2. rész - Könyen jött, könnyen ment

     A lány apja biztató szavai után betette lábát az ismét „újdonsült” házba. Nagy meglepetésére eléggé megváltozott, hiszem még apja a beköltözés előtt renováltatott valamicskét a házon. A hát új ablakokat-ajtókat kapott, a falak új színben pompáztak és a berendezési bútorok is a lehető legmodernebben voltak felszerelve. Alig, hogy a kis család megérkezett 1-2 óra múlva már jöttek is utánuk a dobozok, amelyekben a ruhák és egyéb tárgyakat dolgokat szállítottak. Dél utánra már a konyha és a nappali már teljes fényében pompázott, hisz azok a tárgyak, dobozok érkeztek meg legelőször. Dél után 16-17 óra között pedig a hálószobai kellékek és a ruhák. Lucynek kb. 3-4 doboz ruha jött plusz 1-2 doboz kiegészítő a szobájához. 
   Gyorsan kipakolt este 18:30 órára már minden ki volt pakolva, Lucy anyukája ez idő alatt elkészített egy kis egyszerű, könnyű vacsorát, nem nehezet, nehogy megfeküdje az ember gyomrát. Leültek az asztalhoz, hálát adtak az ételért, de Lucy még azért is hálát adott, hogy ismét itt lehet. 
   A vacsora 19 óráig elhúzódott, majd a lány felment a szobájába és átöltözött tréningruhába. Felvett egy fehér test pólót és egy fekete térdig érő pamutmelegítő nadrágot, aminek az oldalán neon zöld színű csík volt. És hozzá egy Nike fehér-rózsaszín cipőt vett fel. Haját lófarokba felkötötte. MP3-ját feltöltve zsebébe vágta és már indult is le. 
   Apukája és anyukája a nappaliban olvasták az újságokat, és csak annyit vettek észre hogy csattan a bejárati ajtó. Apukája Mr. Park felpattant a karos székéből és kissé sietve rohant lánya után. A kapunál éppen hogy elkapta.
- Lucy, drágám hova mész? – kérdezte aggódóan.
- Tudod, este szoktam futni menni, és most is elmegyek.
- Vigyázz magadra, 10 év alatt igen csak megváltoztak az emberek meg a környék is!
- Igen, igen tudom, majd jövök! – azzal elmosolyodott a lány és elindult futni.

   Elhatározta magában, hogy elmegy megkeresni Kook házát, hátha még ott laknak. Kezdett lemenni a nap. Az ég rózsaszín, narancssárga, és kék színben pompázott ma különösen szép volt, igaz lehet, csak azért, mert újra hőn szeretett otthonában élhet és találkozhat végre Kook-kal és a barátaival. Lucy

Han folyó

elfutott a Han-folyó partjáig, és ott leült a zöld fűre, füléből kihúzta az fül hallgatóját és úgy nézte a Han-folyót, ahogyan annak sík víztükrén néha-néha kicsit megfodrozódik a víz, és azon megcsillan a lemenő nap sugara. 
   Tíz perce legalább ott ült, mikor hangos gyermekkacagásra lett figyelmes, felállt és körbenézett, azon a parton, ahol ő is volt egy játszóteret vélt felfedezni. Oda ment. A játszótér el volt kerítve kb. 50 cm magasságú fakerítéssel. A játszótéren egy kis fiú és egy kislány játszottak a homokozóban, anyukájuk pedig a homokozótól kb. 1-2 méterre lévő padon ültek és néha, rá-rá néztek egy-egy féltő pillantással gyermekükre. 
   A fák koronáját fújta a szél, ettől még varázslatosabb volt az összkép. Lucy emléktárából előkerültek a régi emlékek, az ahogyan játszottak Kookkal ugyan ezen a helyen, az ahogyan a fiú oda adta neki a legféltettebb „drága kövét”. Ezek emlékek hatására a lányból előtörtek a búcsúzás érzései és az, ahogyan annak idején apjuk szét szakította őket, a szó legszorosabb értelmében. Ezek érzelmek hatására 3-4 kósza könnycsepp szaladt végig arcán, majd nyakláncára vetette pillantását, a lemenő napra és viszonylag halkan de bársonyos hangján megszólalt, miután levegőt vett.

- Hol lehetsz most drága barátom? - szívéhez szorította a követ.

    De nem is gondolta, hogy közelebb van hozzá, mint gondolná, és hogy a találkozás időpontja egyre jobban, szinte már végzetesen közeleg. Fülébe dugta ismételten a fülhallgatót és elindult ismét futni, de ezúttal csak a Han-Folyó partjánál futott céltalanul. 
    10 percnyi futás után egyszer csak észrevett egy 7 tagú fiú csapatot. Az a 7 fiú éppen egy idős bácsikát zaklatott. Trágár és nem oda illő szavakkal illették. Lucy oda sietett az immáron földön fekvő idős bácsihoz mindenkit, aki körülvette azoknak a vállát megfogta és „szépen” ellökte őket a bácsikától. Mikor az út már tiszta volt és nem volt több „felesleges” ember a bácsika körül oda ment és felsegítette majd pedig le ültette egy padra.
- Jól tetszik lenni, bácsi? – kérdezte illedelmesen és egy kis mosollyal.
- Önnek hála, már igen jól leszek, köszönöm. – hajtott fejet ülő helyzetben a bácsi.
- Szívesen tettem!
- Te mit képzelsz magadról kis lány? Tudod te kik vagyunk mi? Hogy mert az ügyünkbe avatkozni?
- H-hogy hogy merek? – kérdezett vissza.
- Igen, hogy mersz? – szólt vissza a másik.
- Inkább azt kérdezném, hogy hogy mertek egy szegény, idős embert bántani!? Fiatal suhancok!
- Te beszélsz tuti fiatalabb vagy nálunk! – szólt be a harmadik.
- Lehet, fiatalabb vagyok nálatok, sőt biztos fiatalabb vagyok nálatok, főleg ahogy elnézlek titeket. – végig nézett az összes tagon – De akkor is több emberség van bennem, mint bennetek, hisz nem bántok idős embereket napnyugtakor.
- Srácok fogjatok le – és nyújtotta oda a pólójának egy részét a társának – fogjatok le vagy leütöm. – mondta egyre mérgesebbe.
- Gyere-gyere nem félek tőled! – Kakaskodott a lány a fiúnak, de ez a kakaskodás oda-vissza játszott.
- SUGA, állj le – intette le az egyik, aki látszólag fiatalabb volt a többinél.

- Srácok, én nem akarok bunyót, mert egy értelmű hogy ki nyerne…
- Igen, én – egósodott az egyik, mire rávágta a másik – nem mert én – és így kezdtek el kakaskodni egymás felett.
- Na, erről beszéltem, - vakarta meg a tarkóját a lány – figyeljetek, majd később lerendezitek  hogy ki kit verne le, de kérlek csak ne bántsatok öreg embereket, legyen az bácsi vagy néni. Ennyi tiszteletet ők is érdemelnek. Meg nem tudom, hogy ti mit szólnátok ahhoz, hogy ha a ti nagymamátokkal vagy nagypapátokkal tennék más suhancok ugyan ezt. Ezt jól gondoljátok meg – és elmosolyodott a lány.
- A mosolyod ismerős. Találkoztunk már valahol? – kérdezte a 2. legmagasabb a többiek közül.
- Nem hiszem, mert én most költöztem ide. Ha meg engeditek akkor folytatom az edzésemet. – elmosolyodott – sziasztok!

    Azzal a lány vissza dugta a fülébe a fül hallgatót, még utoljára a bácsira nézett, aki megint fejet hajtott, amire a lány válaszként csak egyszerűen tisztelet tétel képen meghajolt. Majd folytatta útját. 
   Tíz percig futott változó tempóban, mikor valaki megérintette a vállát. Ettől a lány úgy megijedt hogy az illető kezét nagyon gyors tempóban megfogta, és az illető hátához csavarta, amitől az a földre esett. Mint az később kiderült az egy fiú volt. Még pedig nem akárki, az egyike a 7 fiúnak, akivel az előbb össze futott. Miután a lány elengedte a fiút a közeli padra leültek és elkezdtek beszélgetni.

- Olyan udvariatlan vagyok, a nevem Jimin. Örvendek! – és kezét nyújtotta.

- Én pedig Lee MinAh vagyok, de a barátaim csak Lucy-nak hívnak, hívj te is így. – és elfogadta a fiú által nyújtott kezet.

- Figyelj azért jöttem el, mert egyik barátomnak, akivel nem is olyan rég találkoztál, neki is hasonló nyaklánca van. Megkérdeztem tőle, hogy honnan van de ő csak hárította a témát. – mondta Jimin kicsit sóhajtva.

- Ilyen bolt nincs ahol ilyet lehet venni. – elmosolyodott.

- Nincs?

- Nincs! – jelentette ki a lány – ehhez a nyaklánchoz egy szívszorító, de egyben gyönyörű történet tartozik. Ilyen nyaklánc a világon csak 2 darab van, amiket ha összeillesztenek, akkor tökéletesen egyet alkotnak. Ilyen csak nekem van, meg a legjobb barátomnak. Na, de nem traktállak ezzel, nekem most mennem kell mert még ki kell pakolnom a dobozokból.

- Lucy, jól emlékszem?

- Igen, jól emlékszel!

- Örülök a találkozásnak.

   Azzal a fiú elindult a fiú a lánnyal ellentétes irányba. A lány az edzést folytatta, így hát haza szaladt. Bement a fürdőszobába, teli engedte a kádat éppen tökéletes vízzel, amibe a kedvenc levendula illatú tusfürdőjét öntötte. 10 perce ült a vízben, amikor nyakláncát megfogta és eszébe jutottak Jimin szavai. „Egyik barátomnak is ugyan ilyen van” A lány, olyan gyorsan pattant fel mintha villám csapott volna a kád mellé és a nyakláncára nézett miközben a bal kezével a szívéhez kapott. „Kook”

   Ez idő alatt Jimin is vissza ért a srácokhoz, a fiúk is kérdezgették, hogy hova ment meg, hogy miért.

- Jimin, hol voltál? – ugrott neki RapMon

- MinAh után mentem!

- Hogy ki után? – Kérdezősködött JungKook.

- A barátai Lucy-nak hívják, megkért hogy hívjam én is így! – elmosolyodott majd folytatta – nagyon aranyos lány és kedves.

- Lucy-nek hívták? – akadt ki Kook – ne nyúlj egy újjal sem hozzá – mondta kissé féltékenyen – és mit mondott, jól van? hogy van?

- Kook… - vonta fel szemöldökét RapMon – te ismered? – kérdezte.

- Felejtsük el… - legyintett egyet majd elment.

Kook leült a földre, pólója alól előhúzta a nyakláncát, ba kezét szívéhez tette és felnézett a csillagos égre. Ez idő alatt Lucy is pizsamában kiment úgy, mint Kook elült a zsenge zöld fűre, Lucy is elővette a nyakláncát azt nézte majd szint úgy a bal kezét szívére tette és ő is elkezdte nézni a csillagos eget.
 Két barát, akik testvéri összhanggal tették ugyan azt, amit. Két barát, akik találkoztak, de útjuk keresztezte egymást. Mind a ketten reménykednek abban, hogy ismét találkoznak, de ezúttal, már tudni fogják, hogy a másik mit változott, és hogy az akkori énjükből, milyen cserebogár vált.

„Legközelebb megtalállak”