3. rész - Megpróbálom!

 

(Tipp: Hallgasd ezt miközben olvasod )

    2 hét telt el az ominózus eset, vagyis jobban mondva a „találkozás” óta. Azóta Kook minden egyes nap este 19 órától 20:30-ig azon a „találkozás” helyén ült és várta, hogy Lucy fusson arra. Kook elméje kezdett egy kicsit begolyózni, hisz mindig, aki arra futott leszólította, és egy bizonyos „nyakláncról” kezdette el kérdezni az aktuális személyt. De sajnálatos módon ez nem volt a legjobb ötlet, így tehát semmi különlegeset sem talált. A két hét elteltével egyszer nem egyedül ment ki a Han-Folyó partjára, hanem elkísérte Jimin is.
- Miért jössz ide ki 2 hete, minden áldott este? Ahelyett, hogy velünk lógnál? – kérdezte kissé féltő hangon Jimi.
-Csak… tudod… szeretem nézni a naplementét. – válaszolta
Kook kissé bizonytalanul, de a végére egy mosolyt elengedett.
- Ja, aha… te meg a naplemente… jó vicc… ha te ezt elhiszed, akkor hidd el azt is, hogy én egy milliárdos vagyok! – nevette el maját Jimin, miközben egy jó nagyot Kook hátára ütött.

   A fiú erre csak egy nagyot köhintett és felállt. Kis terpeszállásban, zsebre tett kézzel állt és nézte a folyó igen aprócska hullámait. Elgondolkozott azon, hogy mi értelme volt annak, hogy ő 2 hétig mindig itt ült, és várt. Ezt az elmélyült gondolkozást Jimin hangja zavarta meg.

- Ideje lesz, haza menni, a szüleid aggódni fognak miattad.

- Majd megyek – válaszolta Kook nyugodt hangon – Kérlek, elmennél hozzánk és elmondanád anyáéknak, hogy olyan 22:00 körül megyek majd haza?

- Persze… de mit fogsz addig csinálni?

- Nem tudom, majd lesz, ahogy lesz! – azzal barátjára mosolygott, majd mikor visszafordult ismételten elkezdte nézni a hullámokat.

    A 2 hét alatt Lucy élete sem volt valami egyszerűnek vagy csupán unalmasnak mondható. Hiszen, elment és felkereste, akkori legjobb lány barátját Kimit. Mikor MinAhot meglátta a lány az ajtóban, először fel sem ismerte, majd miután a hívatlan vendég elmondta, hogy ki is ő akkor már mindjárt fordult a kocka. Hiszen, Kimi extra sebességgel vágódott barátnője nyakába.

- Anya elmegyek MinAhval a szemközti parkba, majd jövök! – kiabálta be a lány anyukájának a konyhába, miközben már kapta fel a cipőjét és már be is csapta az ajtót.

   Az a park semmit sem változott a 10 év alatt szinte, csak annyiban, hogy az óta a fák megnőttek és a padok-asztalok kopottabbak lettek. A két barátnő egy nagy tölgyfa alatti lócára ment leülni. Oda, arra a helyre, ahol régen is sokat hűsöltek a nagy melegben.

- Te MinAh… - mondta kissé zavarban Kimi – 10 évvel ezelőtt miért költöztetek el?

- Apát áthelyezte a munkahelye Los Angelesbe és nekünk is menni kellet vele.

- Értem, és most hogy-hogy megint itt vagytok?

- Egyszerű – nevette el magát Lucy – Visszahelyezték!

- Ja… tényleg erre nem is gondoltam! Mi történt ott veled 10 év alatt? - érdeklődött.

-  Huh… hát anyut először is felvették egy Egyetemre, hogy tanítson Japánt. Hisz tudod ő Japán szakos tanár. Apa dolgozott. Én meg elkezdtem az Általános sulit. Ott a kötelező nyelv az angol szóval… azt is meg kellet tanulnom anyanyelvi szinten, hogy tudjak velük együtt haladni a tananyaggal. Két évig magán tanuló voltam, hogy a harmadik osztályt, már úgy kezdhessem, hogy értem már mind azt, amit a tanár mond. Ötödik osztálytól meg jött az idegen nyelv… gyűlöltem a Spanyolt, de valahogy meg tanultam.

- MinAh te fantasztikus vagy 4 nyelven anyanyelvi szinten tudsz beszélni, ez nem semmi.

- Köszi Kimi, hát mit mondjak még? Negyedik osztályban mazsoretteztem két éven keresztül, majd elkezdtem pomponozni a kosár csapat pom-pom csapatában. Nyolcadik és kilencedik osztályban országos táncversenyre vittek, mert mind ezek mellett még táncoltam is. Ott is jó eredményt értem el.
- Igen, hányadik lettél? – érdeklődött Kimi.
- Első.
- Hányszor?
- Kétszer! – válaszolta szerényen.
- Úr Isten’ hát ez nagyon nagy. Legjobb barátnőm a táncparkett ördöge. Jut eszembe, itt is táncoltál? Taníts meg engem is táncolni? Lécccci… - kérlelte barátnőjét térden állva Kimi.
- Aj, te, semmit sem változtál! Én segítek, neked csak ne térdelj le elém, kérlek. Az számomra megalázó! – mondta Lucy hatalmas mosollyal arcán.
- Lucy, találkoztál már Kook-kal? – tette fel a kínos kérdést Kimi amire Lucy csak a fejét ingatta jobbra-balra.
- Mesélnél Kookról? – kérlelte MinAh lehorgasztott fejjel barátnőjét.
- Hát hol is kezdjem. Miután elmentél szó szerint összeomlott, egy világ dőlt össze benne. Harmadik osztályig viszonylag minden rendben volt vele, de ahogy telt az idő, és ahogy egyre jobban kezdett barátkozni a felsőbb évesekkel úgy amortizálódott le ő is az ő 0-ás szintjükre. Többször kapott igazgatói intőt ötödikben ablaktörés miatt, tízóraihoz kapott kakaós doboz belenyomás a budiba szituációkért… és had ne soroljam a többit. Hatodiktól nyolcadikig viszonylag nyugodt teremtés volt, hiszen egyszer kórházba került, mert össze verték, a felsőbb évesek, meg hát haza jött a katonaságból a bátyja és kissé a körmére nézett öcsikéjének. Idővel eljött a kilencedik osztály, ott megismerkedett a gimi menőcsávóival és az óta ő is hozzájuk tartozik. Ők viszonylag visszafogják, az addig elkanászodott JungKookot és megkérték, hogy ne keveredjen, több bajba, vagy ki teszik.
- Hogy került közéjük?
- Na, ez jó kérdés, mikor beszéltem vele erről ő csak annyit mondott, hogy „Kemény munka árán” hogy mi volt az, azt nem tudom, soha nem árulta el.
- Értem – bólintott egyet Lucy.
- Kilencedik osztályban a jegyei kezdtek felfele ívelni, egyre jobb lett a magatartása, de van az a fránya történelem meg az angol és Japán… Áh… . Azokból majdnem meghúzták. Mesélte egyszer Kook, hogy mikor az általánosba meg érkeztek a félévi eredményei, a volt osztályfőnöke és a volt igazgatója meglátogatták és megdicsérték milyen sokat változott.
- Igen? Azóta beszéltetek?
- Persze tegnap is átjött. Heti szinten találkozgatunk, és mindig kérdezgeti, hogy: „Lucy hogy van? Mikor jönnek vissza? Olyan jó lenne legalább egyszer látni” Ezeket, mindig olyan nagy áhítattal, és olyan sok érzelemmel mondja, hogy csak, na. Látszik rajta hogy nagyon jó barátok voltatok. Nagyon sokszor elmondta a nyakláncotok történetét…
- Tényleg a nyakláncról jut eszembe… - szakította félbe Kimi beszédét MinAh – 2 hete egy 7 tagú fiú banda zaklatott egy idős bácsit én meg megmentettem. – mondta nagy büszkeséggel MinAh
- Igen?! – ámuldozott barátnője.
- Igen, később egy fiú jött utánam, elmondta, hogy ő is velük volt, tudod azokkal, akik zaklatták a bácsit. Elkezdett kérdezősködni a nyakláncomról, majd mondott egy furcsa dolgot! – lehorgasztotta a fejét a mesélő lány és úgy nézte a földet.
- Furcsa… dolgot? – kérdezett vissza Kimi kicsit bizonytalanul.
- Aha, azt mondta, hogy az egyik barátjának is pont ugyan ilyenje van – előhúzta a nyakláncot a pólója alól - és ami a legrosszabb – folytatta – hogy a fiú is ott volt a között a 7 fiú között. - mély csend szált le közéjük, amit Lucy szipogása szakított félbe.

   Kimi megölelte barátnőjét, és elkezdte simogatni barátnője bal kezét, miközben jobb vállára dőlt. „Semmi baj, majd ha a sors is, azt akarja, akkor ismét találkozni fogtok, de ezúttal „remélem” észreveszitek majd egymást!” Vigasztalta, a szomorkás hangulatú barátnőjét, majd tíz perccel később arra kérte, hogy induljon haza, hiszen az óra már 21:30-at mutat! 
    Kimi taxit hívott barátnőjének, miután megérkezett a taxi Lucy beült a hátsó ülésre és búcsúzásul megölelte legjobb barátnőjét.   

  Miután elindult az autó a hátsó ablakon keresztül integetett ki barátnőjének, aki válaszképpen ugrált és integetett. A taxi befordult balra a Han-Folyóval párhuzamosan futó 2 sávos autóútra, amelynek jobb oldalán a folyó, míg bal oldalán az üzletek kirakatai sorakoztak. A Han-Folyó most mélyen feküdt medrében és mellette a rakpart és a város. A rakparton néhány hajó kötött ki, megszabadulva rakományaitól, melyek az üzletek polcaira voltak szánva. A rakpartot a sétálótól, ami olyan hosszúnak tűnt mintha a végtelenségbe nyúlna, a folyó felől múlt századi súlyos, kovácsolt vaskerítés szegélyezte, míg a másik oldalról egy hosszú zöld sáv zárta le a gyalogosoknak szánt teret. A sétányon, alig átölelhető nagy koronájú fák álltak, amik alatt szép, íves padok és a szépen gondozott pázsit nőtt.

   21 óra 45 perckor JungKook elindul haza a sétány menti gyalog úton, unta már a várakozást – az idő későre jár hosszú az út hazafelé – enyhe fuvallat simítja az arcokat, ami kellemessé teszi a nyári levegőt. A fények visszatükröződnek a nyugodt víztükrön. Előveszi fülhallgatóját már éppen rakta volna fülébe, mikor a vele szembe haladó taxiból észreveszi a kifelé merengő lányt. Ahogy a taxi halad, úgy fordul JungKook is. A taxi ablaka le van húzva és úgy süvít befele a levegő, ami meglengeti Lucy gyönyörű barna haját. 
    Abban a pillanatban mikor elhaladnak egymás mellet, tekintetük találkozott. Mind a kettőjükben végigfutott egy érzés. Egy érzés, amit régen éreztek, akkor, amikor együtt játszottak. Mind a ketten beleborzongtak ebbe az érzésbe. Kook nem bírta úgy volt vele, „Megpróbálom!” Egy hatalmas levegőt vett, amivel megtöltötte tüdejét és amilyen hangosan csak tudta kiengedte a levegőt (Kiáltott).

  LUCY!!

   Mikor meghallotta a lány a nevét hirtelen hátrafordult a kocsiban, miközben szívéhez kapott. A lányban elkezdtek kavarogni a múlt érzései, az mikor eljött a búcsúzás pillanata és úgy, mint az előbb JungKook kiáltotta a nevét. Szívszorító pillanat volt.

- Kook? – kérdezte magában.

2. rész - Könyen jött, könnyen ment

     A lány apja biztató szavai után betette lábát az ismét „újdonsült” házba. Nagy meglepetésére eléggé megváltozott, hiszem még apja a beköltözés előtt renováltatott valamicskét a házon. A hát új ablakokat-ajtókat kapott, a falak új színben pompáztak és a berendezési bútorok is a lehető legmodernebben voltak felszerelve. Alig, hogy a kis család megérkezett 1-2 óra múlva már jöttek is utánuk a dobozok, amelyekben a ruhák és egyéb tárgyakat dolgokat szállítottak. Dél utánra már a konyha és a nappali már teljes fényében pompázott, hisz azok a tárgyak, dobozok érkeztek meg legelőször. Dél után 16-17 óra között pedig a hálószobai kellékek és a ruhák. Lucynek kb. 3-4 doboz ruha jött plusz 1-2 doboz kiegészítő a szobájához. 
   Gyorsan kipakolt este 18:30 órára már minden ki volt pakolva, Lucy anyukája ez idő alatt elkészített egy kis egyszerű, könnyű vacsorát, nem nehezet, nehogy megfeküdje az ember gyomrát. Leültek az asztalhoz, hálát adtak az ételért, de Lucy még azért is hálát adott, hogy ismét itt lehet. 
   A vacsora 19 óráig elhúzódott, majd a lány felment a szobájába és átöltözött tréningruhába. Felvett egy fehér test pólót és egy fekete térdig érő pamutmelegítő nadrágot, aminek az oldalán neon zöld színű csík volt. És hozzá egy Nike fehér-rózsaszín cipőt vett fel. Haját lófarokba felkötötte. MP3-ját feltöltve zsebébe vágta és már indult is le. 
   Apukája és anyukája a nappaliban olvasták az újságokat, és csak annyit vettek észre hogy csattan a bejárati ajtó. Apukája Mr. Park felpattant a karos székéből és kissé sietve rohant lánya után. A kapunál éppen hogy elkapta.
- Lucy, drágám hova mész? – kérdezte aggódóan.
- Tudod, este szoktam futni menni, és most is elmegyek.
- Vigyázz magadra, 10 év alatt igen csak megváltoztak az emberek meg a környék is!
- Igen, igen tudom, majd jövök! – azzal elmosolyodott a lány és elindult futni.

   Elhatározta magában, hogy elmegy megkeresni Kook házát, hátha még ott laknak. Kezdett lemenni a nap. Az ég rózsaszín, narancssárga, és kék színben pompázott ma különösen szép volt, igaz lehet, csak azért, mert újra hőn szeretett otthonában élhet és találkozhat végre Kook-kal és a barátaival. Lucy

Han folyó

elfutott a Han-folyó partjáig, és ott leült a zöld fűre, füléből kihúzta az fül hallgatóját és úgy nézte a Han-folyót, ahogyan annak sík víztükrén néha-néha kicsit megfodrozódik a víz, és azon megcsillan a lemenő nap sugara. 
   Tíz perce legalább ott ült, mikor hangos gyermekkacagásra lett figyelmes, felállt és körbenézett, azon a parton, ahol ő is volt egy játszóteret vélt felfedezni. Oda ment. A játszótér el volt kerítve kb. 50 cm magasságú fakerítéssel. A játszótéren egy kis fiú és egy kislány játszottak a homokozóban, anyukájuk pedig a homokozótól kb. 1-2 méterre lévő padon ültek és néha, rá-rá néztek egy-egy féltő pillantással gyermekükre. 
   A fák koronáját fújta a szél, ettől még varázslatosabb volt az összkép. Lucy emléktárából előkerültek a régi emlékek, az ahogyan játszottak Kookkal ugyan ezen a helyen, az ahogyan a fiú oda adta neki a legféltettebb „drága kövét”. Ezek emlékek hatására a lányból előtörtek a búcsúzás érzései és az, ahogyan annak idején apjuk szét szakította őket, a szó legszorosabb értelmében. Ezek érzelmek hatására 3-4 kósza könnycsepp szaladt végig arcán, majd nyakláncára vetette pillantását, a lemenő napra és viszonylag halkan de bársonyos hangján megszólalt, miután levegőt vett.

- Hol lehetsz most drága barátom? - szívéhez szorította a követ.

    De nem is gondolta, hogy közelebb van hozzá, mint gondolná, és hogy a találkozás időpontja egyre jobban, szinte már végzetesen közeleg. Fülébe dugta ismételten a fülhallgatót és elindult ismét futni, de ezúttal csak a Han-Folyó partjánál futott céltalanul. 
    10 percnyi futás után egyszer csak észrevett egy 7 tagú fiú csapatot. Az a 7 fiú éppen egy idős bácsikát zaklatott. Trágár és nem oda illő szavakkal illették. Lucy oda sietett az immáron földön fekvő idős bácsihoz mindenkit, aki körülvette azoknak a vállát megfogta és „szépen” ellökte őket a bácsikától. Mikor az út már tiszta volt és nem volt több „felesleges” ember a bácsika körül oda ment és felsegítette majd pedig le ültette egy padra.
- Jól tetszik lenni, bácsi? – kérdezte illedelmesen és egy kis mosollyal.
- Önnek hála, már igen jól leszek, köszönöm. – hajtott fejet ülő helyzetben a bácsi.
- Szívesen tettem!
- Te mit képzelsz magadról kis lány? Tudod te kik vagyunk mi? Hogy mert az ügyünkbe avatkozni?
- H-hogy hogy merek? – kérdezett vissza.
- Igen, hogy mersz? – szólt vissza a másik.
- Inkább azt kérdezném, hogy hogy mertek egy szegény, idős embert bántani!? Fiatal suhancok!
- Te beszélsz tuti fiatalabb vagy nálunk! – szólt be a harmadik.
- Lehet, fiatalabb vagyok nálatok, sőt biztos fiatalabb vagyok nálatok, főleg ahogy elnézlek titeket. – végig nézett az összes tagon – De akkor is több emberség van bennem, mint bennetek, hisz nem bántok idős embereket napnyugtakor.
- Srácok fogjatok le – és nyújtotta oda a pólójának egy részét a társának – fogjatok le vagy leütöm. – mondta egyre mérgesebbe.
- Gyere-gyere nem félek tőled! – Kakaskodott a lány a fiúnak, de ez a kakaskodás oda-vissza játszott.
- SUGA, állj le – intette le az egyik, aki látszólag fiatalabb volt a többinél.

- Srácok, én nem akarok bunyót, mert egy értelmű hogy ki nyerne…
- Igen, én – egósodott az egyik, mire rávágta a másik – nem mert én – és így kezdtek el kakaskodni egymás felett.
- Na, erről beszéltem, - vakarta meg a tarkóját a lány – figyeljetek, majd később lerendezitek  hogy ki kit verne le, de kérlek csak ne bántsatok öreg embereket, legyen az bácsi vagy néni. Ennyi tiszteletet ők is érdemelnek. Meg nem tudom, hogy ti mit szólnátok ahhoz, hogy ha a ti nagymamátokkal vagy nagypapátokkal tennék más suhancok ugyan ezt. Ezt jól gondoljátok meg – és elmosolyodott a lány.
- A mosolyod ismerős. Találkoztunk már valahol? – kérdezte a 2. legmagasabb a többiek közül.
- Nem hiszem, mert én most költöztem ide. Ha meg engeditek akkor folytatom az edzésemet. – elmosolyodott – sziasztok!

    Azzal a lány vissza dugta a fülébe a fül hallgatót, még utoljára a bácsira nézett, aki megint fejet hajtott, amire a lány válaszként csak egyszerűen tisztelet tétel képen meghajolt. Majd folytatta útját. 
   Tíz percig futott változó tempóban, mikor valaki megérintette a vállát. Ettől a lány úgy megijedt hogy az illető kezét nagyon gyors tempóban megfogta, és az illető hátához csavarta, amitől az a földre esett. Mint az később kiderült az egy fiú volt. Még pedig nem akárki, az egyike a 7 fiúnak, akivel az előbb össze futott. Miután a lány elengedte a fiút a közeli padra leültek és elkezdtek beszélgetni.

- Olyan udvariatlan vagyok, a nevem Jimin. Örvendek! – és kezét nyújtotta.

- Én pedig Lee MinAh vagyok, de a barátaim csak Lucy-nak hívnak, hívj te is így. – és elfogadta a fiú által nyújtott kezet.

- Figyelj azért jöttem el, mert egyik barátomnak, akivel nem is olyan rég találkoztál, neki is hasonló nyaklánca van. Megkérdeztem tőle, hogy honnan van de ő csak hárította a témát. – mondta Jimin kicsit sóhajtva.

- Ilyen bolt nincs ahol ilyet lehet venni. – elmosolyodott.

- Nincs?

- Nincs! – jelentette ki a lány – ehhez a nyaklánchoz egy szívszorító, de egyben gyönyörű történet tartozik. Ilyen nyaklánc a világon csak 2 darab van, amiket ha összeillesztenek, akkor tökéletesen egyet alkotnak. Ilyen csak nekem van, meg a legjobb barátomnak. Na, de nem traktállak ezzel, nekem most mennem kell mert még ki kell pakolnom a dobozokból.

- Lucy, jól emlékszem?

- Igen, jól emlékszel!

- Örülök a találkozásnak.

   Azzal a fiú elindult a fiú a lánnyal ellentétes irányba. A lány az edzést folytatta, így hát haza szaladt. Bement a fürdőszobába, teli engedte a kádat éppen tökéletes vízzel, amibe a kedvenc levendula illatú tusfürdőjét öntötte. 10 perce ült a vízben, amikor nyakláncát megfogta és eszébe jutottak Jimin szavai. „Egyik barátomnak is ugyan ilyen van” A lány, olyan gyorsan pattant fel mintha villám csapott volna a kád mellé és a nyakláncára nézett miközben a bal kezével a szívéhez kapott. „Kook”

   Ez idő alatt Jimin is vissza ért a srácokhoz, a fiúk is kérdezgették, hogy hova ment meg, hogy miért.

- Jimin, hol voltál? – ugrott neki RapMon

- MinAh után mentem!

- Hogy ki után? – Kérdezősködött JungKook.

- A barátai Lucy-nak hívják, megkért hogy hívjam én is így! – elmosolyodott majd folytatta – nagyon aranyos lány és kedves.

- Lucy-nek hívták? – akadt ki Kook – ne nyúlj egy újjal sem hozzá – mondta kissé féltékenyen – és mit mondott, jól van? hogy van?

- Kook… - vonta fel szemöldökét RapMon – te ismered? – kérdezte.

- Felejtsük el… - legyintett egyet majd elment.

Kook leült a földre, pólója alól előhúzta a nyakláncát, ba kezét szívéhez tette és felnézett a csillagos égre. Ez idő alatt Lucy is pizsamában kiment úgy, mint Kook elült a zsenge zöld fűre, Lucy is elővette a nyakláncát azt nézte majd szint úgy a bal kezét szívére tette és ő is elkezdte nézni a csillagos eget.
 Két barát, akik testvéri összhanggal tették ugyan azt, amit. Két barát, akik találkoztak, de útjuk keresztezte egymást. Mind a ketten reménykednek abban, hogy ismét találkoznak, de ezúttal, már tudni fogják, hogy a másik mit változott, és hogy az akkori énjükből, milyen cserebogár vált.

„Legközelebb megtalállak”

1. rész - Tíz évvel ezelőtt

- Hát te hogy kerülsz ide? – néztem rá értetlenül

- Ugyan ezt kérdezhetném én is! Ezer éve nem láttalak!

Hékás, ne szaladjuk ennyire a történet végére. Szépen, lassan, mindent elmondok az elejétől.

    Ez a történet egy fiúról és egy lányról szól. 2002-et írunk. Szöul egyik játszótere a helyszín. A fiú éppen homokozik, amikor egy hatalmas követ talált a homokban gyorsan odasiet édesanyjához, hogy megmutassa a számára, oly becses darabot.

- Anya… anya nézd… nézd! Anya nézd mit találtam ez egy drága kő, amit a homokozóból bányásztam ki!

- Igazad van kis fiam, igazán becses darab, kinek adod ezt a követ?

- Majd ez első lány barátomnak! – jelentette ki határozottan az alig öt éves fiúcska.

-  Egy kis lánynak? – nézett rá anyukája nagy szemekkel.

-  Igen, hogy a barátom legyen örökre! hehe... – mondta a kisfiú hatalmas mosollyal arcán

    Tíz perccel később a játszótérre egy kislány és az anyukája jött. A kislány anyukája leült a kisfiú anyukája mellé és elkezdtek ismerkedni, beszélgetni. A kislány pedig valamilyen indíttatástól vezérelve elment a homokozóig, ahol a lelkes fiúcska bányászott, hátha talál valami másik értékes követ. A leány odahajol a fiúhoz és megkérdezte tőle:

- Leszünk barátok?

   Erre a fiú felnézett és egyenesen az előtte tornyosuló leány arcába. A fiú erre a kérdésre elmosolyodott és csak annyit felelt:

- Igen, leszek a barátod!

Ahogy ezt a kislány meghallotta szája máris a füléig ért és örömében odaszaladt anyukájához!

- Mami… mami – ráncigálta anyukája szoknyáját – mami az a kis fiú ott a barátom! – és mutatott a tetőtől talpig homokos fiúra.

- Nagyszerű csillagom, menj és játssz vele, barátkozzatok össze még jobban!

    Azzal a kis angyali teremtés vissza sietett a fiúhoz, akivel immáron együtt túrták a homokot. A fiú megtanította hogyan kel szitával szitálni a homokot, és a homokbucka építésének rejtelmeibe is beavatta a fiú a tőle csupán 1 évvel fiatalabb leányzót. Rengeteget homokoztak, a homokozó formákkal fagyit, nyuszit, mókust, traktort és egyéb formákat öntöttek ki. Nagyon gyorsan repült az idő, már majdnem esteledett, mikor a fiú és a lány anyukái egyszerre mentek oda gyermekükhöz ugyan azzal a mondattal.

- Kincsem ideje lesz menni, későre jár, holnap majd találkoztok megint.

A két nő egymásra nézett és elmosolyodtak, hogy milyen egyszerre mondták gyermekeiknek. A fiú odasietett anyukájához, anyukája leporolta kis fenekéről a homokot és egy nagy tea ivászat után már indulni is akartak haza, csakhogy a fiú megállt és visszanézett a lányra majd anyukájára és visszaszaladt a lányhoz.

- Kook vagyok. - elkezdett a zsebében kotorászni és elővette a régen bányászott követ - tessék, ezt neked adom - nyomta a lány kezébe az egyszerű, de annál jelentősebb követ - Tartsd meg emlékül, hogy emlékezz rám örökre.

    És azzal a fiúcska egy puszit nyomott a lány arcára. Majd visszasietett anyukájához, akivel biciklire pattantak és már el is mentek. A kislány még 1-2 percig nézte a követ, amit a fiú adott neki. Ebből a mély gondolkozásból édesanyja szorító karja zökkentette ki. Anyukája kezébe vette a lányt és úgy indultak el egészen az autóig. Ott a lányt bekötötte és már indultak is haza. Mihelyst haza értek a kislány szaladt apukájához, hogy megmutassa ezt a becses darabot.

- Apu… apu nézd! - szaladt oda a kislány édesapjához, aki csak nagy mosollyal leguggolt és megölelte lányát majd egy puszit nyomott az arcára. – Apu nézd mit kaptam! – és mutatta a követ apukájának!

- Oh, milyen szép darab, és kitől kaptad? – kérdezte kedvesen az apa.

- Kook adta nekem! – jelentette ki büszkén – Apuci tudsz belőle csinálni nyakláncot?

- Persze! – mondta az apa nagy mosollyal az arcán – De most menj aludni, holnap majd oda adom neked!

    Azzal a kislány elment fürödni az anyukájával, majd a jó meleg tejcsi után elment aludni. Ez idő alatt az apa kiment a műhelybe és elhatározta, hogy kifúrja a követ, hogy csináljon belőle egy felfűzhető medált, de sajnos a kőzet nem volt elég erős így, hát kettétört. Apa gondolkozott egy ideig, hogy mit csináljon vele, majd arra a döntésre jutott, hogy a kő köré egy gyönyörűen csillogó ezüstszínű drótot teker, amit, majd bármilyen nyakékre rá lehet fűzni. 

   Mind a kettő követ ugyan így megcsinálta. Este 22:30-ra végzett is mindegyikkel. Felment a lánya szobájába és lerakta a kislány rózsaszín asztalára. Másnap reggel, mikor a lány felkelt rögtön odasietett az asztalhoz, mivel tudta vagyis megszokta már, hogy az apukája minden reggel oda rak le valami meglepetést. Tűnődve nézte a két nyakláncot, mire az apukája bejött.

- Apa, mi történt a kővel? – kérdezte.

- Sajnos kettétört, de csináltam abból a 2 darabból, 2 ugyan olyan nyakláncot. És képzeld az egyik a tied – rakta a nyakába a nyakláncot – míg a másik a fiúé!

A lány örömében apja nyakába ugrott. A délelőtt hamar eltelt, így hát a délutáni alvás után anya és lánya már indultak is ki a játszótérre. A fiú és az anyukája is kint volt. Amikor a fiú meglátta a lányt elkezdett felé szaladni és megölelte! A lány az ölelés után elkezdett kotorászni a zsebében és elővette a kő másik felét!

- Kook tessék ez itt a tied! – mondta nagy mosollyal.

- Ez mi? – kérdezte vissza a fiú bájos ártatlansággal.

- Sajnos, amikor a papa csinálta nekem a nyakláncot a kő kettétört, de megcsinálta úgy, hogy neked is jó legyen meg nekem is. Szeretném neked adni az egyik felét! – nyújtotta oda a fiúnak a nyakláncot.

- És a másik fele? – aggódva kérdezte a fiú, majd a lány előhúzta a pólója alá becsúszott követ.

- Erre gondolsz? – kérdezte miközben a lány a fiúnak mutatta a medált.

- De jó! – csattant ki az örömtől a fiú – ugyan olyan nyakláncunk van! Mindig hordani fogom, esküszöm!

Azzal a két kis gyermek elszaladtak homokozni. Attól a naptól fogva elválaszthatatlan barátok lettek. Minden nap találkoztak kint a játszótéren, olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. Mindent megosztottak egymással, ételt-italt, örömöt-bánatot. Amikor a fiú betöltötte a 6. életévét, akkor egy nagy Születésnapi zsúrt tartottak ennek tiszteletére. A lányt is meghívták, aki egyből rávágta, hogy igen! A Szülinapi zsúr, olyan jól sikerült, hogy a két kisgyermek a kanapén kidőlve egymás felé fordulva elaludt. Anyukájuknak nem volt szíve őket felébreszteni, hisz még olyan kicsit, meg hát nagyon aranyosak, így együtt. 

    Másnap, mikor felkelt a fiú észrevette, hogy a lány ott alszik mellette, ebe igazán csak bele pirult. Majd a lány arcából kisimította a hajat és adott a lány homlokára egy puszit. Erre a lány kicsit megmozdult és a fiú felé fordult. A fiú nagyra nyílt szemekkel nézte a még mindig alvó lányt, majd egyszer csak a lány elkezdett nyöszörögni és megszólalt:

- Jó reggelt, Kook! –majd nyújtózkodott egyet és a fiúra nézett nagy mosollyal.

- Neked is, Lucy! – mondta a fiú, szintén nagy mosollyal.

    Mikor felkeltek kimentek reggelizni, majd egy óra múlva Lucy anyukája meg is érkezett, hogy haza vigye a lányt. Miután az anya megérkezett már mentek is haza az autóban a kislány elkezdett sírni mikor meghallotta, hogy elköltöznek Amerikába. Neki nem az volt a tragédia hogy költöznek, hanem az, hogy itt kell hagynia a legféltettebb dolgot az életében, ami nem volt más, mint a „Barátsága Kookkal” Mikor haza mentek az anya felhívta telefonon Kook anyukáját és elmondta neki a hírt. Kook anyukája alig tudta megvigasztalni a fiút, annyira felzaklatták a hallottak. Két hét… két hét és utána már tényleg nem fognak többet találkozni. 

   Ez alatt az idő alatt a lehető legtöbb időt töltötték együtt, szülőkkel elmentek strandra, játszótérre és még a vidámparkba is. Sokszor aludtak egymásnál, hogy ezzel is erősítsék baráti köteléküket. 

    Eljött a költözés napja, Kook és családja elmentek elköszönni Lucy és családjától. A két gyermek csak állt egymással szemben és nézték egymást. Próbálták memorizálni az egymás arcát. Majd a papa megszólalt!

- Kincsem, ideje lesz menni, ha nem akarjuk, hogy lekéssük a repülő gépet! - kicsit félve, de félig meddig bizakodva mondta az apa. Ekkor a két gyermek szeméből, mint a Niagara vízesés, úgy kezdtek elhullni a könnyek. A két barát egymásba kapaszkodva, mint az ikrek szinkronikus odafigyeléssel szinte egyszerre mondták.

- Had maradjak vele! – mondták miközben egymást szorították.

    Még vagy öt percig állt így a két kis ember, majd a két családfő Kook apja a fiát, míg Lucy apja a lányát hátulról átölelve elszakították egymástól. Nehezen szakadt el ez a kötelék. Mind két kis ember csípet, rúgott karmolt és harapott, de hiába, a felnőttek erősebbek voltak. Lucyt nagy feszengés közepette berakták a kocsiba. Miután bekötötték lehajtotta az autó ablakját, majd mikor beindult a gépjármű motorja Kook a lány után kiabálta:

- Lucy, örökre barátom vagy sohasem fogom levenni a nyakláncod, ez mostantól az életem része!

   Ezután, elindult az autó és mihelyst kikanyarodtak az utcából Kookie a földre esett és úgy zokogott tovább. A lány szülei sem tudták egyhamar megvigasztalni lányukat. A repülő út felénél egyszer csak elaludt, és amíg az új Flo Ridai házukba be nem mentek addig aludt.

    Tíz év telt el, Lucy immáron tizenöt éves míg Kook tizenhatot töltötte Szeptember 1-én. Ahogy azt meg is fogadták még annak idején minden nap hordták a nyakláncot csak annyi különbséggel, hogy barátságukat ezúttal Csendes óceán választotta el, néhány ezer kilométerrel. A fiú és a lány szinte mindennap gondoltak egymásra, amikor csak tükörbe néztek, vagy amikor csak öltöztek, ahányszor megpillantották a medált elmosolyodtak és csak annyit mondtak maguknak csendben: „Vajon most hol lehetsz most!” Végül pedig bájos egyszerűséggel folytatták megszokott mindennapi életüket. Míg nem egyszer csak Lucy apja be nem jelentette:

- Családom, költözünk vissza Dél-Koreába!

    Lucy nagyon boldog lett, hogy láthatja ismét barátját Kook-ot alig tíz év kihagyás után. Felgyorsított folyamatban történt a költözés így alig két hét múlva már költöztek is vissza Szöulba, ugyanabba a házba ahol anno laktak. Mikor megérkeztek a régi emlékek buzgó feltörése és az érzések újraálése, annyira felzaklatta Lucyt, hogy az ajtóban állva elmorzsolt pár könnycseppet.

- Mi a baj kis lányom? – kérdezte az anyukája.

- Kook…

- Hidd el, találkozni fogsz vele! – ment el mellette az apja miközben megfogta lánya vállát.

   Lucyről illik tudni, hogy a történtek ellenére nagyon nyitott, és hogy könnyen szerez barátokat. Kedves, illedelmes, szófogadó, mint egy igazi úri hölgy, de ha kell akár a nála nagyobbakkal is kikezd csak, hogy neki legyen igaza! Kitűnő tanuló, tökéletesen beszéli az angolt, koreait, spanyolt és japánt. Az amerikai pom-pom csapat volt vezetője és országos kétszeres tánc bajnok. Ha kell megvédi magát, hisz tanult karatézni de inkább a szóbeli harcokban jeleskedik, nem szereti a fizikai harcokat.

Nos, hát hogy is fogalmazzak Kook ennek majdnem, hogy szöges ellentéte. Ki nem bírja állni a nyelvi órákat és főleg a japánt és az angolt. Történelemből majdnem meghúzták. Kitűnő táncos, énekes, papper egy fiú banda legfiatalabb tagja. Magatartása kicsit magasztos, hisz a lányok bomlanak érte, szó szerint az osztály jobban mondva az iskola menő csávói közé tartozik a bandájával  együtt. Imád bajba kerülni, szeret verekedni, de ha jobban megismeritek rájöhettek, hogy igen is érzékeny srác. Attól hogy a menőt mutatja, még igen is van szíve.