Újra ComeBack

Elindult újra a ComeBack II. Évada. Az alábbi linkre kattintva feliratkozhattok a legújabb részekre! 

^_^ 

http://comebacksback.blogspot.hu/

40. rész - Össze tartozunk [VÉGE]

   Este hat óra környékén egy orvos jött, mondván, hogy Lucyt elkel vinni egy
MRI vizsgálatra. Miután kivitték, pár percre rá, belépett PyoJin a szobába. Szeme szikrákat szórt, és veszély érzését tükrözte, nehezen viselte az orvossal való beszélgetést. JungKook épp a fürdőszobából sétált ki, haját törölgetve, nagy meglepetés érte, amikor meglátta az ágy felett álló férfit.

- Ne csak ott állj, gyere ide, beszélnünk kell! - szólt oda, egyhangúan, szinte már lenéző hangon. Kook nagyokat pislogott maga előtt, majd megindult az ágy felé. Lassú léptekkel közeledett, valahogy nem érezte azt a rokonszenvet PyoJin felől, mint az előző nap reggel. Nem erre az emberre emlékezett.
- Mi történt? - léptett közelebb a fiú. A férfi kezét nyújtotta az ágy felé, Kook pedig leült az általa mutatott helyre. Ölébe tette a vizes törölközőt.
- Beszéltem a doktorral. - mondta és szeme össze szűkült, szinte már fenyegetően nézett. Feszült hangulat uralkodott a kis szobában, amit egyre jobban csak tetőzött, a nagy semmi kettőjük között.
- Ma este átviszek, pár holmit a lányom szobájából. - sekély, semmilyen hangon mondta, mire a fiú csak felnézett öléből egyenesen PyoJin arcára. - Vigyázz rá. Ha megtudom, hogy egy ujjal is hozzá érsz... nem állok jót magamért. - Azzal felállt és kiment a szobából.
   JungKook csak pislogott maga előtt. Nem tudta felfogni, mire értette mindezt Mr. Park. De a gondolat egyenletét nem tudta befejezni, hiszen kis idővel később nyílt az ajtó és egy hordágyon betolták Lucyt, aki akkor már aludt. JungKook aggódva felállt, és a lány felé indult. A két férfi nővér, áthelyezte az ágyra. Mikor észrevették a fiú aggódó arcát, akkor nyugtató hangon megmagyarázták neki, hogy csak altatót kapott, mert kettő MRI vizsgálatot kellett elvégezni. Egyet, amin éber - ezzel nézték az agyi működését, - és a másikat, amin alvó állapotban néztek, - ezt, azért mert alvó állapotban is megnézték az agyi aktivitást. Azzal kimentek.
   JungKook lenézett az ágyon fekvő lányra, ajkai akarva-akaratlanul is mosolyra álltak, leült mellé, arcát megcirógatta, és egy leheletnyi csókot nyomott ajkaira.
- Aludj jól, szerelemem.

   Másnap reggel, hét óra környékén, a takarító személyzet lépett be az ajtón. Alaposan felmosta a padlót, letörölgette a kilincseket és padlótól a plafonig áttörölgette a fürdőszoba zeg-zugát! Gyors munkát végzett, mert 10 perc elteltével, már nem is volt bent.
   Lassan ébredezett JungKook a madarak dallamos ébresztőjére. Felült az ágyon, szemeit megtörölgette, és ismét elkezdett azon gondolkozni, hogy mire is érthette, mindazt amit előző nap este mondott PyoJin.
- Jó reggelt, JungKook. - mosolyogva mondta az orvos. - Jól aludtál?
- Igen, köszönöm.
- Tegnap beszéltem Lucy apjával, és... a lánya állapotára tekintettel tanácsoltam neki, hogy egy időre költöztesse oda hozzátok a lányát. Addig amíg vissza nem térnek az emlékei. Erről jöttem veled beszélni.
   Nagyokat pislogott, fel kellett dolgoznia a hallottakat, lelkiekben pedig szaltókat, cigány kerekeket és különféle akrobatikus elemeket járt, annyira megörült, annak amit az előbb hallott.
- Segítened kell, hogy vissza nyerje az emlékezetét... - ránézett a lányra - Nem szabad erőltetni, az emlékek vissza térését. Minden a saját maga idejében fog vissza jönni. Mivel... csak rád emlékszik, ezért csak benned bízhatunk.  Ha ő nem kérdi, hogy ki az, vagy hogy mi az, akkor ne mond el. Csak ha érdekli, mert akkor már nagy valószínűséggel, kicsit emlékszik a dolgokra. Arra kérlek, hogy segíts neki, mindenben amit tudsz.
- Ez természetes. - elmosolyodott, a doki közelebb lépett, a fiú vállára tette kezét.
- Bízom benned! - azzal elhagyta a szobát. Kook a lányra nézett, aki akkor már nyöszörögve ébredezett.
- Jó reggel Lucy. - mondta JungKook, alázatos hangon.
- Jó reggelt. Kaphatok Jó reggelt puszit? - mosolyodott el Lucy.
- Igen. - mosolyra húzta ajkait. Rátérdelt az ágyra, a lány fölé hajolt, úgy ereszkedett egyre közelebb a lány ajkai fölé.  Kívánta lány csókját és érintését. De, mint visszatartó erő, úgy állította meg PyoJin szava pár centivel a nagy találkozás előtt. Lucy szemeiben keresett választ, arra, hogy mit is tegyen. Egymás tekintetét fürkészve lassan elvesztek a csillagok sokaságában. MinAh fentebb emelte fejét, kezeivel beletúrt a fiú még nyirkos hajába, úgy húzta közelebb magához. Nem ellenkezve, belement Kook a pajkos játékba. Csókjuk íze hol méz, hol áfonya. Mély impulzus indult el az ereken át, amit egy nagy keringő, szállított szét testükben, halvány, szinte már láthatatlan táncra hívva végtagjaikat, izmaikat... érzelmeiket. Egyre erősebben, és magabiztosabban tartotta maga közelében, két kezével Kookot. Kisebb levegővételeket követően, ismét egymásba gabalyodva, teltek múltak az érzéki pillanatok, mit végül egy erőteljes nyögés szakított végleg ketté.
- Mikor mehetek haza? - kérdezte remegő hangon Lucy. Kook a lány feje mellet támasztotta kezeivel magát, úgy nézett vissza a lányra.
- Hamarosan. - szavából áradt a nyugalom és az ígéret. Majd egy gyengéd puszit nyomott a lány homlokára, mire ő csak beleremegett, és egy kis sóhaj hagyta el ajkait.

   A délutáni nagy viziten, az orvosok körbejárták, a hozzájuk tartozó kerületeket. Délután 18:36 perckor, nyílt az ajtó és belépett rajta a fő orvos, az aznapi ügyeletes orvos, három rezidens és kettő ápoló.
   Elszórtan elhelyezkedtek az ágy körül, rövid vizsgálat után, az orvosok kicsit sustorogtak egymás között, majd a fő orvos, ígéretes hangnemben megszólalt.
- Jó hírem van. Holnap reggel mehettek haza. Még ma este megírom mind a kettősöknek a zárójelentését, és oda adom, az aznap reggeli ügyeletesnek. Szülői felügyelettel pedig távozhattok.
- Köszönöm. - mondták egyszerre. A szoba összes bennlévő tagja elmosolyodott, Lucy és JungKook egymásra nézett, majd pedig vissza, kis sejtelmes mosollyal arcukon.
- Az este folyamán, felhívom édes apádat JungKook. - mondta az aznapi doki, aki felvilágosította JungKookot a PyoJinnel folytatott beszélgetés megállapodásairól - Megbeszélem vele is, és ki tisztázok mindent.
- Rendben. - A két fiatal felálltak az ágy mellé, meghajoltak, majd miután a doktorok elhagyták a szobát Lucy JungKook nyakába ugrott.
   Erősen szorították egymáshoz magukat. Lucy JungKook nyakába kapaszkodott, arcát pedig a fiú nyakába fúrta - nagyokat kuncogott bele.
- Megyünk haza! - mondta, akadozó hangon. Szeméből égő könnycseppek zúdultak ki, amik a fiú bőrére érve izzó, égető jelet égettek.
- Bizony. De ne sírj. - Engedte le a földre Lucyt.
   Saját lábain állt a földön, de kezeit még mindig összefonva tartotta Kook nyaka körül.
   JungKook letörölte a könnycseppeket, és egy apró puszit nyomott a lány homlokára. Hatására, Lucy lábujjhegyre emelkedett, úgy ölelte JungKookot, kinek keze barátnője derekán hevert.
- Mondtam, mellettem ne sírj! - ismételte meg magát.
- De annyira boldog vagyok. Nem tudom vissza tartani őket. Sajnálom.
- Ugyan!

   Este kilenc órakor lekapcsolják az egész épületben a szobák világítását, és csak az ajtó melletti kis őrző fény ég. Kellemes, de mégis sokat sejtető hangulatot kölcsönözve a térnek. Mind a ketten már az ágyban fekszenek. Lucy JungKook mellkasán alussza az igazak álmát, míg a fiú tágra nyílt szemekkel nézi a plafont. Elméjében eljátszott a gondolattal, hogy utazgat, világot jár, kézen fogva Lucyvel. Elképzelte, ahogyan Olaszországban eszik a spagettit, Firenzében. Majd vonattal átutaznak a felette lévő kis országba Magyarországra, ahol eltöltenek három csodás napot a Balaton partján, közben megnézik a Gömb kilátót, éjszakai kivilágításban, megnézik a Festetics Kastélyt, azt a helyet ahol egykoron Mozart is komponált. Mindezeket követően, elutaznának Párizsba, megnéznék a La Tour Eiffel-t, meglátogatnák a híres üveg piramist. Képzeletében sorra vette, kedvenc helyeit, Hawaii szigetektől, egészen a Karib szigetekig, mindent. Eltervezte, hogy még a Holdra is feljut, ezzel valóra váltva is iskolás álmát. Ekkor Lucy felköhögött.
   Kizökkentette mély gondolkozásából. Lenézett a lányra, nyugtatóan megsimogatta arcát, majd ismét aludt. Lassan elnyomta őt is az álom. Álmában barna szemekről látott, amihez barna aranyló hajkorona társult, tengerpartról, űrhajókról és az igaz szerelemről álmodott.

   Verőfényes napsütésre ébredt ismét Szöul városa. Úgy mint minden reggel madarak csiripeltek, hangos emberi helyreutasítások hagyták el a sorfők száját. Minden ugyan olyan volt, mit eddig. De mégis furcsa, különös módon jó.
- Össze szedted a cuccaidat? - kérdezte JungKook, kicsit sürgető, de mégis figyelmes hangnemben.
- Már rég. Le vagy maradva Kookie. Na, és te? - kérdezett vissza Lucy, kissé csibészed hangnemben.
- Hamarabb keltem fel, mint te. Szóval, igen! - homlokát ráncolta, szemöldökét felvonta, de mégis mosolyogva mondta.
- Olyan dinka vagy! - majd oldalba lökte a fiút, aki elvesztette egyensúlyát, és még mielőtt az ágyra esett volna, gyors' elkapta a lány kezét, és húzta magával.
- Mag vagy! - súgta Lucy fülébe Kook. Ekkor benyitott Mr. Jeong. Hirtelen mind a ketten ránéztek, és egy kikerekedett szemű férfivel találták szembe magukat.
- Sz... szia, apa! - dadogta, JungKook, de nem mozdultak egymásról.
- Sziasztok! - válaszolta kissé bizonytalanul, de a végén csak elmosolyodott. - Kész' vagytok?
- Igen. - Tökéletes szinkronban válaszolás után, feltápászkodtak egymásról, az ágy két oldaláról felvették a bőröndjeiket. Az ajtóból utoljára vissza néztek, így intve - örök - búcsút a szobának.

   Nagy sötétített üvegű autóba szálltak be, lent a földalatti parkolóban. Mr. Jeong felbőgette a motort, sebességbe tette, a gázra lépett és már indultak is.
   A fák gyorsan szaladtak az út mentén, nagy lomb koronájukon néha szűrődött át, csak a fény. Mindenki már pólóban járt az utcákon. A bárok előtt, már elhelyezték a kinti ülő garnitúrákat, ahol a vendégek helyezhették kényelembe magukat. A vendégek között a pincérek jártak fel 's alá.
   Fél órányi utazás után megérkeztek az - új - otthonba, oda ahol már vagy négy hónapja egyikük - Lucy - nem tette be a lábát. Mr. Jeong felállt az utca felőli autó hídra, és leállította a búgó motort.

- Megérkeztünk! - jelentette, ki és hátra nézett. Arcából hirtelen ki szállt a vér, mikor meglátta házuk egyetlen - első - bejáratát. Előtte állt Mrs. Jeong akit mindenki csak HyoAhnak hívott. Könnyes szemmel szállt ki az autóból, végig mérte a házat, és örömmel nyugtázta el magában, hogy semmit sem változott, az elmúlt idő alatt. Igaz, hogy pár napja hagyta el, a házat és költözött be a kórházba, de érezte, hogy most jött el az a pillanat, amikor nem számít a becsület, és sírni kell. Ismét anyjára talált szeme, aki épp olyan megszeppenve állt az ajtóban, mint fia az autó mellett.  Maga mögött becsapta az ajtót, és szaladva omlott édesanyja karjaiba.
- Szeretlek anya. Sajnálom, hogy csak úgy elmentem! Nem akartam fájdalmat okozni. Bocsáss meg nekem - felnézett anyja könnyes szemeibe, aki csak kisimította fiának haját arcából - Nagyon szeretlek. Bocsáss meg... Kérlek.
   Mint egy kis gyermek úgy bújt oda édesanyjához. Féltő, aggódó de mégis marasztaló erős szorítást adtak egymásnak, könnyek között.
- Ne csinálj többé ilyet. - puszit nyomott fia hajára. - Lucy... lányom... gyere te is ide... - nyújtotta ki karjait felé, de a fiú még mindig derekánál fogva ölelte anyját. Lucy oda sétált, a pillanat hatására ő is sírni kezdett.
   Remegő kézét belehelyezte a nő kezébe, aki egyszeriben megrántotta a lányt, így rádől JungKookra. Az anya kezeivel - nehezen, igaz - de átölelte a két gyereket. Mögéjük sétált Mr. Jeong, és szendvicset képezve ő is átölelte a két gyermeket.
- Isten hozott benneteket itthon. - mondták a szülők egyszerre, könnyes, érzelmekkel teli, lágy hangon.

   - Készen állsz MinGyu?
- Még soha jobban. - mondta a kérdezett.
- Holnap utazunk mind a heten vissza Szöulba. Véget ért a kiképzésed. - önelégült hangja kirázta a fiút. -  Több mint három hónapnyi munkánk van benned. Nem akarok benned csalódni.
- Nem fogsz, Mark.

 Just a Dream

   JungKook szobája nem változott semmit sem, ugyan azok az erős domináns színek helyezkedtek el benne, mint azelőtt. A fekete ágy fa, rajta a fehér takaró, azon a dísz párnák és a plüss maci, amit Lucytől kapott. A szoba fala halvány barna volt, amin kitűnően mutattak az érmek és oklevelek.
   Lepakolták egymás mellé a bőröndjeiket, Lucy helyet foglalt az íróasztal előtti széken, míg JungKook az éjjeli szekrényből előhúzott egy kis dobozkát. Felállt, odasétált Lucy elé, és kinyitotta a dobozt. Lucy felállt és a fiú csillogó barna szemébe nézett.
- Szerintem ennyi infó a múltadról nem fog megártani neked, ha mára többit nem mondhatom el. - lenyelte a torkába keletkezett nagy gombócot, folytatta - Tíz éve, adtam neked, valamit. Barátságunk záloga ként. Tíz év elteltével pedig ez a valami, ismét össze hozott mindet. Ezalatt a tíz év alatt, hittem abban, hogy te meg én egyszer, tényleg erősen, a lehető legerősebben fogunk kötődni egymáshoz. - szipog - Úgy gondoltam, hogy ha két ember találkozik és azok ennyire szeretik egymást, - még ha csak barátilag is - akkor össze tartoznak. Barátságunk zálogaként adtam neked. De a tíz év elteltével ez a zálog bennem még jobban erősödött. Ekkor jötteket vissza, és léptél ismét be az életembe. A kórházban levették rólad, mert úgy gondolták felesleges. De szerintem nem az. Szeretném neked vissza adni, azt, amit akkor tíz évvel ezelőtt is adtam neked. A másik felemet. A jobbikat.
  A dobozkából előhúzott egy új követ. Ugyan az a kő volt, ugyan azzal a formával, de mégis más volt, most ragyogott. A bőr szíjat lecserélte az arany lánc, és a követ körbevevő ezüst drót eltűnt, helyette egy kipolírozott csillogó kő volt egy medál karikával. A kő csillogott, mint egy drága kő, pedig csak közönséges homokozóban talált kő volt.
   Lucy szeme nagyra nyílt a látványtól, nem tudta hova tenni. JungKook előhúzta pólója alól a sajátját, ami nem volt ilyen csillogó, csak a matt kövecske volt egy sima bőr szíjon. A csillogó - immáron - ékszert a lány nyakába helyezett.
- Ez a tied - mondta - Te vagy a jobbik felem.
   Park MinAh valamiféle bizsergést érzett legbelül a testében. Egy olyan erő kerítette hatalmába, amit soha életében nem érzett - nem emlékezett ilyesfajta érzelemre. Lábai elgyengültek, kezei, remegtek majd végtagjai megadták magukat, és a fiú karjába zuhant, ájultan.
   Ijedten fektette le az ágyra a lányt. Fejét jó alaposan kipóckolta párnáival. Teste mellé pedig a mackót helyezte. A mackó illata, és a kő ismét - újra felfedezése - megrendítette teljes egészében.
   Órák elteltével nyitogatni kezdte szemeit, és egy aggódó szempárral találta szembe magát. Kezét lassan erőtlenül felemelte, JungKook arcára tette.

- Mindenre Emlékszek!

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

  Ha lesz rá igény...

2015. Nyár.

39. rész - Gyertek vissza emlékek!

   Odafent a kórteremben minden, olyan lassúnak tűnik. Sokkal magányosabb és szomorúbb a hangulat, ha nincs az ember mellett valaki. Lucy az ágy szélén ült, úgy nézett ki az ablokon, ami mögött a tavaszi késő délelőtti Nap sütést mutatta, azt, ahogyan a 4 vagy 5 emeletes házak teteén elhelyezett fém lemezen megcsillan a napfény.

   Egyre többet gondolt arra, hogy miért kezdett el fájni a feje, majd végül be ugrott neki.
   Abban apillanatban, mikor meglátta a gikszet, szemei előtt megjelent azaz emlék, mikor a repülőgépen fekszik, és a férfi aki, akkor ott volt mellette azt mondta, kedves, kellemes hangon, persze csak annyira, amennyire azt, a rotot zúgása engedte:  

"- Üdvözlöm hölgyem!  Útban vagyunk a Kórház felé. -  ekkor elkezdett tapogatózni, emlékezett vissza. – Ha a fiút keresi, itt van ön mellett. -  akkor a doktor , a  fiú kezére tette – Egy igazi hős a barátja." - ismételte hangján, ekkor már Lucy.

   Lelkét elöntötte a boldogság, hogy vissza tért egy kis része emlékeinek csak az izgatta még tovább, hogy miért voltak, akkor  abban a gépben és, hogy mi történt előtte. Ismét elkapta az a bizonytalan érzés, épp olyan, mint amilyen nem olyan rég kerítette hatalmába. Hátradőlt az ágyára, és úgy nézte a plafont.

   Percek múlva, nyílt az ajtó, és belépett rajta JungKook két oldalán, egy-egy mankóval.

   Lucy a kinyiló  ajtó felé fordult. Az ajtóban JungKook állt és az őt kísérő orvos, aki oldalról  olykor-olykor támogatta. Az ajtón belépve, mikor meglátta Lucyt elmosolyodott, majd a mosolyt felváltotta egy erőteljes köhögés a fiú felől.

   Ez a hang valamire emlékeztette... csak nem tudta, hogy mire. Ahogy egyre tovább és tovább nézte a fiút, úgy erősödött benne, a köhögés puszta tudata. Egyre jobban kezdett el kaparni a torka, amit kis tartogatás után kiengedte magából. Erős, fullasztó köhögésbe kezdett, szinte már öklendezett. 

   JungKook odasietett hozzá, és magához ölelte. Lassan kör-körös  mozdulatokkal simogatta a lány hátát, míg másik kezével, közel húzta magához. A lány arcát a fiú mellkasába fúrta.

- Lucy... nézz rám... kérlek... - mondta, mire MinAh felkapta a fejét -  Itt egy zsebkendő, köhögj ebbe bele... - Ahogy ezt kimondta a fiú, úgy hasított a lány fejébe a fájdalom.

- Megint az emlékek. - mondta halkan.

- Ezt mondtad akkor is. - motyogta hallkan Lucy, nem nézve Kook szemébe.

- Mikor?

- Akkor, amikor... én a lány WC-ben sírtam, mert NamJoon megbántott. És még azt, is mondtad, hogy: 

"Jól jegyezd meg azt, amit most fogok neked mondani! Nem fogom hagyni, hogy sírj! Mellettem csak mosolyogj! Világos?" 

- Ezt mondtad. - mondta még biztosabban Lucy, kicsit elmosolyodva.

- Emlékszel NamJoonra? - hitetlenkedett Kook

- Igen.

- Mióta?

- Mostantól.

   Odahaza, Katee éppen az, aznapi Japán  dolgozatokat javította, mikor hírtelen erős alhasi fájdalmat érzett meg, ami összehúzta. Kezeit a fájdalom centrumához helyezte, és óvatosan ujjaival elkezdett zongorózó mozdulatokat végezni. Hallkan, néha fel szisszentett egyet. Mély levegőket vett, amiket mélyen be szívott majd ki fújt.

   Lassan elmúlt a fájdalom, de még mindig aggódott affelől, hogy mi is volt ez, az előbb. Székéről felállva indult el az ajtó felé, de az az éles fájdalom amit az előbb is érzett, még jobban megerősödött. Ismét elkezdte maszírozni a fájdalom helyét, de ezuttal nem hogy elmúlt volna, még jobban felerősödött a fájdalom. Kezével az ajtó kilincsére támaszkodott, mert úgy érezte, hogyha nem támaszkodik meg valmaiben, akkor el fog esni. De a kilincs lenyomódott, az ajtó kinyílt és Katee átesett az ajtón, egyenesen ki a folyosóra. Fejét erősen beütötte a csempébe, utolsó erejéből pedig, csak annyira jutott, hogy magzat pózba összehúzza magát, majd végezetül elnyelte a sötétség.

   LosAngeles nyüzsgő városában zajlik az élet. Mindenki nyüzsög és végzi a munkáját, ki iskolából ki munkából  megy haza. LosAngelesben találkató egy nagyon szép, park közepén egy tóval. A tó körül padok és filagóriák állnak, ezzel szolgálva a járókelők kénelmét. A tavat körül öleli a kisebb erdő - a város szívében. 
   Az emberek mosolya, kacaja és boldog hangulata bejárja a park minden egyes zugát, de hogy mi rejtőzik, ezalatt a kis nyugi zóna alatt, azt senki sem tudja... egyenlőre. MinGyu és újdonsült barátainak titkos zegzuga ez.
   A park alatt tekergős alagútrendszer helyezkedik el, ahol tudják szabályozni a vízvezeték hálózat működését. Az alagút egyes részeibe ajtók, illetve csapdákat építettek még az 1900-as évek elején. Rejtélyes múlt kötődik ehhez a titkos rendszerhez, melynek bejárata, az egyik nyilvános férfi WC 3-as számú illemhelységének, titokzatos mozgó fala vezet, le a mélybe, amit mindenki csak, Barlangnak hív.
- Állj fel! - ordítja
- Fáj, nem tudok!
- Ne nyafogj szarházi! Akarod a csajt? Állj fel!
- De nem ilyen áron!
- Ha meghátrálsz megöllek! Te kerestél fel mindet, hogy segítsünk, és meghátrálsz? Nyuszi vagy!
- Nem vagyok nyuszi!
- Bizonyítsd be, MinGyu. - Nehezen feltápászkodott a földről, és hangos üvöltés közepedte trénerére támadt. Ahogy mestere tanította, úgy ütött, rúgott és ha kellett gáncsolt.
- Üvölt még! Úgysem hallja senki, csak én - halvány mosoly jelent meg arcán, egy pillanatra - imádom, ahogy fáj neked. Üvölts! - MinGyu pedig készséggel kiadta hangszálai rejtett színeit.


   Mr. Park szokásához híven délután kettő és három között már végzett a munkával, így beült fekete Hyundai I40-es autójába. Beindította a motort, kikanyarodott parkolóhelyéről, és ráhajtott az autó felvonóra. Három perc alatt a felszínre vitte, és már indulhatott is haza. Bekapcsolta a rádiót, nagy meglepetésére egy számára eddig ismeretlen együttes a GOT7 énekelt, vagy reppelt... nem tudta eldönteni. Tetszett neki az ütem, ujjaival a kormányra ütötte le a Girls, Girls, Girls nevezetű dalunak ütemét, közben néha már fügyülte is a dallamot.
   Otthonában beállt a parkolóba, és leállította a motort. Az anyósülésről felkapta aktatáskáját. Mikor beért a házba, nagy csend fogatta, fusztrálóan nagy csend. Cipőjét betette az annak a tárolására fenntartott cipős szekrénybe, zakóját felakasztotta a ruhatartó fogasra, táskáját pedig a nappaliban lévő dohányzó asztlra tette. Körülnézett, de sehol sem látott senkit sem. Érdekelte, hogy miért nem hall egyetlen hangot sem, se egy TV műsor hangját, sem a mosó vagy mosogató gép zörgését.
   Hiányolta felesége deves mosolyát, és az ahogyan kilép a konyhából, törölgeti a kezét. Katee lassan egy hónapja nem jár be az iskolába, hiszen kiírtál szülési szabadságra.
- Katee! - kiablát. De nem feletek neki.
Elkezdett aggódni, így egyből elindult, megkeresni feleségét. Kizárta a nappali lehetőségét, így egyből a konyhába majd azt követően az étkezőbe ment, de sehol senki. Megnézte kint a hátsó udvaron de senki, úgy szint'. Felsietett az emeletre, benyitott a lánya szobájába, a fürdőszobába, majd a saját szobájukba, de sehol sem volt. 
   Egyre idegesebb lett, csípőre tett kézzel többször körbeforgott a szobában, majd benyitott a szobából nyíló kis gardróbba, de ismét csalódott. Kilép a gardróbból majd a szobából a másik ajtóra néz, ami egyenesen a dolgozóba vezet. Odalán és kinyitja az ajtót, belép és körbenéz. Először az ablak előtti íróasztalra veti pillantását, majd a vele szemben lévő fanon végig tekint és szeme megáll a nyitott ajtón, ami a kis folyosóra vezet. 
   Az ajtó mögül kettő kilógó lábat látott, egyből oda sietett, mikor meglátta feleségét a földön feküdni, egyből mellé térdelt és ölébe vette az eszméletlen testet.
- Katee ... Katee... Kat... -szólogatta. Lassan ébredezett. Földön lógó bal kezével férde arcát megsimította, aki próbálta tartani magát, és nem mutatni a félelem, aggódás parányi szikráit sem.
- Jól vagy? - kérdezte Mr. Park
- Fáj... - mondta, elhalkuló hangon - PyoJin... a... gyerek! - kezét elhagyta erejé és lesiklott a másnapos borostán, le megint a földre.
   Egyből felkapta feleségét, és már indult is vele le a lépcsőn, lassan, de mégis gyors óvatos léptekkel. Az autóhoz vitte, nehezen kinyitotta a hátsó ajtót, és az ülésre ráfektette, féloldalasan. Ő maga beült a vezető ülésre, bedugta a slusszkulcsot, fel bőgette a motort, kihajtott az útra, és a rendőrökkel nem törődve, a gázra lépett, úgy sietett a kórházba.

   Lucy kórtermében maga a megtestesült nyugodtság uralkodik. Az ablakon befúj a hűs tavaszi szél, és körbejárja a szobát meglebegtetve a fűrészboros fehér függönyt. Az ágyon JungKook fül, ölébe dőlve Lucy alszik. Mosolyogva néz le rá, és olykor a haját simítja ki fehér makulátlan arc bőréről. Lucy haja puha és selymes, épp olyan amilyenre emlékezett. Csak benned bízik - súgta rejtélyes tudatalatti énje. 
Vidd el olyan, helyekre, amik meghatárók voltak eddigi életében - ad tanácsot, saját magának az a bizonyos hang a fejében. Lassú körkörös mozdulatokkal simogatta Lucy haját és arcát. Kicsit előre hajolt, és derékig betakarta az alvó lányt.
   Gondolkozás menetéből az ajtó nyitódása zakkantotta ki, amikor belépett PyoJin Lucy apja. Arcáról sugárzott a zaklatottság. A földről felemelte tekintetét az üzletember és a fiatalokra nézett. Nem köszönt, csak meghajolt, amit JungKook csak egy fej biccentéssel viszonzott. Lassú, magabiztos léptekkel az ágyhoz sétált, és leült a székre amit még JungKook használt, előző este.
- Mikor kelt fel? - kérdezte komoly arccal, de csak lányát figyelte.
- Reggel nyolckor. - Kook nem mert a férfire nézni, de érezte, hogy valami baj van.
- Mondott valamit az orvos? 
- Igen, de szeretné, ha személyesen megkeresné.
- Vigyázz rá, fiam! - JungKook bólintott egyet. PyoJin lehajolt lánya felé, megsimította arcát, és egy gyengéd puszit, nyomott hosszú hajkoronájára és elhagyta a szobát.

   Park PyoJin lesietett, és megkereste lánya orvosát aki a második emeleti irodájában ért utól. Az iroda tipokus orvosi iroda volt. A falon az szív képe és annak külön részeinek - pitvarainak - Latin neve, az emberi érrendszer képe, az agy felülnézeti és kereszt képe. A gesztenye barna szekrényeken kis makettek, amik az érrendszer falának szerkezetét mutatja, és különböző DNS-ek kapcsolódási falytái.
- Üdvözlöm Park PyoJin, - hajol meg - már vártam. 
- Kérem, mondja meg hogy van a lányom! - Az urvos egy székre mutatott, ahova az apa helyet is foglalt. Kezeit ölébe helyezte, és az orvosra nézett, aki a fiókjából elővette Lucy aktáját.
- A lánya a mai napon ébredt fel a mesterséges kómából. Szerencsére, nem esett másodlagos kómába, ez jó jel! - nézett fel az iratokból, majd vissza. - A reggli vizsgálatok alapján a lányának részleges emlékezet kiesése van! 
- Részleges? Ez mit jelent? 
- A disszociatív zavarok közös jellemzője, hogy az emlékek, az identitás, a tudatosság, az érzékelések és a mozgások funkciói között integráció részlegesen vagy teljes egészében megszűnik. Az állapot többnyire hirtelen kezdődik és általában hitelen is ér véget, kivéve ha az agyfélteket valamilyen trauma éri. A zavar néhány héten, esetleg hónapon belül szűnik meg. - mondja. Feláll és a falon lévő agyhoz sétál, ott folytatja, közben mutogat - Elsősorban személyes jellegű emlékanyag veszik el, és általában traumatikus eseményeket követően lép fel, például természeti katasztrófa, háború, súlyos baleset, halál eset és a többi. A lányának az emlékezet kiesése mivel részleges, ezért egy meghatározott időtartamra terjed ki. Ez az emlékezet kiesés lehet generalizált, amikor az emlékezési képtelenség az egész eddigi életre visszanyúl. Igaz, ez ritkán fordul elő. A Disszociatív amnézia esetén jellemző a zeverodottság, tanácstalanság. tájékozatlanság, és a következő időkben a beteg azaz Lucy képtelen lesz információt megadni, illetve fogadni. Lucy esete ettől nehezebb, hiszen ő az egész eddigi életére SEM emlékszik, csak egy valakire.
- Kire?
- JungKookra. - közli az orvos, és az apa arcára mély döbbenet ül ki.
- Ahhoz, hogy kigyógyítsuk a lányát kettő módszer van - folytatja - az egyik az, hogy hipnotizáljuk és gyógyszeres kezeléssel illetve hosszas elbeszélgetéssel vissza hozzuk az emlékeit.
- Használják ezt! - határozott felszólalása meglepi a doktort.
- A másik pedig az, hogy hagyjuk, hogy magától jöjjenek vissza az emlékek. Én ezt javaslom! Hogy miért? Mert nem tartom jó ötletnek a betegeket telenyomni gyógyszerrel, ha arra nincs szükség.
- Mi az, hogy nincs szükség? - csattan fel - Hát nem elékezik semmire sem!
- Igen, de ha már emlékszik egy valamire, és ez történetesen a barátja, akkor nem tartom szükségesnek gyógyszerekkel tömködni a fiatal lányt. Még élete elején jár, és még sok van neki hátra. Szedhet elég gyógyszert még.
- Akkor? Mit tegyünk?
- Hagyja a fiúra. A lánya magára sem az édesanyjára sem emlékszik. Ha most, odaállítana, és közölné vele, hogy szia, én vagyok apa ő meg anya, akkor nagyobb kárt tenne benne mint valaha gondolná. Hogy mit tegyenek? Ne menjenek a gyermekük közelébe, kivéve akkor, ha csak ő nem keresi fel önöket. 
- Maga nem tudja milyen ez! Olyan mintha elvesztenénk agy egyetlen gyermekünket. 
- Azt akarja, hogy emlékezzen? Akkor most lépjen ki egy kis időre az életéből. Ha megfogad egy tanácsot akkor a lányának a cuccait átviteti a fiú házába, és oda költözteti - oda megy az ajtóhoz kinyissa, már majdnem kilép rajta, de vissza fordul - A fiú az egyetlen reménye! Tetszik vagy sem, most tényleg a lánya jövője és élete a tét! - kimegy.


   Mindeközben LosAngeles titkos eldugott földalatti zugában, zajlik a kiképzés, immáron 10 kemény órája. Jackson felkapja a -egyenlőre - gyenge, MinGyut és az egyik székre löki, ami súlyától fogva összetörik, így a földre kerül. MinGyu nagyot nyög, és hátsó felét fájlalja, simogatja.
- Állj fel! Nyomorék! - kiállt rá, izzadtságtól csillog a homloka, és egész testén izadság foltok hevernek ruhadarabjain, épp úgy, ahogy a fiúnak - Nem hallod? 
   Már meg is indult a fiú felé amikor hírtelen MinGyu nagy lendületet vagy és bal lábával kirúgja kiképzője alól a lábát. Nagyot nyekken amikor a földre ér Jackson, fejét erősen beütötte. Ekkor hasára ugrott MinGyu, bal kezével nyakát szorongatja így tartja a földhöz közel. Másik kezét a magasba emelte Mindent bele... bíztatta magát, és egy hatalmasat ütött, oktatója arcába, minek hatására kicsattant szemhéja, és keze véres lett.
   A vér látványára MinGyu leiszkolt a testről és a fal mellé kuporodott. El akart tűnni, nem akart megmozdulni. Magához húzta lábát, kezeivel szorosan megölelte azt, fejét rájuk hajtotta és előre-hátra kezdett mozogni, úgy mint aki begolyózott.
   Lassan felemelte a fejét térdéről, ekkor már tisztán látta, hogy Jackson feje körül vértócsa terül szét, és a test fölött guggol valaki, egy olyan valaki, akinek szőke haja még a homályos fények ellenére is világít. Mikor jött be? - kérdezte magában A hajáról már felismerte ki az. A különleges frizura tulajdonosa, a fej fölé nyúlt, ide-oda mozgatta kezét a vér tócsában, és egyszeriben lassan felemelte kezét. Látszott a halvány fényben, ahogyan a kezéről lecsorog a vér. Arcán nagy mosoly jelent meg, amit a 100 wattos csillogás egészített ki. 
   Lassan felemelkedett a test felől és lassú komótos lépésekkel odalibbent MinGyu elé, leguggolt. Véres kezével a fiú tekintetét még jobban felemelte, így a szemébe tudott nézni. 
- Jól csináltad, oppa*! Úgyis felesleg volt már! - halvány mosoly jelent meg az arcán pár pillanat erejéig - Üdv, a csapatban.



Oppa = Ebben a részben idősebb fiú testvér, és nem más!

38. rész - Ki vagyok?

   Gyönörű szép napra ébredt Szöul városa. A madarak csiripeltek, az autók kipufogója kinél csendesen, kinél pedig kissé hangosan játszotta szokásos reggeli szimphóniáját kiegészítve az eléggé hangos duda szóval. 
- Nem látsz a szemedtől... vak egér!

   Csend.
Csend van a folyosókon, és a szobákban. Park MinAh szobájában kellemes hőmérékletet mutat a termosztát, pont 22 fokot. A szobát elárasztja a Napfény ami az ablakból árad be. Így kissé selytelmes de mégis biztató, boldog érzést adva az édes álomból felébredők számára. JungKook lassacskán ébredezik szemeit nyitogatva. A vakító fény elősször eltompítja látását, majd idővel, ahogy megszokja a Nap sugarait ugy tisztul, élesedik ki a kép.
   Egy  kissebb sárga foltot lehet látni a mennyezet tetején, pont az ágy kellős közepe felett. JungKook elkezd gondolkodni a sárga folton, és annak a képződésén. De nem jut semmilyen eredményre sem, így nemes egyszerűséggel képzelő erejére hagyatkozott. Így lett az egyszerű beázási foltból vér tócsa, - a plafonon - amit ki akartak hozni az amúgyis hó fehét plafonból csak nem tudtak, még hipóval sem. Így maradt ott a vér "tócsa" helyén egy sárga paca. Enyhén megrázta fejét ellökve gondolatait elmélyéből és csak úgy spontán nézte tovább a plafont.
   Elmélyét kitisztította így semmire, és senkire sem gondolt. Csak légzésére figyelt, épp úgy, ahogy azt egyszer, egy jóga könyvben olvasta, közben megaában felidézte a jóga, jó légzésének szabályait:
1. Három számolás alatt be vesszük a levegőt. 
2. Három számolásig bent tartjuk a levegőt. 
3. Három számolás alatt kifújjuk a levegőt.
4. Három számolás alatt megtartjuk ezt az állapotot.
5. Ujra kezdjuk a gyakorlat sort.
   Légzésére gondosan ügyelve, elmélyét kiürítve, szemeit lefedve, relaxált egy kis ideig. De egy apró, érdes, nyöszögő hang kizökkentette ebből az állapotból, így légzésére nem figyelve, gondolatit vissza hívva újra "visszatért".
   Nem tudta eldönteni, hogy merről jön a hang, de tudta, hogy a közelből. Még mindig kómásnak érezte magát, illetve nem kipihentnek.
   Ekkor az ágy hirtelen megmoccant, egy kis hullámot érzet, pont úgy, mint, amikor valaki megfordul, vagymegmozdul rajta. Testét nem tudta megmozdítani lábaira nehezedő súly miatt, így csak fejével elfordult balra, egyenesen Lucy felé. Ekkor vette észre, hogy Lucy nagyra nyílt szemekkel nézi a fiút.
   Lucy bal keze fejét támasztotta, míg jobb keze, még mindig a fiú kezében pihent, ugyan olyan erőtlenül mint előző este.
- Szia! - szólalt meg, lágy, de mégis kissé rekedtes hangon.
   JungKook lebénult, persze nem ténylegesn. Szája nyitva maradt, szemei kikerekedtek, majd amikor tudatosult benne, az a tudta, hogy Lucy él - és az, hogy megszólat - szemei meglágyultak, és akarva akaratlanul, szája mosolyra állt.
   Kezével kissé megszorította Lucy kezét amolyan - itt vagyok melletted - erősséggel.
- Sz... szia! - makogta halkan, épp olyan hangerővel, ahogyan a lány is. Lucy arcára is mosolyt festett a fiú hangja, olyan nagy, élettel teli mosolyt, mint amikor Bubblet ajándékozta neki Karácsonyra a fiú.
- Üdv újra közöttünk! - folytatta megszeppent hangon - Hiányoztál... nagyon.
   Egy kicsit felkacagott a lány, majd hirtelen elkomolyodott.
- Ismerlek?

Az amerikai rendőrség még mindig nagy erőkkel keresteti az eltünk dél-koreai fiút Kim MinGyut. Olyan mintha a Föld nyelte volna el. Sehol sem találják. Egy iskolába sincs be iratva, és egy kórházi, sem beteg megőrzöben sincs számon tartva. Nincs jel róla. A NamJoon és családja egyre elkeseredettebb, épp úgy ahogy a barátok is.
- Jó napot, parti őrség? 
- Igen, tessék mondja.
- Joe Stepleton vagyok a LosAngelesi Rendőr örs fő kapitánya.
- Maria Rakoczi vagyok a parti őrségtől miben segíthetek?
- Egy hónapja járt nállunk egy Dél-Koreai család. A fiukat kerestetik, mert megszökött otthonról az államokba. A várost és a környékat mi már vizsgáljuk. Arra kérném Mrs. Rakoczi, hogy a vizierőket mozgósítsa.
- Értettem Őrmester. Azonnal értesítem, mihelyst találunk valamit.
- Akkor is ha nem.
- Természetesen. Visz'hall.
   A hadnagy letette a telefont és hátradőlt nagy bőr székén. Kezeivel tarkóját megtámasztotta és a monitorára ragasztott fiú képét kezdte el nézni.
- Hova tűntél MinGyu? - suttogta maga elé hallhan.

   Mint egy tükör, úgy tört össze elképzelése, az újra találkozás pillanatát illetően. Mindenhogy elképzelte már, csak így nem. Valahogy, nem tudta azt elképzelni, hogy ne emlékezzen rá.
   Egy gyors mozdulattal elrántotta a kezét Lucy keze alól, és hasára helyezte. Ismét a plafonra nézett, de csak azért, hogy a lány ne lássa könnycseppektől csillogó szemét. Behunyta szemét, és megpróbált úgy relaxálni mint az előbb. De nem tudott, hiszen valami kellemes megzavarta.
- Ne sírj! - mondta Lucy kedves hangon. De akkor már késő volt. JungKook rosszul érezte magát, úgy hitte, hogy lelkiekben elég erős ahhoz, hogy kibírja... de tévedett. Gyenge volt és lelkiekben fáradt. Valahol legbelül belefáradt abba, hogy egy reménytelen esélytelen szerelmet kövessen. De nem adta fel.
   Jobb kezével eltakarta szemeit, ezzel is elbújva a külvilágtól. Három nagy mély lélegzetet vett, ekkor egy kis puha kéz érintését érezte meg a kezéfején, ami kis körkörös mozdulatokkal simogatta. A kéz később elszakadt kézfejétől és másik kezén ért földet. A kézfejet elvette a fiú szemei elől, és kis jobb oldali arcdombját megsimogatta.
- Szeretlek... - sutogta halkan a lány, mire a fiú oda fordult hozzá, könnes accal, úgy, hogy a lány keze még mindig arcán pihent. Nem akarta elhinni, amit hallott. Képtelenségnek tartotta, mindazok után amit mondott.
- Nem tudom, mi a neved... sem azt,... hogy mit keresel itt... - folytatta már könnyes szemekkel a lány - de... azt tudom... vagyis érzem, itt bent... hogy, fontos vagy nekem. Nem tudom,... hogyan kerültem ide, vagy, hogy miért vagyok gépekre kötve...
- Hosszú történet! - jelentette ki JungKook Lucy szavába vágva.
- Elmondod?
- Mihelyst jobban leszel igen. - megtörölte a szemét - Most csak legyen annyi elég, hogy... szeretlek téged.
   JungKook az ágy feletti nővérhívót megnyomta, minek hatására Lucy és JungKook közös orvosa lépett be a szoba ajtaján, őt kisérve három másik kísérővér.
- Lucy, hogy vagy? - lépett oda a doktor.
- Lucy? Ki az? - kérdezte, miközben az asszisztensek felültették az ágy szélére.
- Amnézia! - súgta maga elé a doktor - JungKook!
- Igen? - ült fel ő is.
- Mondtál, neki valamit?
- Semmit, mihelyst felkelt jeleztem.
- Jól tetted! - bólintott elismerően. Vissza fordult a lányhoz. Zsebéből elővett egy toll alakú kis lámpát, amivel a lány szemeibe világított, ezzel is figyelve a lány pupillájának helyes működését. Mindezek után a lány állkapocs csontjához nyúlt és fejét fentebb emelte, közben mutató és középsú ujjával körkörös mozdulatokat végzett a lány nyaka és állkapocs csontja között. Semmilyen gomót, sem elváltozást nem érzett ki.
- Mire emlékszel?
- Arra, hogy őt szeretem. - mutatott JungKookra, aki ekkor megint meglepődve felnézett a lányra. Tekintete a doki és a lány között cikázott.
- Ezt a fiú mondta?
- Nem, amikor felébredtem, és megláttam oldalról az arcát, beugrott egy két dolog. Közöttük ez. - elhallgatott, kezeit ölébe helyezte, szemeivel, pedig azokat kezdte el nézni. Halvány mosoly jelentmeg arcán, kedvesen és boldogan felnézett a doktorra.
- Mikor felkeltem, nagyon megijedtem, mert nemt udtam, hogy hol vagyok. De amikor megláttam, megnyugodtam. A szívem, egyszerre kezdett el hevesen verni, közben nyugodtságot is árasztott magából. Igaz kevés mindere emlékszem, van olyan is - hajtotta le a fejét szomorúságában - amire egyáltalán nem, de erre az egyre biztosan. Még pedig arra, hogy szeretem.
- Rendben van. Szólok a szüleidnek, hogy felkeltél. Emlékszel rájuk?
Mély csend lett közöttük. Lucy saját emélyében kutakodott emlékek felé, de alighatalált valamit a szüleivel kapcsolatban. Bárhogyan próbálkozott, nem emlékezett semmire sem, és mindig csak JungKook mosolygós arca ugrott be elé. Minek hatására kissé elpirult és mosoly szállt arcára.
- Nem, csak rá. De ha meglátogatnak, akkor talán valami eszembe fog jutni.
- Persze, ez természetes. - a lányról levette tekintetét, majd a fiúra nézett - JungKook te pedig gyere most velünk, megnézzük a lábadat. - mondta.
- A lábadat? - kérdezte Lucy halkan suttogva, miközben maga elé nézett,  De Ja Vu érzése lett. De nem tudta, hogy miért.
   A doktor odament és segített a fiút fel állítani, és bele ültetni a toló székbe. JungKook egy biztató mosolyt intett Lucy felé, de ő nem válaszolt csak maga elé meredten bámult. Amikor ebből az állapotból kiszállt és meglátta a fiú begipszezett lábát, hirtelen felkiáltott és a fejéhez kapott. A fájdalom következtéven az ágyra zuhant, és úgy sírt. A doki és egy másik asszisztens, vissza szaladt a lányhoz, és a kezébe helyezett Branülbe belenyomott egy adag fájdalom csillapítót.
- Mi történt vele? - kérdezte riadtan JungKook,
- Nem tudom... talán... de nem biztos... valami elzárta az egyik agyi vagy erét és azért kezdett el sikítani.
- Ez hülyeség! - fakadt ki magából a fiú.
- Tessék?! - döbbenten nézett fel a lány felő.
- Ennyit még én is tudok bológiából. Ha az lenne, amit ön is mondott, akkor elájult volna. Mert, ha az agy nem kap elég oxigén elájul és ami a legrosszabb meg is hal. Ez nem az volt. Szerintem, csak... kezdenek vissza térni az emlékei.
   Az orvos megdöbbentette a fiú jól tájékozottsága. Nem találkozott még, olyan fiúval aki így tudta, hogy blöfföl, miközben fogalma sem volt arról, hogy mi is volt ez, az előbb. Tényleg nem tudta, mi történt az előbb, csak egy belső hang súgta, hogy mit kell tennie. De elismerte magában, igaza lehet a fiúnak. Lehet, csak az emlékei térnek vissza, fokozatosan. A doki elkönyvelte magában, hogy mihelyst végzett JungKook vizsgálatával egy fél órára félre vonul és átnézi a lehetséges variációkat, hogy mit is kell tenni ilyen és ehhez való esetben. Illetve felismétli az egyetemen tanultakat.

   Lucyt magára hagyták a szobában. Jobb oldalán feküdt, és nézte JungKook helyét, ahol egykoron feküdt. Lassan felidézte magában, a történteket és azt, hogymit érzett akkor.
   Nem volt semmiben sem biztos, még abban sem, hogy mit keres ő itt, és hogy miért történik ez vele. Össze volt zavarodva. Bepánikolt attól, hogy nem emlékszik a szüleire se semmire a múltjából.
 Hány éves vagyok? - tette fel magának a kérdést. De nem tudott rá vállaszolni.
 Hol születtem? és Mikor? Kik a szüleim? Hogy hívják őket? van testvérem? - de ezek közül egyre sem tudott válaszolni. Ahogy egyre jobban és jobban bombázta saját magát az ehhez és még hasonló kérdések millióival, úgy fájdult bele a feje. Aggasztotta, hogy nem tud magáról semmit sem. Végső kérdésnek feltette magában...
   Ki... vagyok... én?

   Lent a vizsgálóban, zajlott az élet. Mégcsak reggel hét óra múlt, de már emberek sokassága árasztotta el a Klinika folyosóit.
   A második emeleti vizsgálók tele voltak. Erre az emeletre azokat hozták, akiknek, súlyos törésük vagy sérülésük volt. Erre a szintre hozták le JungKookot is akit egyből betoltak a vizsgálóba. Készséggel felhelyezték őt a kivizsgáló ágyra, ahol egy másik orvos serénykedett. Kezében egy furcsa gépezetett tartott.
- Mi az? - kérdezte JungKook
- Gipszvágó gép.
- Gipszvágó... gép?! - nagyot nyelt a fiú, elkezdett aggódni.
- Olyan mint a flex - mondta. a Flex szó hallatán lesápadt, szint már fal fehér lett, meglátta ezt az orvos és folytatta - De ne aggódj, nem fog fájni. Mert a korong ami rajta van nem pörög eszeveszetten, csak rezeg, és ezek az erőteljes rezgések fogják letörni a gipszet a lábadról. - mondta. JungKook fellélegzett, és mire kettőt pislogott már el is kezdte az orvos.
   Alig telt bele 10-15 perc és már le is vették a fiú lábáról a gipszet. Ez idő alatt megtudta, hogy a doktor - aki megszabadította felesleges súlyától - a SKY Egyetem egyesület Doktori szakán végzett. Ezen kívül még, azt is megtudta, hogy van egy lánya, aki abba az iskolába járt mint JungKook és van egy fia aki idősebb, mint Jimin. Ő jelenleg ügyvédnek tanul, szintén a SKY Egyetem egyesület egyik tagintézményében.
- Hogy hívják a lányát? - kérdezte
- MyeongJi! - felelte. Nem várt villámcsapásként súlytotta a felismerés.
   Ő volt az, aki kőzé és Lucy közé állt - tudatosult benne. Arca kissé lesápadta név hallatán, ami feltűnt a doktornak is.
- Mi az? Talán ismered?
- Nem dehogy is. - mosolyodott el. De ez nem volt valódi.
   JungKook orvosa belépett a rendelő ajtaján és bekükdte a fiút a röntgenbe, ahonnan a röntgen eredményével kell vissza jönnie. A segéd doktor elkísérte a fiút, tolókocsival odáig és megvárta vele míg a fiúra kerül a sor.
- Milyen a gipsz nélkül a világ? - kérdezte moslyogova
- Könnyű... sokkal könnyebb, mint emlékeztem. - mosolygott vissza.
   Tíz perc eltelt mire bekerültek a vizsgálóba. Ott már pillanat alatt elkészítették a felvételeket. Ismét kikerült a fiú a folyosóra, de ezuttal már a leleteit várta.
   Fél óra elteltével meg is kapta azokat, és már indultak is vissza a doktorja kivizsgálójába.
- Nos, fiam! Örömmel közlöm neked, hogy gyorsan gyógyulsz, és hogy összeforrt a csontod. Már csak annyi kell, hogy a szüleid és abarátaid segítségével ujra megtanulj járni és jobban vigyázz magadra! - mondta végig, elképesztő komolysággal, de a hangja mégis biztonságot és kellemes érzést sugárzott.
- Értem. Mindent köszönök. - felelte
- Ami meg MinAh kisasszonyt illeti. - tért megint komoly hangnemre - Ne mondjon neki semmit sem a múltjából.
- Miért?
- Mert előfordulhat, hogy megfogja viselni ez a sok információ, aminek Ő nem áll tudatában, jelen pillanatban. - mesélte a doki - Mindenre magától kell rájönnie.
- És ha mégis, valaki mond neki valamit? Akkor mi következik?
- Nos, a túl sok információ bezavarhatja. Akár beleis őrülhet abba a tudatba, hogy ő mindezekre nem is emlékszik. Egészen az önkívület határáig is eljuthat, amit csak a pszichiátriai kezelésekkel lehet majd enyhíteni, de teljesen elmulasztani nem. Épp ezért arra kérlek, hogy had jöjjön rá saját maga a múltjára. - lehajtotta a fejét a doki, majd folytatta - Igazad volt. 
   JungKook nem értette, hogy miért mondjan ezt neki a doki...
- Nem tudtam, hogy miért sikított fel a lány, de utánna néztem és be kell valjam... neked volt igazad. Azért sikított, mert valami bevillant neki... a múltjából. Hamarosan ki kell adnunk a kórházból, és arra kérlek, hogy mivel egyenlőre csak rád emlékszik, hogy vigyázz rá. A szüleinek is elfogom mind ezt mondani, de velük egyenlőre nem találkozhat.
- Miért nem?
- Mert bezavarná, ha azzal oda állítanának, hogy mi vagyunk Anya és Apa. És ezzel többet ártanánk, mint használnánk. Ha megint ilyen "rohama" lenne, kérlek nyugtasd meg. Ez a legjobb, többet ér mint bármilyen fájdalom csillapító. Jelen pillanatban, csak te vagy az, akire támaszkodhat. Csak benned bízik. 

37. rész - Ugorjak? Vagy ne?

   Útban a szöuli Közellátó Klinika felé. A nyolc személyes kis furgonban nincs olyan ülés ahol nem ülne valaki. Elöl a vezető ülésben ült Jin mellette, az anyós ülésen RapMonster. Jin erősen koncentrált a vezetésre, miközben NamJoon navigálta a GPS segítségével. A mögöttük lévő sorban ült legszélén JungKook, mellette, V az ő bal oldalán pedig Jimin. A leghátsó ülés sorban, pedig J-Hope, Mint és SUGA.
   Erős feszült csend volt az autóban. Senki sem mert megszólalni. Mindenki azon törte a fejét, hogy vajon mi fog történni, ha felébred Lucy.
Vajon emlékezni fog bármire is? 
   JungKook elmélyülve nézett kifele a besötétített üvegű ablakon. Odakint minden olyan gyorsan szaladt. A boltok, a kirakatok, még az emberek is. Úgy érezte, hogy csak az autó belsejében nem múlik az idő. Egyre lassabban és nyomasztóbban. Odakint szép tavaszi nap volt. Az utak mellé ültetett fák dús koronája között néhol átszűrődött a fény, ami még az autó üveg ellenére is, egy kis idő elteltével képes volt bántani a szemet. A gyönyörű rózsaszín és fehér virágú fák már kezdtek megszabadulni koronájuk égköveitől, virágaitól. A kellemes tavaszi szél, invitálta őket egy kellemes, nyugodt utolsó keringőre, amit a szelek szárnyán járhattak, teljességgel, siető és néhol lassú tempóval még mielőtt a földre hullva az enyészet fogadja magába.
   A 34. utcától a klinika vagy fél órára van, de ezt az utat most 20 perc alatt tették meg, hiszen az égiek kegyesek voltak velük, és mindenhol zöld lámpát kaptak.
   Miután odaértek, egyből felmentek a parkoló harmadik emeletére, ahol letették az autót. Siető léptekkel indultak a lift felé, ki a két lábán, ki pedig a járóbot és néhány segítő kar segítségével. Beérve a liftbe, megnyomták az 1-es gombot,minek az ajtaja bezárult és elindult lefelé. Útközben egyszer megálltak, hogy egy csapat orvos tan hallgató beszálljon hozzájuk. A földszintre érve először az ifjú orvosok majd a fiúk szálltak ki. RapMonster előre sietett, a recepcióhoz, hogy megkérdezze, hol is találja Park MinAhot. Ez idő alatt amíg a fiatal asszisztens kikereste a Klinika adattárában, hogy melyik szobában is fekszik MinAh a többiek kerestek egy üres padot - a sok foglalt között -, ahova leültették JungKook-ot.
   Tíz perc elteltével NamJoon meg is érkezett, egy cetlit szorongatott a kezében. Arra a kis papír fecnire volt rá írva, hogy melyik szobában és hanyadik emeleten fekszik Lucy.
- Be a liftbe. - mutatott a nagy előtér túlsó végénél lévő lift felé. Mindenki felállt, és elindultak épp úgy ahogy ide is lejöttek. J-Hope és SUGA segítették JungKookot két oldalról, Mint pedig vitte a járó botokat.
    Amint felértek a hatodik emeletre és kinyílt az ajtó megpillantották Mr. Parkot aki lehajtott fejjel várta a liftet. Nagy csodálat ült ki arcára. de legfőképpen már kialakuló ráncaira, amikor meglátta a hét fiút, és a közöttük elbújt apró kis lányt, Mintet.
- Katee már vár benneteket. Nekem le kell még mennem, majd jövök. - kezével srégan maga mellé mutatott, ezzel is jelezve, hogy szálljanak ki a liftből. Az apa beszállt a megüresedett mozgó tömegszállítási eszközbe, megnyomott a legalsó soron egy számot, és már el is tűnt, mihelyst bezárult az ajtó.
   RapMont követve elérkeztek az nagy barna ajtóhoz, amin az "Illetékteleneknek belépni TILOS!" Felirat volt ragasztva. Nyelt egyet a Leader és benyitott, belépett egyet, majd kettőt. Érdeklődve körülnézett és vissza szólt a többieknek, hogy jöhetnek. Az ajtó mögött egy barackszínűre és capuccinó barnára festett fal volt, ezt a két színt egy tizenöt centiméteres tapéta dísz csíkkal választották el. A falakon szép csendéletek lógtak. A hosszú folyosó végén egy nagy ablak volt, a földtől egészen a plafonig. A mennyezetről pedig UFÓ lámpák lógtak le. Néhány ajtó mellett, fekete bőr kettő-három személyes kanapék voltak, mellettük egy  kis fehér asztalkával amin vagy egy lámpa, vagy pedig egy csokor virág foglalt helyet.
   Mikor Jimin zárta be az ajtót, épp akkor fordult be a közösségi folyosó másik végéből két biztonsági őr. Ezt meglátva, elkezdtek futni az ajtó felé.
- Álljanak meg! - kiabálta az egyik.
- Futás! - monda Jimin, idegesen a többiek felé.
   Meg sem próbáltak elfutni, hiába mondta Jimin. Utolérte őket a két biztonsági őr, akik utukat állták. A mély csöndben, egy normál hangú, rendes hangvételű beszélgetés is hangzavarnak felelt meg. Főleg egy olyan helyen, ahol még a légy zümmögését is lehet hallani. Erre a nagy zajongásra lett figyelmes a 015-ös szobában ülő asszony is. Az ajtót eltolta a folyosó végén, hogy kinézhessen mi okoz ekkora lármát, még ezen a nagyon jelentős napon is. Lassú, gondos, pontos lépésekkel indult meg a 40-es éveinek az elején járó asszony. Kezeivel közben hasát fogta.
- Elnézést! - szólt lágy hangon. Szemeiből az aggodalom és a sírás jeleit lehetett kivenni. Szeme még mindig könnybe lábadt volt. - Én hívtam őket ide! - mondta.
- Ez esetben, elnézésüket kérjük! - hajolt meg a két biztonsági őr a nő és a fiatalok előtt is. Akik készséggel viszonozták azt, kivéve az állapotos asszony, hiszen ő nem volt olyan állapotban, hogy hajlonghasson.
- Köszönjük Katee! - szólalt meg JungKook leghátul, mire mindenki rá nézett.
- Biztos nehéz volt ide feljönnöd. - tette hozzá Katee - gyertek be a lányom szobájába. Üljetek ott le! Kook már hozattam neked olyan széket amire le tudsz ülni kinyújtott lábakkal is.
- Köszönöm.

   Lucy szobája egy fehér szoba volt, mennyezetéről pedig egy ezüst csillár lógott le. A szoba sarkainál arany és fekete színű absztrakt mintázatú tapéta volt fel rakva. A szoba közepén egy nagy fekete bőr franciaágy volt, amiben a beteg feküdt, még mindig gépekre kötve, de ezúttal  már nem lógott ki sem az orrából, sem a szájából semmilyen cső sem. Nagyon szép fehér ágy neműben fekszik, aminek a mintáját a piros rózsa szirmai adnak. A szoba többi részét egy két fele nyitós szekrény, és az ággyal szemben lévő fa mentén elhelyezett bőr kanapé volt, - olyan amilyen kint is van a folyosón - amik előtt egy nagy üveg dohányzó asztal, volt. Az asztalon egy kancsó víz, és négy darab pohár volt. Lucy ágya mellett, az egyik oldalt egy nagy fehér bőr háttámlájú szék volt, aminek volt láb támlája is volt, ugyan olyan anyagból mint a támla. Ezt a lábtámaszt lehetett különböző magasságokban állítani. Ez volt JungKook széke, amit Katee felhozatott a fiú számára. J-Hope és SUGA leültették arra a székre Kookot, míg a többiek, a szoba másik végénél ültek le és várták, hogy mi fog ezután következni.
   Délután 5-6 óra körül járhatott az idő. Az ablakon a nap utolsó sugarai vetültek be, épp úgy, hogy kellemes meleg színekkel árasszák el a szobát. Villanyt még senki sem akart kapcsolni, csak élvezni azt, amit a természet adott nekünk.
Az pedig, a Nap éltető remény sugara.
- Olyan... szép! - motyogta halkan JungKook. Katee leült mellé egy székre ahonnan nem is olyan rég lányát is nézte.
- Mintha csak aludna. - tette hozzá az aggódó anya. - Megfésültem a haját, azért ilyen szép.
JungKook csak ránézett, semmit sem mondott.
   Katee pedig folytatta - Lucy... nem szereti ha nem néz ki jól a haja. Ezért fésültem ki neki. Mindig is szerette, ha ápolt a haja, és ha mellére esik. Ezért raktam úgy oda. - mondandója közben, többször is megtörölte szemét. - Kérsz inni?
- Igen. - válaszolt JungKook. Katee elment a kancsóhoz, de a többiek kérdésekkel halmozták el. Épp úgy, mint Lucyvel, mint pedig az állapotával kapcsolatban.
   JungKook tíz percre magára maradt Lucyvel. Kezei közé fogta a lány puha kezét. Körkörös mozdulatokat végzett kézfején. Szemeivel, a lány lehunyt szemét nézte-
- Itt vagyok melletted! - súgta oda. Nem érezte, de akarva akaratlanul egy könnycsepp hagyta el jobb szemét, arcát végig szántva száguldott, mint egy gyorsasági verseny versenyzője, az állkapocs csont vége felé. Annak a hegyén megállt, elidőzött, épp úgy mint aki megtorpan, a halála előtt.
Ugorjak? Vagy ne? 
De végül az ugrást választotta. A könnycsepp egy magabiztos szökkenéssel a levegőbe ugrott, majd Lucy kézfején érte utol a sorsa.
  Kinyílt az ajtó, és egy fehér ruhás doktor és annak kettő asszisztense lépett be. Mindenki az ajtóra szegezte pillantását a doktor pedig JungKookra.
- Csak holnap lesz röntgened! Vagy talán tévedek? - kérdezte Dr. Choi
- Igen. Csak bejöttem meglátogatni. - ekkor a doki a fiú kezére nézett, aki még mindig szorította a beteg lány kezét. Ezt követően arcára tekintett és meglátta, azt a pályát ahol a könnycsepp végig gördült, a napfény csillogása elárulta.
- Értem!
   A doktor megindult az ágy másik oldala felé, őt követték a segítői. Vetett pár pillantás a gépek kijelzőjére. Hamarosan vissza ért Mr.Park is. Feleségét hátulról átkarolta, aki ekkor már az ágy végénél állt, ujjait mellkasa felett összekulcsolva. A szülők, és JungKook között álltak a többiek.
- Szépen össze gyűltünk! - mosolyodott el Dr. Choi - Akkor, ébresszük fel az ifjú hölgyet.
   Kezét tartotta a jobb oldala felől álló asszisztensének, aki egy injekciós fecskendőt adott kezébe. Kezébe fogta a kis 30milis fecskendőt. Ezt követően a másik oldalán lévő segédéhez fordult aki, egy üvegcsét húzott elő nagy fehér köpenyének zsebéből. Lecsavarta annak a kis üvegnek a tetejét. A doktor a fecskendővel felszívott 15milinyi átlátszó, szintetikus anyagot. Az ablakhoz fordította, hunyorítani kezdett, ezzel ellenőrizte, hogy a kellő mennyiséget szívott el fel. A lány felé hajolt, és bal kezében lévő branülbe belenyomta a folyadékot.
- Akkor most várunk. - mondta. Mély csend lett a kórteremben.
   Mindenki várakozott, csak senki sem tudta, hogy mire? Talán csak egy jelre. A doktor a műszerekre néztek, amik ugyan azokat a jeleket adták mint az injekció beadása előtt. Már megköszörülte a torkát, hogy közölje velük, a borzalmas tényt, hogy beigazolódott az amitől annyira féltek, az pedig az volt, hogy kettős kómába esik.
De nem ez történt!
A pulzusmérő görbe vonala még magasabbra ugrott, megnőtt az agyi aktivitás jele is. JungKook pedig a lány keze felől egy apró kis rándulást vett észre. Lenézett, de nem látott semmi komolyabbat. Még nézte egy darabig amikor egyszer csak, megint megtörtént. Lucy, kis és gyűrűsujja megrándult olyan nagy erővel, hogy a középső ujját is rántotta magával.
- Nem lesz itt semmi baj! - mondta a doktor - Felkelt!
   Hatalmas nagy nyögés és sóhaj hagyta el mindenki száját. Katee férje mellére dőlt úgy sírt, aki vállait simogatta, miközben örömkönnyeiről szabadult meg. A barátok is összeölelkeztek, SUGA TaeHyunggal, RapMon Jiminnel, és J-Hope pedig Jinnel. Ezt észrevette Jimin is és furcsálló, illetve fürkésző tekintettel nézett rájuk, majd oda súgta RapMonsternek.
- Tuti, van közöttük valami! - RapMon csak elmosolyodott és magához húzta Jimint, megölelte - Semmi magán akció. Ne ezzel törődj! Lucy felépült! - súgta a Leader barátja fülébe. Mint megölelte JungKookot, aki csak szipogott maga előtt.
 
   Félórával később már senki sem volt a szobában csak a szülők és JungKook. Már felkapcsolták a kis lámpákat az ágy mellett, hogy jobban megvilágítsa a szobát. Mély csend volt, és csak egy hangot lehetett hallani.
Az pedig Lucy szuszogása volt.
    Újabb 15 perc telt el. Kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy nő, kezében egy adag egy literes infúziós zacskóval. Felkötötte Lucy bal kezére, majd pedig távozott. De az ajtóban megtorpant.
- Dr. Choi üzeni, hogy ha a fiatal úr nem tud, vagy csak nem akar haza menni, akkor aludhat bent a kórházban, ingyen és bérmentve. Így holnap már nem kell beutazni a vizsgálatra.
- Rendben, akkor élnék a lehetőséggel! - mondta
- Én pedig ragaszkodnék hozzá, hogy ebben a szobában aludjon. - mondta Mr. Park
- Tessék? - nézett nagyot az ápolónő.
- Mondta a doktor, hogy akár a felébredés eltarthat egy vagy másfél napig. Én meg szeretném, hogy először egy ismerős arcot látna meg az én kis lányom. Nagyon rosszul érezné magát, akkor biztosan, ha azt sem tudná hol van, ráadásul nincs is mellette senki.
- Rendben van! - biccentett egyet a fejével az ápoló - Akkor hozok be még egy ágynemű szettet. Hozhatok olyat amilyen a kisasszonynak van?
- Igen.
- Akkor egy kis türelmet. Apukát meg arra kérném, hogy a lányát valamelyik oldalra addig húzza át, had kapjon helyet JungKook.
   Mr. Park lánya háta és térde alá nyúlt. Kicsit megemelte a gyenge testet és az ablak felőli oldalra mozdította. Mikor visszaért az ápoló nő, elmondta JungKooknak, hogy ha segítség kell akkor az ajtó melletti telefont csak emelje fel, és ezzel jelez és még azt is, hogy merre van a fürdő szoba .
    Olyan este nyolc óra fele a szülők is haza indultak. JungKook kapott a kórháztól pizsamát, törölközőt, fogkefét és fogkrémet.
   Székéről felállt, hóna' alá kapta a járó botját, pizsamáját és törölközőjét vállára dobta, és elindult a szobavégévél lévő ajtóhoz ami a fürdőszobába nyílt.
   A fürdőszobában egy zuhanyzó volt benne egy székkel, mellette egy mosdókagyló, fölötte egy tükörrel, míg mindez mellet pedig egy tartályos WC.
   A mosdókagyló elé állt, és a tükörben megigazította haját. Levette felső testét borító fehér inget. Megnyitotta a vizet, beállította kellő melegségre és kezeivel végig most felső testét. A kapott törölközővel megtörölte magát. Arcát is megmosta.

- Ha leveszik a gipszet, első dolgom lesz, tele engedni a kádat, és abban ülni fél órán keresztül, az tuti fix. - monda a tükörben álló énjének. Száját mosolyra húzta, és a doktor szavai villantak be "Nem lesz itt semmi baj! Felkelt! " Felvette pizsama pólóját, nagy nehezen, lehúzta magáról farmerját és felküzdötte magára a pizsama nadrágot.

   Lassan vissza sétált az ágyhoz, aminek a szabad oldalára leült. A járó botját lerakta az ágy mellé,majd betolta az alá. Lábait egyesével felpakolta az ágyra, kezei segítségével. Betakarta magát. Kezével kitapogatta Lucy apró kezét, és összefonta vele az ujjait. Fejét felé fordította. Oldalról nézte még egy darabig a lány fehér arcát, majd elnyomta az álom.
  









  

36. rész - Szerelmes vallomás.

* * * 3 héttel később * * *

   Immáron Szöuli Klinikán vagyunk. 

Lucy állapota elérte a szállíthatót, így már egy hete a Koreai Közellátó Klinikában fekszik, kómában. JungKookot haza engedték, de szigorúan csak feküdhet és ülhet. Magán tanuló lett és nagy örömére a Japán tanárnő, - még állapotosan is - házhoz megy, és tanítja a fiút, illetve együtt pótolják be a felhalmozódott tananyag mennyiséget, amit három öt kiesés okozott. 

    A Szöuli Klinikán JungKook járó gipszet kapott, - amit a szülei nem is értettek, hiszen egy combnyak törést nem lenne szabad ennyire félvállról venni - így már, mankóval is látogathatja Lucyt. Persze a szülők ragaszkodnak a tolókocsihoz. Az orvos, szigorúan a fiú és a szülők lelkére kötötte, hogy az ifjú kis "titán", - a tűzvész óta ezt a becenevet kapta - Iskolába nem mehet, és csak otthon feküdhet, de minden nap segítséggel jártatnia kell lábait, hogy lekerülje a felfekvés és a trombózis veszélyét. Szerencsére a barátok, készségel segítenek neki, hiszen mindenkinek nagyon hiányzik már. Épp úgy, mint az iskolában - hiszen a nagymenőt a Valentin napi bál óta nem látták - mint pedig a barátokkal való hülyéskedés, és lógás, iskola után - vagy közben. 

    

* * * Egy nap * * *

   JungKookék udvara nagy és tágas, Közepén egy nagy cseresznye fával, aminek árnyékában, nagyon jó érzés hűsölni, de még csak a tavaszi órákban is, pont úgy, mint most. Március közepe van. A fák újra életre kelnek, viráguk édes aromája betölti az egész udvart, majd pedig a világot. A tölgyfa fehér virágai, mint apró, pillék, úgy szállingóznak a levegőben. Rózsaszín levele, meglágyítja a még zord, kopár tavaszi földet.

    Kellemes tavaszias meleg idő van még a szél sem fúj, tökéletes egy baráti összejövetelre. A fa alatt, egy nagy tölgyfa kerti bútor szett helyezkedik el, ami egy nagy asztalból kettő - három-három fős - padból és még kettő kisebb - kettő-kettő - fős padból, ami az asztal két rövidebbik végénél foglal helyet. 

    Az asztalon, ásványvizes üvegek és poharak helyezkednek el. Pár kis tál is elkószálva, helyezkedik el a nagy asztal tetején, amikben egyéb rágcsálni valók vannak.

- Lassítsatok kérlek! - mondta Kook - Nem vagyok olyan fürge.

- Ennél gyorsabban nem is tudnánk vinni, max lassabban, mert vagy 80 kiló lettél vagy több. - morgott SUGA közben jobb vállán tartotta az udvar közepén JungKookot bal kezénél alátámasztva.

- Bocs már! Nem tehetek róla, hogy a gipsz ilyen nehéz. - fordult fintorogva SUGA felé - közben persze mosolygott - aki erre csak köhintett egyet.

- Legyen már vége a traccs partinak, mert leszakad a kezem, és még arra szükségem van! - kommentálta a dolgot Jin miközben előrébb lépett egyet. A többiek pedig követték, lassú kis lépésekben. Így tornáztatták Kookot, kint, az udvarokon egy szép tavaszi napon.

- Hát igen, akinek nincs csaja, szüksége van a kezére. - szólt be J-Hope, Mintet vállánál átkarolva. Arcára perverz mosolyt biggyesztve.

- Fú, te! - dobta le magáról JungKook kapaszkodó kezét, hogy közelebb érve megüsse J-Hopeot. Ahogy haladt egyre közelebb, úgy fehéredett le a kötözködő egyén. Mikor már csak 3-4 méter volt közöttük, hirtelen egy puszit nyomott Mint homlokára és a kerti pad mögé szaladt és bebújt Mint, illetve a bútor mögé. Mint felállt és közelebb lépet Jinhez, vállainál megfogta a fiút, úgy tartotta el magától, és persze, barátjától távolabb.

- Jinie, ne szívd mellre, hamarosan lesz valakid....

- Vagy nem! - kiabálta el magát J-Hope, miközben kiugrott Mint mögül.

- Jin! - szólt egy hang

- Gyere ide Hopie, nem fog fájni... annyira. - tolta férre Mintet

- Jin! - szólalt meg ismét.

- MI VAN?! - fordult meg a szólított személy. - Úr isten JungKook! - futott oda hozzá. Felsegítette a földről a begipszezett lábú fiút a földről, aki SUGA-n feküdt. Magatehetetlenül.

- Mi az hogy JungKook? Rám esett gipszestül, nem pedig rád! - állt fel SUGA öreg apó módjára, - az hiszem leszakadt a vesém, - nyúlt az említett helyhez - Jössz nekem egyel és egy lengő bordával is!

- Bocs YoonGi. Meghívlak egy felesre! De viszont bordát nem adhatok! - féloldalas mosolyt biggyesztett arcára. - Gyere, vigyük oda a padhoz!

    SUGA Kook alá karolt és ismét szép, lassú, komótos lépésekkel haladtak előre. A kitűzött célig még vagy 3 méter kellett, amihez 10 lépéssel értek. Lassan leültették a fiút, aki közben nagyokat nyögött fájdalmában. Lábait pedig felrakták a pad többi részére, hogy úgy ülhessen kint a szabadban, mint oda bent a szobájában az ágyon.

- Ennyire lefáradtál, JungKook? - kérdezte J-Hope, miközben egy zsepivel törölgette le a fiú homlokára kiült izzadság cseppeket.

- Igen. Bár úgy érzem, hogy napról-napra, egyre nehezebb a gipsz. - nyúlt egy pohárért ami az asztalon volt. - Jin nem hallottad, hogy szólok neked? - kérdezte, miután ivott pár kortyot a vízből.

- É... 

- Tudod, mi okoz hallás károsodást? Ugye? - vágott közbe J-Hope, JungKook mögül miközben mutató ujját a magasba emelte, épp úgy mintha, egy óriási tényt közölne.

- És te ugye tudod milyen egy begipszezett kéz érzése? - lépett közelebb egyet... majd még egyet - Emlékszel nem? Az éjszakai műszak igaz? - lépett megint közelebb. HoSeok egyszer csak megfogta JungKook begipszezett lábát felemelte, és fenyegetően megszólalt.

- JungKook van nálam és nem félek használni! 

- HoSeok... Nem hiszem... hogy ez lenne a legjobb... módszer. - szólt közbe Kook. Foga között sziszegve, hiszen. még mindig érzékeny a legkisebb mozdulatra is!

- Bocsi! - hajolt meg a fiú előtt. - Bocsánat, Kook! Nem akartam! - hajlongott, fel 's le.

- Ugyan! - mentegetőzött Kook, mintha ez az ő hibája lett volna.

- Meg vagy! - fogta meg Jin, J-Hopeot.

   Pár másodperccel később lépett ki az ajtón Jimin és RapMonser. NamJoon kezében egy vezeték nélküli otthoni telefont tartott. Mind kettőjük szeme nagyra kerekedett, amikor meglátták hogy Jin hátulról karolta át J-Hopeot aki a kerti pad háttámlájába kapaszkodott, kissé félre érthető pózban. Bár ha jobban megnézte őket az ember mindegyikőjük furcsa volt, hiszen, SUGA a földön heverészett, mellközépig felhúzott pólóval, JungKook homlokán gyöngyözött az izzadtság.

    Ajkainak jobb oldaláról kifojt egy kis víz, amit még az előbb ivott, így azt letörölte, közben fejét a nap felé fordította VOLNA ha J-Hope feje nem lett VOLNA pont a nap fölött. J-Hope még mindig a Jin "támadása" okozta meglepettséget sugározta arcáról, közben Kookra nézett. Jin pedig még mindig ölelte hátulról J-Hope derekát.

 LOL, szituáció alakult ki!

- Mi a...? - szólalt meg RapMonster

- JungKook! - kiáltott fel Jimin,nagyon magas hangon, szinte már visított, mire az említett és a többiek rá néztek. - Te megcsalod Lucyt? - esett le az álla - Még hozzá vele? Pont vele? - mutatott J-Hopera - Vagyis velük? Többel is? - a látványtól teljesen elhűlt Jimin. - Csoportban...? - mondta ugyan olyan hangon, hirtelen pedig elhalkult, hangja pedig visszatért a normálisba. - Engem nem is hívtak! - leszegezett fejjel és lebiggyesztett alsó ajakkal nézett maga elé.

- Mi van? - nézett rá RapMon, és egy lépéssel hátrébb húzódott.

- EZ GRUPEN! - kiáltotta el magát Jimin, kezeivel pedig a levegőbe bokszolt.

- Fogd már be a szádat! - vágta nyakon RapMon. - Biztos csak valami félreértés. Különben is? Mszály ezt kiordítani, hogy fél Szöul hallja? Barom!

   A leader megindult a többiek felé, őt pedig követte pár másodperc múlva a nagy szájhős is. Mire oda ért már mindenki kiegyenesedett, és semmi "rendelleneset" sem látott. Jin, J-Hope mellett állt, mellette pedig JungKook ült a padin, kinyújtott lábakkal. SUGA nagy nehezen felállt, és oda bicegett a másik három jó madár mellé. Mint pedig beállt J-Hope elé, aki egyből átkarolta barátnőjét derekánál fogva.

- Most hívott Katee. - kezdett bele RapMon - Kook, nem tud ma jönni korrepetálni.

- Miért? Pedig már kezdtem megérteni az egész nyelvtant... meg úgy... mindent. - nézett a leaderre.

- Be kellett mennie a kórházba.

- Miért? - hallatszott egyszerre a kérdés, mindenki szájából.

- Lucyt ma ébresztik fel, a mesterséges kómából.

   Eddigi élete legszebb pillanata  volt az, amit RapMon mondott. Lucy újra a karjai között lehet. Újra egyek lehetnek. Újra kimondatja azt, hogy szereti. Szíve hevesebben kezdett el verni, szemei össze szűkültek, és könnybe borultak. 

- Szeretnék ha te is bemennél.

- Megyek! - vágta rá Kook, és már mocorogni is kezdett.

- Akkor gyerünk. V hozza a kocsit.

   RapMon és Jimin felvitték az emeletre JungKookot aki a szobájába érve, beleült a tolókocsiba, és elirányította a szekrényéig. Ők kimentek, és csak J-Hope maradt bent, ő segít mindig elkészülni a fiúnak, ha szülei nincsenek bent. Hiszen, a Bangtan "anya" J-Hope, és az csak természetes, hogy ő segít mindenkinek, persze abban, amiben tud.

- Ezt vedd ki! - mutatott az egyik fehér ingére. J-Hope készségesen kivette szekrényből a kivasalt fehér hosszú ujjú inget.

- Biztos ezt akarod felvenni? 

- Igen! - és már emelte is le magáról az otthoni piros pólót JungKook. J-Hope ráadta az inget, amit a fiú magának be is gombolt. Kezein az ing ujját felhajtotta könyék alattiig. 

   Kerekes székével visszább gurult egy kicsit és a második polcra mutatott.

- Vedd ki a fekete bő szárú nadrágot. 

- Bő szárút? - értetlenkedett J-Hope

- Igen, mert másba nem fér bele a gipsz. Anyáék vették. - A segítő kivette a nadrágot és az ágy szélére tette.

    HoSeok a fiút felállította és az ágyra ültette. JungKookról segítette az otthoni melegítő nadrágot. Ezt követően elvette a fekete farmer nadrágot az ágy széléről, és a két lábára húzta a szárait. JungKook hátradőlt az ágyán, csípőjét enyhén megemelte, és felhúzta magára a nadrágot. Begombolta a nadrágjára varrt ezüst színű gombot és felhúzta a sliccét. J-Hope felállította a fiút az ágyról, és beleültette a kerekes székbe.

-  Melyik övet?

- A kéket.

- Világos?

- Sötét.

Kihúzta az ágya melletti éjjeli szekrény fiókját és kivette belőle a fiú kedvenc sötétkék ADIDAS márkájú övét. Odaadta a fiúnak, aki mindegyik nadrág bújtatójába beledugta, majd pedig nadrág gombra felett meghúzta és összedugta az övet.

- Kész?

- Aha. Mehetünk. Lucy... már vár!

Egy perccel később (After a Minute) 

   HoSeok szája tudat alatt mosolyra állt, és valahogy legbelül a büszkeség és az öröm lepte el egész testét.

- Nagyon szereted, igaz?

- Igen.

- Látom. Jó látni, hogy boldog vagy, haver.

- Köszönöm. De ez a boldogság, még nem valódi.

- Igaz. - hajtotta le fejét, HoSeok

- Akkor lesz valós, ha ismét láthatom mosolyogni. Ha hallhatom édes hangját, ahogyan a nevemet mondja. Akkor lesz, ha ismét megölelhetem, úgy, hogy ő is viszonozza. Ami pedig a legmeglepőbb, mert abszolúte nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok. De amióta láttam a házban, abban a gyönyörű fehér ruhában, majd pedig az eszméletlen arcát, éreztem, ahogyan megérint a halál szele. Akkor abban a pillanatban, úgy éreztem, hogy nem tudnék nélküle, tovább élni. És tudod mi tartotta bennem a lelket odabent? Tudod mi vitt arra, hogy kijöjjek, mert legbelül már feladtam. Az, hogy élnie kell, nem magam miatt hoztam ki, hanem ő miatta. Amíg ő kómában van, addig érzem, és tudom, hogy van remény, addig én is reménykedek a legjobban. De mihelyst ő már nem lesz, csak az emléke, - kezébe vette a plüss mackót, amit még karácsonyra kapott Lucytől - Az életem... értelmét veszti. Legalábbis számomra. Ott akarok lenni ahol ő. Ha tehetném reggeltől, estig mellette lennék a kórházban. Tudod milyen nagyszerű érzés volt, hogy csak egy kórterembe feküdtem vele? El sem tudom mondani. Nem szólt egy szót sem, de tudtam mit gondol, és hogy mit érez. Haver, teljesen megbolondultam - felkacagott - de ha ez a bolondság kell ahhoz, hogy elhiggyem, hogy még van remény kettőnknek, akkor nem állítom meg az érzést. Mindenemet oda adnám, csak azért, hogy rám nézzen és egy mosolyt küldjön felém.

- És ez a pillanat hamarabb el jön mint gondolnád.- mosolygott biztatóan Hopie

- Igen. Az a pillanat amire már egy hónapja várok. Olyan boldog vagyok - sírja el magát Kook - ma végre...minden... rendbe jöhet!