd vonattal átutaznak a felette lévő kis országba Magyarországra, ahol eltöltenek három csodás napot a Balaton partján, közben megnézik a Gömb kilátót, éjszakai kivilágításban, megnézik a Festetics Kastélyt, azt a helyet ahol egykoron Mozart is komponált. Mindezeket követően, elutaznának Párizsba, megnéznék a La Tour Eiffel-t, meglátogatnák a híres üveg piramist. Képzeletében sorra vette, kedvenc helyeit, Hawaii szigetektől, egészen a Karib szigetekig, mindent. Eltervezte, hogy még a Holdra is feljut, ezzel valóra váltva is iskolás álmát. Ekkor Lucy felköhögött.
   Kizökkentette mély gondolkozásából. Lenézett a lányra, nyugtatóan megsimogatta arcát, majd ismét aludt. Lassan elnyomta őt is az álom. Álmában barna szemekről látott, amihez barna aranyló hajkorona társult, tengerpartról, űrhajókról és az igaz szerelemről álmodott.

   Verőfényes napsütésre ébredt ismét Szöul városa. Úgy mint minden reggel madarak csiripeltek, hangos emberi helyreutasítások hagyták el a sorfők száját. Minden ugyan olyan volt, mit eddig. De mégis furcsa, különös módon jó.
- Össze szedted a cuccaidat? - kérdezte JungKook, kicsit sürgető, de mégis figyelmes hangnemben.
- Már rég. Le vagy maradva Kookie. Na, és te? - kérdezett vissza Lucy, kissé csibészed hangnemben.
- Hamarabb keltem fel, mint te. Szóval, igen! - homlokát ráncolta, szemöldökét felvonta, de mégis mosolyogva mondta.
- Olyan dinka vagy! - majd oldalba lökte a fiút, aki elvesztette egyensúlyát, és még mielőtt az ágyra esett volna, gyors' elkapta a lány kezét, és húzta magával.
- Mag vagy! - súgta Lucy fülébe Kook. Ekkor benyitott Mr. Jeong. Hirtelen mind a ketten ránéztek, és egy kikerekedett szemű férfivel találták szembe magukat.
- Sz... szia, apa! - dadogta, JungKook, de nem mozdultak egymásról.
- Sziasztok! - válaszolta kissé bizonytalanul, de a végén csak elmosolyodott. - Kész' vagytok?
- Igen. - Tökéletes szinkronban válaszolás után, feltápászkodtak egymásról, az ágy két oldaláról felvették a bőröndjeiket. Az ajtóból utoljára vissza néztek, így intve - örök - búcsút a szobának.

   Nagy sötétített üvegű autóba szálltak be, lent a földalatti parkolóban. Mr. Jeong felbőgette a motort, sebességbe tette, a gázra lépett és már indultak is.
   A fák gyorsan szaladtak az út mentén, nagy lomb koronájukon néha szűrődött át, csak a fény. Mindenki már pólóban járt az utcákon. A bárok előtt, már elhelyezték a kinti ülő garnitúrákat, ahol a vendégek helyezhették kényelembe magukat. A vendégek között a pincérek jártak fel 's alá.
   Fél órányi utazás után megérkeztek az - új - otthonba, oda ahol már vagy négy hónapja egyikük - Lucy - nem tette be a lábát. Mr. Jeong felállt az utca felőli autó hídra, és leállította a búgó motort.

- Megérkeztünk! - jelentette, ki és hátra nézett. Arcából hirtelen ki szállt a vér, mikor meglátta házuk egyetlen - első - bejáratát. Előtte állt Mrs. Jeong akit mindenki csak HyoAhnak hívott. Könnyes szemmel szállt ki az autóból, végig mérte a házat, és örömmel nyugtázta el magában, hogy semmit sem változott, az elmúlt idő alatt. Igaz, hogy pár napja hagyta el, a házat és költözött be a kórházba, de érezte, hogy most jött el az a pillanat, amikor nem számít a becsület, és sírni kell. Ismét anyjára talált szeme, aki épp olyan megszeppenve állt az ajtóban, mint fia az autó mellett.  Maga mögött becsapta az ajtót, és szaladva omlott édesanyja karjaiba.
- Szeretlek anya. Sajnálom, hogy csak úgy elmentem! Nem akartam fájdalmat okozni. Bocsáss meg nekem - felnézett anyja könnyes szemeibe, aki csak kisimította fiának haját arcából - Nagyon szeretlek. Bocsáss meg... Kérlek.
   Mint egy kis gyermek úgy bújt oda édesanyjához. Féltő, aggódó de mégis marasztaló erős szorítást adtak egymásnak, könnyek között.
- Ne csinálj többé ilyet. - puszit nyomott fia hajára. - Lucy... lányom... gyere te is ide... - nyújtotta ki karjait felé, de a fiú még mindig derekánál fogva ölelte anyját. Lucy oda sétált, a pillanat hatására ő is sírni kezdett.
   Remegő kézét belehelyezte a nő kezébe, aki egyszeriben megrántotta a lányt, így rádől JungKookra. Az anya kezeivel - nehezen, igaz - de átölelte a két gyereket. Mögéjük sétált Mr. Jeong, és szendvicset képezve ő is átölelte a két gyermeket.
- Isten hozott benneteket itthon. - mondták a szülők egyszerre, könnyes, érzelmekkel teli, lágy hangon.

   - Készen állsz MinGyu?
- Még soha jobban. - mondta a kérdezett.
- Holnap utazunk mind a heten vissza Szöulba. Véget ért a kiképzésed. - önelégült hangja kirázta a fiút. -  Több mint három hónapnyi munkánk van benned. Nem akarok benned csalódni.
- Nem fogsz, Mark.

 Just a Dream

   JungKook szobája nem változott semmit sem, ugyan azok az erős domináns színek helyezkedtek el benne, mint azelőtt. A fekete ágy fa, rajta a fehér takaró, azon a dísz párnák és a plüss maci, amit Lucytől kapott. A szoba fala halvány barna volt, amin kitűnően mutattak az érmek és oklevelek.
   Lepakolták egymás mellé a bőröndjeiket, Lucy helyet foglalt az íróasztal előtti széken, míg JungKook az éjjeli szekrényből előhúzott egy kis dobozkát. Felállt, odasétált Lucy elé, és kinyitotta a dobozt. Lucy felállt és a fiú csillogó barna szemébe nézett.
- Szerintem ennyi infó a múltadról nem fog megártani neked, ha mára többit nem mondhatom el. - lenyelte a torkába keletkezett nagy gombócot, folytatta - Tíz éve, adtam neked, valamit. Barátságunk záloga ként. Tíz év elteltével pedig ez a valami, ismét össze hozott mindet. Ezalatt a tíz év alatt, hittem abban, hogy te meg én egyszer, tényleg erősen, a lehető legerősebben fogunk kötődni egymáshoz. - szipog - Úgy gondoltam, hogy ha két ember találkozik és azok ennyire szeretik egymást, - még ha csak barátilag is - akkor össze tartoznak. Barátságunk zálogaként adtam neked. De a tíz év elteltével ez a zálog bennem még jobban erősödött. Ekkor jötteket vissza, és léptél ismét be az életembe. A kórházban levették rólad, mert úgy gondolták felesleges. De szerintem nem az. Szeretném neked vissza adni, azt, amit akkor tíz évvel ezelőtt is adtam neked. A másik felemet. A jobbikat.
  A dobozkából előhúzott egy új követ. Ugyan az a kő volt, ugyan azzal a formával, de mégis más volt, most ragyogott. A bőr szíjat lecserélte az arany lánc, és a követ körbevevő ezüst drót eltűnt, helyette egy kipolírozott csillogó kő volt egy medál karikával. A kő csillogott, mint egy drága kő, pedig csak közönséges homokozóban talált kő volt.
   Lucy szeme nagyra nyílt a látványtól, nem tudta hova tenni. JungKook előhúzta pólója alól a sajátját, ami nem volt ilyen csillogó, csak a matt kövecske volt egy sima bőr szíjon. A csillogó - immáron - ékszert a lány nyakába helyezett.
- Ez a tied - mondta - Te vagy a jobbik felem.
   Park MinAh valamiféle bizsergést érzett legbelül a testében. Egy olyan erő kerítette hatalmába, amit soha életében nem érzett - nem emlékezett ilyesfajta érzelemre. Lábai elgyengültek, kezei, remegtek majd végtagjai megadták magukat, és a fiú karjába zuhant, ájultan.
   Ijedten fektette le az ágyra a lányt. Fejét jó alaposan kipóckolta párnáival. Teste mellé pedig a mackót helyezte. A mackó illata, és a kő ismét - újra felfedezése - megrendítette teljes egészében.
   Órák elteltével nyitogatni kezdte szemeit, és egy aggódó szempárral találta szembe magát. Kezét lassan erőtlenül felemelte, JungKook arcára tette.

- Mindenre Emlékszek!

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

  Ha lesz rá igény...

2015. Nyár.

39. rész - Gyertek vissza emlékek!

   Odafent a kórteremben minden, olyan lassúnak tűnik. Sokkal magányosabb és szomorúbb a hangulat, ha nincs az ember mellett valaki. Lucy az ágy szélén ült, úgy nézett ki az ablokon, ami mögött a tavaszi késő délelőtti Nap sütést mutatta, azt, ahogyan a 4 vagy 5 emeletes házak teteén elhelyezett fém lemezen megcsillan a napfény.

   Egyre többet gondolt arra, hogy miért kezdett el fájni a feje, majd végül be ugrott neki.
   Abban apillanatban, mikor meglátta a gikszet, szemei előtt megjelent azaz emlék, mikor a repülőgépen fekszik, és a férfi aki, akkor ott volt mellette azt mondta, kedves, kellemes hangon, persze csak annyira, amennyire azt, a rotot zúgása engedte:  

"- Üdvözlöm hölgyem!  Útban vagyunk a Kórház felé. -  ekkor elkezdett tapogatózni, emlékezett vissza. – Ha a fiút keresi, itt van ön mellett. -  akkor a doktor , a  fiú kezére tette – Egy igazi hős a barátja." - ismételte hangján, ekkor már Lucy.

   Lelkét elöntötte a boldogság, hogy vissza tért egy kis része emlékeinek csak az izgatta még tovább, hogy miért voltak, akkor  abban a gépben és, hogy mi történt előtte. Ismét elkapta az a bizonytalan érzés, épp olyan, mint amilyen nem olyan rég kerítette hatalmába. Hátradőlt az ágyára, és úgy nézte a plafont.

   Percek múlva, nyílt az ajtó, és belépett rajta JungKook két oldalán, egy-egy mankóval.

   Lucy a kinyiló  ajtó felé fordult. Az ajtóban JungKook állt és az őt kísérő orvos, aki oldalról  olykor-olykor támogatta. Az ajtón belépve, mikor meglátta Lucyt elmosolyodott, majd a mosolyt felváltotta egy erőteljes köhögés a fiú felől.

   Ez a hang valamire emlékeztette... csak nem tudta, hogy mire. Ahogy egyre tovább és tovább nézte a fiút, úgy erősödött benne, a köhögés puszta tudata. Egyre jobban kezdett el kaparni a torka, amit kis tartogatás után kiengedte magából. Erős, fullasztó köhögésbe kezdett, szinte már öklendezett. 

   JungKook odasietett hozzá, és magához ölelte. Lassan kör-körös  mozdulatokkal simogatta a lány hátát, míg másik kezével, közel húzta magához. A lány arcát a fiú mellkasába fúrta.

- Lucy... nézz rám... kérlek... - mondta, mire MinAh felkapta a fejét -  Itt egy zsebkendő, köhögj ebbe bele... - Ahogy ezt kimondta a fiú, úgy hasított a lány fejébe a fájdalom.

- Megint az emlékek. - mondta halkan.

- Ezt mondtad akkor is. - motyogta hallkan Lucy, nem nézve Kook szemébe.

- Mikor?

- Akkor, amikor... én a lány WC-ben sírtam, mert NamJoon megbántott. És még azt, is mondtad, hogy: 

"Jól jegyezd meg azt, amit most fogok neked mondani! Nem fogom hagyni, hogy sírj! Mellettem csak mosolyogj! Világos?" 

- Ezt mondtad. - mondta még biztosabban Lucy, kicsit elmosolyodva.

- Emlékszel NamJoonra? - hitetlenkedett Kook

- Igen.

- Mióta?

- Mostantól.

   Odahaza, Katee éppen az, aznapi Japán  dolgozatokat javította, mikor hírtelen erős alhasi fájdalmat érzett meg, ami összehúzta. Kezeit a fájdalom centrumához helyezte, és óvatosan ujjaival elkezdett zongorózó mozdulatokat végezni. Hallkan, néha fel szisszentett egyet. Mély levegőket vett, amiket mélyen be szívott majd ki fújt.

   Lassan elmúlt a fájdalom, de még mindig aggódott affelől, hogy mi is volt ez, az előbb. Székéről felállva indult el az ajtó felé, de az az éles fájdalom amit az előbb is érzett, még jobban megerősödött. Ismét elkezdte maszírozni a fájdalom helyét, de ezuttal nem hogy elmúlt volna, még jobban felerősödött a fájdalom. Kezével az ajtó kilincsére támaszkodott, mert úgy érezte, hogyha nem támaszkodik meg valmaiben, akkor el fog esni. De a kilincs lenyomódott, az ajtó kinyílt és Katee átesett az ajtón, egyenesen ki a folyosóra. Fejét erősen beütötte a csempébe, utolsó erejéből pedig, csak annyira jutott, hogy magzat pózba összehúzza magát, majd végezetül elnyelte a sötétség.

   LosAngeles nyüzsgő városában zajlik az élet. Mindenki nyüzsög és végzi a munkáját, ki iskolából ki munkából  megy haza. LosAngelesben találkató egy nagyon szép, park közepén egy tóval. A tó körül padok és filagóriák állnak, ezzel szolgálva a járókelők kénelmét. A tavat körül öleli a kisebb erdő - a város szívében. 
   Az emberek mosolya, kacaja és boldog hangulata bejárja a park minden egyes zugát, de hogy mi rejtőzik, ezalatt a kis nyugi zóna alatt, azt senki sem tudja... egyenlőre. MinGyu és újdonsült barátainak titkos zegzuga ez.
   A park alatt tekergős alagútrendszer helyezkedik el, ahol tudják szabályozni a vízvezeték hálózat működését. Az alagút egyes részeibe ajtók, illetve csapdákat építettek még az 1900-as évek elején. Rejtélyes múlt kötődik ehhez a titkos rendszerhez, melynek bejárata, az egyik nyilvános férfi WC 3-as számú illemhelységének, titokzatos mozgó fala vezet, le a mélybe, amit mindenki csak, Barlangnak hív.
- Állj fel! - ordítja
- Fáj, nem tudok!
- Ne nyafogj szarházi! Akarod a csajt? Állj fel!
- De nem ilyen áron!
- Ha meghátrálsz megöllek! Te kerestél fel mindet, hogy segítsünk, és meghátrálsz? Nyuszi vagy!
- Nem vagyok nyuszi!
- Bizonyítsd be, MinGyu. - Nehezen feltápászkodott a földről, és hangos üvöltés közepedte trénerére támadt. Ahogy mestere tanította, úgy ütött, rúgott és ha kellett gáncsolt.
- Üvölt még! Úgysem hallja senki, csak én - halvány mosoly jelent meg arcán, egy pillanatra - imádom, ahogy fáj neked. Üvölts! - MinGyu pedig készséggel kiadta hangszálai rejtett színeit.


   Mr. Park szokásához híven délután kettő és három között már végzett a munkával, így beült fekete Hyundai I40-es autójába. Beindította a motort, kikanyarodott parkolóhelyéről, és ráhajtott az autó felvonóra. Három perc alatt a felszínre vitte, és már indulhatott is haza. Bekapcsolta a rádiót, nagy meglepetésére egy számára eddig ismeretlen együttes a GOT7 énekelt, vagy reppelt... nem tudta eldönteni. Tetszett neki az ütem, ujjaival a kormányra ütötte le a Girls, Girls, Girls nevezetű dalunak ütemét, közben néha már fügyülte is a dallamot.
   Otthonában beállt a parkolóba, és leállította a motort. Az anyósülésről felkapta aktatáskáját. Mikor beért a házba, nagy csend fogatta, fusztrálóan nagy csend. Cipőjét betette az annak a tárolására fenntartott cipős szekrénybe, zakóját felakasztotta a ruhatartó fogasra, táskáját pedig a nappaliban lévő dohányzó asztlra tette. Körülnézett, de sehol sem látott senkit sem. Érdekelte, hogy miért nem hall egyetlen hangot sem, se egy TV műsor hangját, sem a mosó vagy mosogató gép zörgését.
   Hiányolta felesége deves mosolyát, és az ahogyan kilép a konyhából, törölgeti a kezét. Katee lassan egy hónapja nem jár be az iskolába, hiszen kiírtál szülési szabadságra.
- Katee! - kiablát. De nem feletek neki.
Elkezdett aggódni, így egyből elindult, megkeresni feleségét. Kizárta a nappali lehetőségét, így egyből a konyhába majd azt követően az étkezőbe ment, de sehol senki. Megnézte kint a hátsó udvaron de senki, úgy szint'. Felsietett az emeletre, benyitott a lánya szobájába, a fürdőszobába, majd a saját szobájukba, de sehol sem volt. 
   Egyre idegesebb lett, csípőre tett kézzel többször körbeforgott a szobában, majd benyitott a szobából nyíló kis gardróbba, de ismét csalódott. Kilép a gardróbból majd a szobából a másik ajtóra néz, ami egyenesen a dolgozóba vezet. Odalán és kinyitja az ajtót, belép és körbenéz. Először az ablak előtti íróasztalra veti pillantását, majd a vele szemben lévő fanon végig tekint és szeme megáll a nyitott ajtón, ami a kis folyosóra vezet. 
   Az ajtó mögül kettő kilógó lábat látott, egyből oda sietett, mikor meglátta feleségét a földön feküdni, egyből mellé térdelt és ölébe vette az eszméletlen testet.
- Katee ... Katee... Kat... -szólogatta. Lassan ébredezett. Földön lógó bal kezével férde arcát megsimította, aki próbálta tartani magát, és nem mutatni a félelem, aggódás parányi szikráit sem.
- Jól vagy? - kérdezte Mr. Park
- Fáj... - mondta, elhalkuló hangon - PyoJin... a... gyerek! - kezét elhagyta erejé és lesiklott a másnapos borostán, le megint a földre.
   Egyből felkapta feleségét, és már indult is vele le a lépcsőn, lassan, de mégis gyors óvatos léptekkel. Az autóhoz vitte, nehezen kinyitotta a hátsó ajtót, és az ülésre ráfektette, féloldalasan. Ő maga beült a vezető ülésre, bedugta a slusszkulcsot, fel bőgette a motort, kihajtott az útra, és a rendőrökkel nem törődve, a gázra lépett, úgy sietett a kórházba.

   Lucy kórtermében maga a megtestesült nyugodtság uralkodik. Az ablakon befúj a hűs tavaszi szél, és körbejárja a szobát meglebegtetve a fűrészboros fehér függönyt. Az ágyon JungKook fül, ölébe dőlve Lucy alszik. Mosolyogva néz le rá, és olykor a haját simítja ki fehér makulátlan arc bőréről. Lucy haja puha és selymes, épp olyan amilyenre emlékezett. Csak benned bízik - súgta rejtélyes tudatalatti énje. 
Vidd el olyan, helyekre, amik meghatárók voltak eddigi életében - ad tanácsot, saját magának az a bizonyos hang a fejében. Lassú körkörös mozdulatokkal simogatta Lucy haját és arcát. Kicsit előre hajolt, és derékig betakarta az alvó lányt.
   Gondolkozás menetéből az ajtó nyitódása zakkantotta ki, amikor belépett PyoJin Lucy apja. Arcáról sugárzott a zaklatottság. A földről felemelte tekintetét az üzletember és a fiatalokra nézett. Nem köszönt, csak meghajolt, amit JungKook csak egy fej biccentéssel viszonzott. Lassú, magabiztos léptekkel az ágyhoz sétált, és leült a székre amit még JungKook használt, előző este.
- Mikor kelt fel? - kérdezte komoly arccal, de csak lányát figyelte.
- Reggel nyolckor. - Kook nem mert a férfire nézni, de érezte, hogy valami baj van.
- Mondott valamit az orvos? 
- Igen, de szeretné, ha személyesen megkeresné.
- Vigyázz rá, fiam! - JungKook bólintott egyet. PyoJin lehajolt lánya felé, megsimította arcát, és egy gyengéd puszit, nyomott hosszú hajkoronájára és elhagyta a szobát.

   Park PyoJin lesietett, és megkereste lánya orvosát aki a második emeleti irodájában ért utól. Az iroda tipokus orvosi iroda volt. A falon az szív képe és annak külön részeinek - pitvarainak - Latin neve, az emberi érrendszer képe, az agy felülnézeti és kereszt képe. A gesztenye barna szekrényeken kis makettek, amik az érrendszer falának szerkezetét mutatja, és különböző DNS-ek kapcsolódási falytái.
- Üdvözlöm Park PyoJin, - hajol meg - már vártam. 
- Kérem, mondja meg hogy van a lányom! - Az urvos egy székre mutatott, ahova az apa helyet is foglalt. Kezeit ölébe helyezte, és az orvosra nézett, aki a fiókjából elővette Lucy aktáját.
- A lánya a mai napon ébredt fel a mesterséges kómából. Szerencsére, nem esett másodlagos kómába, ez jó jel! - nézett fel az iratokból, majd vissza. - A reggli vizsgálatok alapján a lányának részleges emlékezet kiesése van! 
- Részleges? Ez mit jelent? 
- A disszociatív zavarok közös jellemzője, hogy az emlékek, az identitás, a tudatosság, az érzékelések és a mozgások funkciói között integráció részlegesen vagy teljes egészében megszűnik. Az állapot többnyire hirtelen kezdődik és általában hitelen is ér véget, kivéve ha az agyfélteket valamilyen trauma éri. A zavar néhány héten, esetleg hónapon belül szűnik meg. - mondja. Feláll és a falon lévő agyhoz sétál, ott folytatja, közben mutogat - Elsősorban személyes jellegű emlékanyag veszik el, és általában traumatikus eseményeket követően lép fel, például természeti katasztrófa, háború, súlyos baleset, halál eset és a többi. A lányának az emlékezet kiesése mivel részleges, ezért egy meghatározott időtartamra terjed ki. Ez az emlékezet kiesés lehet generalizált, amikor az emlékezési képtelenség az egész eddigi életre visszanyúl. Igaz, ez ritkán fordul elő. A Disszociatív amnézia esetén jellemző a zeverodottság, tanácstalanság. tájékozatlanság, és a következő időkben a beteg azaz Lucy képtelen lesz információt megadni, illetve fogadni. Lucy esete ettől nehezebb, hiszen ő az egész eddigi életére SEM emlékszik, csak egy valakire.
- Kire?
- JungKookra. - közli az orvos, és az apa arcára mély döbbenet ül ki.
- Ahhoz, hogy kigyógyítsuk a lányát kettő módszer van - folytatja - az egyik az, hogy hipnotizáljuk és gyógyszeres kezeléssel illetve hosszas elbeszélgetéssel vissza hozzuk az emlékeit.
- Használják ezt! - határozott felszólalása meglepi a doktort.
- A másik pedig az, hogy hagyjuk, hogy magától jöjjenek vissza az emlékek. Én ezt javaslom! Hogy miért? Mert nem tartom jó ötletnek a betegeket telenyomni gyógyszerrel, ha arra nincs szükség.
- Mi az, hogy nincs szükség? - csattan fel - Hát nem elékezik semmire sem!
- Igen, de ha már emlékszik egy valamire, és ez történetesen a barátja, akkor nem tartom szükségesnek gyógyszerekkel tömködni a fiatal lányt. Még élete elején jár, és még sok van neki hátra. Szedhet elég gyógyszert még.
- Akkor? Mit tegyünk?
- Hagyja a fiúra. A lánya magára sem az édesanyjára sem emlékszik. Ha most, odaállítana, és közölné vele, hogy szia, én vagyok apa ő meg anya, akkor nagyobb kárt tenne benne mint valaha gondolná. Hogy mit tegyenek? Ne menjenek a gyermekük közelébe, kivéve akkor, ha csak ő nem keresi fel önöket. 
- Maga nem tudja milyen ez! Olyan mintha elvesztenénk agy egyetlen gyermekünket. 
- Azt akarja, hogy emlékezzen? Akkor most lépjen ki egy kis időre az életéből. Ha megfogad egy tanácsot akkor a lányának a cuccait átviteti a fiú házába, és oda költözteti - oda megy az ajtóhoz kinyissa, már majdnem kilép rajta, de vissza fordul - A fiú az egyetlen reménye! Tetszik vagy sem, most tényleg a lánya jövője és élete a tét! - kimegy.


   Mindeközben LosAngeles titkos eldugott földalatti zugában, zajlik a kiképzés, immáron 10 kemény órája. Jackson felkapja a -egyenlőre - gyenge, MinGyut és az egyik székre löki, ami súlyától fogva összetörik, így a földre kerül. MinGyu nagyot nyög, és hátsó felét fájlalja, simogatja.
- Állj fel! Nyomorék! - kiállt rá, izzadtságtól csillog a homloka, és egész testén izadság foltok hevernek ruhadarabjain, épp úgy, ahogy a fiúnak - Nem hallod? 
   Már meg is indult a fiú felé amikor hírtelen MinGyu nagy lendületet vagy és bal lábával kirúgja kiképzője alól a lábát. Nagyot nyekken amikor a földre ér Jackson, fejét erősen beütötte. Ekkor hasára ugrott MinGyu, bal kezével nyakát szorongatja így tartja a földhöz közel. Másik kezét a magasba emelte Mindent bele... bíztatta magát, és egy hatalmasat ütött, oktatója arcába, minek hatására kicsattant szemhéja, és keze véres lett.
   A vér látványára MinGyu leiszkolt a testről és a fal mellé kuporodott. El akart tűnni, nem akart megmozdulni. Magához húzta lábát, kezeivel szorosan megölelte azt, fejét rájuk hajtotta és előre-hátra kezdett mozogni, úgy mint aki begolyózott.
   Lassan felemelte a fejét térdéről, ekkor már tisztán látta, hogy Jackson feje körül vértócsa terül szét, és a test fölött guggol valaki, egy olyan valaki, akinek szőke haja még a homályos fények ellenére is világít. Mikor jött be? - kérdezte magában A hajáról már felismerte ki az. A különleges frizura tulajdonosa, a fej fölé nyúlt, ide-oda mozgatta kezét a vér tócsában, és egyszeriben lassan felemelte kezét. Látszott a halvány fényben, ahogyan a kezéről lecsorog a vér. Arcán nagy mosoly jelent meg, amit a 100 wattos csillogás egészített ki. 
   Lassan felemelkedett a test felől és lassú komótos lépésekkel odalibbent MinGyu elé, leguggolt. Véres kezével a fiú tekintetét még jobban felemelte, így a szemébe tudott nézni. 
- Jól csináltad, oppa*! Úgyis felesleg volt már! - halvány mosoly jelent meg az arcán pár pillanat erejéig - Üdv, a csapatban.



Oppa = Ebben a részben idősebb fiú testvér, és nem más!