4. rész - A közmunka

„ Ott állok a sötét utcán és két gyermeket nézek. Egy fiút és egy lányt. Körülöttük minden sötét és csak ők és én vagyunk egy-egy fényoszlop állttal megvilágított helyen. Ők nem látnak, és nem hallanak engem, csak én őket. Játszanak. Pontosabban mondva homokoznak. Közelebb megyek, de arcukat nem látom, olyan mintha nem lenne arcuk. Eltelik egy kis idő, két felnőtt férfi jön. A lányt jobbra, míg a fiút balra viszik, külön utakra. A kis csemeték rúgkapálnak majd egyszer csak a nagy sírás átvált mély nyomasztó csenddé. Alattam meg nyílik a föld és zuhanok. Zuhanok a föld középpontja felé, és érzem, ahogy minden körülöttem egyre melegebb. Zuhanok… de nem tudom hova és hogy miért? Kis idővel később a fiú arca jelenik meg előttem, szívem megdobban „Én vagyok az” – mondtam. Zuhanás közben látom, hogy gyermekkori énem kinyújtja, kezét egy autó után majd ordítsa. „LUCY!” De válasz nem jön. Földet érek, de immáron egy poros piszkos helyre. Hamarosan magamhoz tértem, fejem megfogtam, mert éreztem, hogy fáj. Fekvő pozícióból ülő pozícióba helyezem testem és úgy nézem a szemem előtt történő eseményeket. Egy nő, egy gyönyörű nő sétál oda a fiúhoz, aki mellet már, nincs a lány. Ölébe veszi a tetőtől talpig homokos fiúcskát, jobb kezével megigazítja az kis világoskék pólóját, majd így szól „Gyere, JungKook menjünk haza!”… –Anya- Mondtam hangosan, de hiába, hisz nem hallotta. Mikor megfordult a nő, olyan volt mintha szívemet tépték volna szét. A nő… akit anyámnak hittem… nem volt más… mint… Lucy. „De miért vagyok a kezében?– gondolkoztam. Majd leülnek egy padra és ott beszélgetnek, én is odamegyek, leülök Lucy mellé. Kezemet hátához akarom érinteni, de nem megy, átsuhan testén a karom. Olyan, mint egy szellem. Majd bársonyos hangján megszólal „Fiam!” – Fiam? –kiálltok fel, nagy megdöbbenésemre – „… apád… Édesapád meghalt!” Jelentette, aki a felnőtt Lucy. A kis JungKook anyja ölébe borult és sírt. „De ki a gyerek apja?” – kiáltom le az előttem ülő nőt, aki féltően öleli gyermekét, miközben fejét mellkasához szorítja, hogy úgy is érzékeltesse gyermekével, hogy fontos számára. Majd egyszer csak a nő azaz Lucy fejét felemeli az akkor már csillagos égre. Nem bírtam tovább, meg kellet tudnom ki az apám, vagyis a gyerek apja, ismét kiáltottam. „Lucy… mond el… kérlek… ki a gyerek apja?” – mondtam a végét már könnyes szemekkel néztem rá. ~ „Szóval meghallotta!” Gondoltam.  Fejét felém fordította s, a szemembe néz. Kedves mosollyal és egyszerűen ellenállhatatlan szerénységgel válaszol nekem „Te vagy az apja, JungKook!” - El sem hittem, amit hallottam, „hogy én?”  Meg akartam ölelni „családomat” de hiába kicsúsztak karjaim közül. Elkezdtek aranysárga fényben úszni. Akárhogy, és akármilyen erősen is szorítottam magamhoz őket, nem tudtam őket maradásra bírni. Eltűntek, és nyomukba csak apró csillagok maradtak mik egyszer-kétszer még felvillantak, és amiket a végén elnyelt a homály. Alattam a föld ismételten megnyílt, megint zuhantam, előttem Lucy és az én gyermekkori arcom lebegett, de egyikük sem mosolygott. Sírtak. – LUCY – kiabáltam utánuk, de ők csak egyre-egyre távolabb jártak tőlem, mikor elnyelt engem a feneketlen mélység!” 

- Lucy! - Kiáltotta az éjszaka kellős közepén felriadt fiú, miközben szívhez kapott és hangosan zilálni kezdett.

- Két hete csak ezt álmodom, mi van velem? – kérdezte.
   Egyre gyorsabban vette a levegőt. Erőt vett magán és kisétált a fürdőszobáig, ott a mosdókagyló szélére támaszkodott és lehorgasztott fejjel nézte annak alját, miközben még mindig, igen gyorsan kapkodta a levegőt. Felemelte fejét és a tükörbe nézett, meglepődve vette magán észre, hogy igencsak elvan, aludva a haja, és hogy teljesen bele izzadt ebbe a rémálomba. Hideg vízzel megmosta arcát többször is. De hatástalan volt. Így hát, arra az elhatározásra jutott, hogy ismételten le zuhanyozik. Levette fehér testpólóját, ami egyben a pizsama pólója is volt, majd pizsama nadrágját is és beállt a zuhanyzóba. Megfelelő hőmérsékletre állította a vizet. Tíz percig csak ott állt a zuhany alatt, miközben jobb kezével a falat támasztotta, és fejét a tökéletes vízsugár alá nyomta. Húsz percnyi „felesleges” vízfogyasztás után kiszállt a zuhany alól, megtörülközött és visszaöltözött pizsama ruhába. Nem volt kedve visszakúszni az ágyába így hát, lehajtotta a WC ülőke fedelét ráült és úgy aludt el.
   Másnap reggel anyukája menne be a fürdőszobába, amikor meglátta, hogy legkisebb fiacskája elaludt a WC-n ülve.

- Már megint, rémálma volt! – mondta miközben ingatta jobbra és ballra a fejét.

Leguggolt a WC-n ülő fia elé két kezét térdére rakta és kellemes, lágy, de szerény hangon fel kelltette fiát.

- JungKook, ideje lesz vissza menni, aludni az ágyadba, hisz a fürdőszoba nem csak a tiéd. – mosolyodott el

Közben az anya a fiú vállát megfogta és úgy nézett fia lehunyt szemébe. Riadtan nézett fel Kook anyjára, majd rá kiabálta.

- Lucy! – és nyakába ugrott.

- Fiam, én az anyád vagyok, de hívhatsz Lucy-nek is, ha neked az úgy jobb, de ha így folytatod, anyát kirúgják a munkahelyéről, mert elkésik – mondta egy szám harmadik alakban.
   Kook belenézett anyja csillogó barna szemeibe, majd felállt, édesanyjával együtt, megölelte és felsóhajtott majd anyja fülébe súgta: „De jó hogy csak egy álom volt!”

- Menj a szobádba, és még aludj, egy kicsit még csak reggel 6 óra van! Már csak 2-3 hét van az iskolakezdésig pihend ki magad, mert a tizedik nehezebb lesz, mint a kilencedik.  - Illedelmesen szót fogadva anyjának, megtette amire kérte. Délben jött fel Mr. Jeong, hogy felkeltse még alvó fiacskáját.

- KOOK! – kiabálja, az apa miközben kicsapja az ajtót - gyere ebédelni.

- Ha? – nyöszörgi ki Kook.

- Semmi „Haa” Gyere ebédelni és kész!

   Felült az ágyon törökülésbe megfogta fejét és maga elé bámult. Tíz perccel később felállt és elment átöltözni. Lement megebédelt és éppen hogy befejezte az ebédet már barátai Suga, J-Hope és Jimin már csengettek is, hogy elkérjék otthonról a banda legfiatalabb tagját.

- Apa, én most elmegyek, majd este fele jövök haza. Telefon nálam, ha valami van, hívj!

- De itt lenne az ideje, hogy átnézd a múlt évi tananyagot, hogy jobbak legyenek az év elei felmérőid.

- Majd megcsinálom, úgyis van még egy fél hónap a suli kezdésig.  - Azzal kilépett az ajtón és már mentek is a megbeszélt találkozó helyre. A közeli park

tökéletes volt ehhez, szóval ott már várta őket SeokJin , NamJoon, és TaeHyung.  Mindenki mindenkivel pacsizott egy sort, majd a vezető vagyis NamJoon feltette a nap kérdését.

- Mit is csináljunk ma?

- Valami ötlete van valakinek, csak mert nekem semmi sincs. – jelentette ki SeokJin, miközben elült egy padra.

- Hé, srácok mi lenne, ha elmennénk abba a király boltba, ami a Han-Folyó partjánál lévő üzletsornál van, és ott megnéznénk a gördeszkákat?

- Ez jó ötlet! – ujjongott mindenki.

Miért pont a Han-Folyó partjához. Miéééért? – nyafogott JungKook.

- Miért, tán’ baj? – kérdezte NamJoon.

- Még mit nem… - válaszolta JungKook a végét elharapva.

- Akkor, ha senkinek sincs ellenére akkor akár indulhatunk is. – Jelentette ki Suga és már indultak is.

   Alig fél órányi sétálás után meg is érkeztek, ahhoz a bizonyos bolthoz. Úgy döntöttek, hogy inkább kívülről figyelik meg a benti értékesebbnél-értékesebb gördeszkákat, sapkákat és az egyéb vagány stílusú holmikat. A bolt előtt a srácok elkezdtek baráti alapon lökdösődni. Szokásukhoz hűen, ezt csinálták. Ez a lökdösődés addig fajult, míg az egyikük meg nem lökte JungKookot, olyan szinten, hogy az egyenesen a kirakatnak repüljön, és azzal a lendülettel betörje annak üvegét. A többiek megijedtek és elfutottak, barátjukat pedig otthagyták a bajban és az üvegszilánkok között. Egy perc sem tele bele és már jött is a nagydarab, biztonsági őr aki, a boltba bevezette a „bűnözőt” és ott leültette egy székre mondván "Itt most megvárod szépen a rendőröket!” Alig telt bele tíz perc és már ott is voltak a rendőrök. Rá öt percre pedig, JungKook apja is megérkezett. A fiatal „bűnöző” elmondta, töviről-hegyire hogy mi is történt, majd az egyik rendőr megszólalt.

- Mivel még nem nagykorú ezért nem büntethető, így hát közmunkára kell mennie, hogy a büntetését letöltse.

- Hogy mi? Közmunka?

- Igen.

- Apa csinálj, valamit! – könyörgött apjának a fiú.

- Nem Kookei, ezúttal te fogod magad kihúzni a slamasztikából. Tanuld meg, hogyan kell felelősséget vállalni a tetteidért

- Na de apaaa…

- Semmi de! Rendőr úr és akkor mit kell csinálni a bajkeverő fiamnak! – lenézett a széken összekuporodva ülő fiára, rosszalló tekintettel, összefont karokkal.

- Felhívom a rendőrfőnököt és megkérdezem, hogy mi legyen a fiúval. - A beszélgetés után feszült csend lett úrrá a boltban. Amit a rendőr ismételt megjelenő jelenléte tört meg. Elmondta, hogy mire is jutottak a rendőrfőnökkel való beszélgetés után, amire mindenki különböző módon reagált.

- Öcsém… Nem lehetne kicsit később kezdeni? – Nyavalygott JungKook.

- Hahaha… na, erre kíváncsi leszek! JungKook meg a felszolgálás! – nevetett az apa.

- Na, akkor gyakori vendég leszek ott, az is biztos! – mondta nagyokat kacagva az eladó.

   Az ítélet ki hirdetés után apa és fia eltávozhatott a „tetthelyről” egyetlen feltétellel, hogy holnap már kezd is az újdonsült munkahelyén, Kook. A fiú elindult megkeresni barátait így hát elment a mai nap találkozási helyére. Jól gondolta, hiszen mindenki ott volt. Kérdezősködtek, hogy mi is történt az eset után.

- Köszi, szépen srácok, hogy ott hagytatok a szarban. Nagyon kedvesek vagytok, mondhatom és igen jó barátok – pattogott JungKook – most miattatok közmunkára kell járnom, minden egyes nap, iskolakezdésig!- Kook idegkitörése után mindenki elkezdett nevetni, nem tudom, lehet azért mert, hogy olyan „szerencsétlen” hogy csak ő kap ilyen melót vagy csak, pusztán azért mert, hogy olyan bénán jól adta elő magát! Na, szóval, volt olyan, aki a földön fetrengett a nevetéstől, és volt olyan is, aki szimplán a nem létező sörhasát fogta.

- Ez nem vicces – folytatta miközben már ő maga is nevetett balszerencséjén – ez egyáltalán nem vicces, nem ti fogtok egy étteremben felszolgálót játszani két héten keresztül reggel öttől este hétig! - Erre mindenki még jobban elkezdett nevetni, még az illetékes személy is. Miután lecsendesedtek a kedélyek, egytől-egyig mindenki bocsánatot kért JungKooktól, amiért ott hagyták őt. Estére a fiúk többségében volt alkohol. Az óra már jóval elhagyta az éhfélt, de még az újdonsült Pincér még most sem aludt, sőt még a háza közelében sem volt. De a hajnali órák után már haza is ért és már álomra is hajtotta fejét. 

Egy új nap, új esélyek és egy új barát és egy új munkahely. Ah, milyen szép párosítás. Szerencsére az étterem nem volt olyan messze a fiú lakásától, így nem kellet „viszonylag” korán kelni.  Fél ötkor felkelt  és már készült is a munkába.

- Apám, el fogok késni, ha nem sietek.

    Reggel öt óra és Kook még nincs a munkahelyén. Öt perces késéssel igaz, de megérkezett. Kapott egy kis fejmosást, miszerint ide pontosan kell jönni. Az első nap eléggé nyögvenyelősen ment, akarta is csinálni, meg nem is. Még az nap este összehívott egy találkozót a srácokkal és külön egyet Kimi-vel. A srácoknak is ugyan azt mondta, mint Kiminek.

- Szeretném, ha a munkahelyemen tartanánk a dolgozó- vendég szerepét. Szóval, azt szeretném, hogy csak a munkán kívül beszélhessünk barátként, és a munkában meg tartsuk meg a tisztes távolságot. Ugye értitek, hogy miről beszélek?

- Igen, persze! – Mondták egyszerre a fiúk és egy másik időpontban, de ugyan azon a napon Kimi is!

Ahogy teltek múltak a napok a srác úgy jött bele egyre jobban a munkába, úgy barátkozott össze a munkatársaival és úgy lett egyre kedvesebb a vendégekkel. De azonban Kimi kitalált egy tervet, hogy hogyan hozhatná össze a két régen látott barátot. A terv nagyon egyszerű volt, ami csak négy fázisból állt.

1.     Lépés: Ő és Lucy odamennek abba az étterembe, ahol Kook dolgozik.

2.     Lépés: Kérik, hogy JungKook legyen a felszolgálójuk

3.     Lépés: Bemutatja egymásnak a két egyént

4.     Lépés: És a végén mindenki ujjong és Happy! 

- Szia Lucy, van egy nagyszerű étterem a belvárosban van kedved eljönni velem? – kérdezte telefonon keresztül Kimi.
- Oh, ez remek ötlet, mikor és hol találkozunk?

Ilyen a felszolgálók ruhája

- Holnap, olyan délután 1 óra körül érted megyek az úgy jó lesz?
- Tökélet.
- Akkor most megyek, légy jó, szia!
- Szia, Kimi.

   Másnap Kimi pontosan délután egykor ott volt Lucy házánál. Alig telt bele harminc perc, már ott is voltak az étterem előtt.
- Készen állsz? – kérdezte Kimi.
- Mégis mire? Ez csak egy étterem… - értetlenkedett Lucy. 
- Igaz… - hallgatott el Kimi.

   Beléptek, és egy igen elegáns pincér jött eléjük köszönteni őket. Kimi észrevette, hogy az a pincér JungKook, és a fiú is észrevette a Kimit, csak nem tudta, hogy ki a mellette álló lány. A pincér odavezette a két lányt egy szép asztalhoz, ami a sarokban volt, mind a kettő lánynak egyesével oda ment és kihúzta a széket. Úgy, mint egy igazi úriember. A pincér Kook elment a menülapért, majd miután visszament bele is kezdett a szokásos szlogenbe.

- Üdvözlöm önöket, éttermünkben, remélem, jól fogják érezni magukat és remélem, hogy meg lesznek elégedve a kiszolgálással is. Ha választottak kérem, szóljanak, és mihelyst tudom, hozom önöknek, hölgyeim. – Azzal meghajolt a pincér már indult vissza.

- Elnézést pincér úr… - szólt közbe Kimi. 

- Igen hölgyem…

- Ön mit gondol a barátnőmről? - a fiúnak és a lánynak a pillantása találkozott. Mind a kettőjük szíve elkezdett hevesebben verni, de egyikük sem vette észre a másikat.

- Újonc gyere vissza a pénztárhoz – kiabálta az egyik munkatárs.

- Elnézésüket kérem, most mennem kell – elmosolyodott és hátat fordítva elment.

- Lucy, várj meg itt, elmegyek a mosdóba! – mondta Kimi, és már ott sem volt. JungKook után ment, aki akkor már a pénztárban állt.

- Kook el kell mondanom valamit!

- Kimi, ne most ez a munkahelyem, nem emlékszel mit beszéltünk meg?

- De… Kook az a lány…

- Semmi de – szakította félbe JungKook – mondom ez a munkahelyem, ha akarsz valamit majd este hét óra után, miután lejárt a munkaidőm és most kérem, foglaljon helyet, és ha választott a menüpontokból, majd akkor kérem, szóljon. – azzal Kimi sarkon fordult, de féloldaliról még mormogott még egyet. 

- Hülye vagy, JungKook! – mondta durcásan.

    Kimi visszament az asztalhoz, tíz perc múlva már mind a ketten választottak valamit, ami jó ebédre. Leadták a rendelést a pincér majd negyed óra alatt fel is szolgált.  Az ebédet éppen hogy befejezték Lucyt már telefonon is keresték, hogy menjen nagyon gyorsan haza, mert el kell utazniuk Busanra egy üzleti tárgyalásra, ahol a családnak is részt kell vennie. Lucy hívott egy taxit elköszönt Kimitől és már ment is ki az étterem elé, hogy ott várja meg a taxit.

- Akkor ezt felesben fizetünk. – és már nyomott is egy kis pénz barátnője kezébe.

 Kimi elindult a pénztárhoz hogy kifizesse a mai ebédjüket. Oda adta a pénzt JungKooknak, aki a pénztárba tette, megköszönte, hogy ezt az éttermet választották. Kimi nem bírta tovább, így egy féloldalas mosoly keretei között közölte a fiúval a fájdalmas tényt.

- Egyébként az a lány velemm Lucy volt!

A fiú ennek hallatára, mint akit puskából lőttek ki, olyan gyorsan szaladt az étterem elé, hogy még utolérje a lányt.     Az étterem előtt jobbra- majd balra nézett. Mikor a tekintete a jobboldali irányba tévedt, észrevette, hogy egy lány éppen egy taxiba ül be. Minden erejét összeszedte a végső hajrára és elkezdett futni miközben az ég csatornái megnyíltak és úgy kezdett el szakadni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Az alig százötven méteres távolt, majd húsz-harminc másodperc alatt tette meg. De még ez is túl lassúnak bizonyult, hisz mikor már oda ért a taxinak már hűlt helye sem maradt. 
    A fiú térdre ereszkedve, fejét lehajtva pásztázta a vizes betont, amin már kisebb nagyobb víztócsák hevertek, a nagy esőzés miatt. Erőt vett magán és a térdelő kutyapózból a még mindig pincérnek öltözött fiú felállt és a sötét elborult égre vetette tekintetét. Haja, ruhája mindene csurom víz volt már. Arcára a rá eső, esőcseppek olyanok voltak mintha sírna, és minden egyes csepp égett az arcán. Hirtelen egy esernyőt vélt felfedezni a feje fölött, mikor ránézett az illetőre, kissé meglepődve, de megnyugodva mondta.
- Tíz év alatt, ez hányadik botlásom, amit nem kellet volna elszenvednem, ha rád hallgatok?
- Tizenötödik.
- Legközelebb szerinted észreveszem őt?
- Bízom benne. – nyugtatta Kimi és kezét a fiú vállára tette – ideje lesz haza menni!
- Még nincs vége a munkaidőmnek!
- Majd beállok én helyetted! Pihend ki a mai nap eseményeit, meg úgy a többit is. De ne feledd három nap és kezdődik a suli.
- Köszi! - egy nyers mosollyal meghajolt és elindult a lelkiekben kissé megzuhant fiú.

    Azzal a fiú folytatta útját az esőben, Kimi pedig vissza az étterembe. Aznap este JungKooknak megint az a rémálma volt, ami két hete üldözi őt. Az éjszaka közepén ismételten felült ágyára, felkapcsolta éjjeli szekrényén lévő lámpáját, fájó fejéhez kapott, úgy mint egy őrült magában kezdett el veszekedni.

- Miért kell zaklatnod engem? Miért Lucy? Miért teszed?- JungKook, szerencse csillaga felragyogott az immáron tiszta égbolton.

3. rész - Megpróbálom!

 

(Tipp: Hallgasd ezt miközben olvasod )

    2 hét telt el az ominózus eset, vagyis jobban mondva a „találkozás” óta. Azóta Kook minden egyes nap este 19 órától 20:30-ig azon a „találkozás” helyén ült és várta, hogy Lucy fusson arra. Kook elméje kezdett egy kicsit begolyózni, hisz mindig, aki arra futott leszólította, és egy bizonyos „nyakláncról” kezdette el kérdezni az aktuális személyt. De sajnálatos módon ez nem volt a legjobb ötlet, így tehát semmi különlegeset sem talált. A két hét elteltével egyszer nem egyedül ment ki a Han-Folyó partjára, hanem elkísérte Jimin is.
- Miért jössz ide ki 2 hete, minden áldott este? Ahelyett, hogy velünk lógnál? – kérdezte kissé féltő hangon Jimi.
-Csak… tudod… szeretem nézni a naplementét. – válaszolta
Kook kissé bizonytalanul, de a végére egy mosolyt elengedett.
- Ja, aha… te meg a naplemente… jó vicc… ha te ezt elhiszed, akkor hidd el azt is, hogy én egy milliárdos vagyok! – nevette el maját Jimin, miközben egy jó nagyot Kook hátára ütött.

   A fiú erre csak egy nagyot köhintett és felállt. Kis terpeszállásban, zsebre tett kézzel állt és nézte a folyó igen aprócska hullámait. Elgondolkozott azon, hogy mi értelme volt annak, hogy ő 2 hétig mindig itt ült, és várt. Ezt az elmélyült gondolkozást Jimin hangja zavarta meg.

- Ideje lesz, haza menni, a szüleid aggódni fognak miattad.

- Majd megyek – válaszolta Kook nyugodt hangon – Kérlek, elmennél hozzánk és elmondanád anyáéknak, hogy olyan 22:00 körül megyek majd haza?

- Persze… de mit fogsz addig csinálni?

- Nem tudom, majd lesz, ahogy lesz! – azzal barátjára mosolygott, majd mikor visszafordult ismételten elkezdte nézni a hullámokat.

    A 2 hét alatt Lucy élete sem volt valami egyszerűnek vagy csupán unalmasnak mondható. Hiszen, elment és felkereste, akkori legjobb lány barátját Kimit. Mikor MinAhot meglátta a lány az ajtóban, először fel sem ismerte, majd miután a hívatlan vendég elmondta, hogy ki is ő akkor már mindjárt fordult a kocka. Hiszen, Kimi extra sebességgel vágódott barátnője nyakába.

- Anya elmegyek MinAhval a szemközti parkba, majd jövök! – kiabálta be a lány anyukájának a konyhába, miközben már kapta fel a cipőjét és már be is csapta az ajtót.

   Az a park semmit sem változott a 10 év alatt szinte, csak annyiban, hogy az óta a fák megnőttek és a padok-asztalok kopottabbak lettek. A két barátnő egy nagy tölgyfa alatti lócára ment leülni. Oda, arra a helyre, ahol régen is sokat hűsöltek a nagy melegben.

- Te MinAh… - mondta kissé zavarban Kimi – 10 évvel ezelőtt miért költöztetek el?

- Apát áthelyezte a munkahelye Los Angelesbe és nekünk is menni kellet vele.

- Értem, és most hogy-hogy megint itt vagytok?

- Egyszerű – nevette el magát Lucy – Visszahelyezték!

- Ja… tényleg erre nem is gondoltam! Mi történt ott veled 10 év alatt? - érdeklődött.

-  Huh… hát anyut először is felvették egy Egyetemre, hogy tanítson Japánt. Hisz tudod ő Japán szakos tanár. Apa dolgozott. Én meg elkezdtem az Általános sulit. Ott a kötelező nyelv az angol szóval… azt is meg kellet tanulnom anyanyelvi szinten, hogy tudjak velük együtt haladni a tananyaggal. Két évig magán tanuló voltam, hogy a harmadik osztályt, már úgy kezdhessem, hogy értem már mind azt, amit a tanár mond. Ötödik osztálytól meg jött az idegen nyelv… gyűlöltem a Spanyolt, de valahogy meg tanultam.

- MinAh te fantasztikus vagy 4 nyelven anyanyelvi szinten tudsz beszélni, ez nem semmi.

- Köszi Kimi, hát mit mondjak még? Negyedik osztályban mazsoretteztem két éven keresztül, majd elkezdtem pomponozni a kosár csapat pom-pom csapatában. Nyolcadik és kilencedik osztályban országos táncversenyre vittek, mert mind ezek mellett még táncoltam is. Ott is jó eredményt értem el.
- Igen, hányadik lettél? – érdeklődött Kimi.
- Első.
- Hányszor?
- Kétszer! – válaszolta szerényen.
- Úr Isten’ hát ez nagyon nagy. Legjobb barátnőm a táncparkett ördöge. Jut eszembe, itt is táncoltál? Taníts meg engem is táncolni? Lécccci… - kérlelte barátnőjét térden állva Kimi.
- Aj, te, semmit sem változtál! Én segítek, neked csak ne térdelj le elém, kérlek. Az számomra megalázó! – mondta Lucy hatalmas mosollyal arcán.
- Lucy, találkoztál már Kook-kal? – tette fel a kínos kérdést Kimi amire Lucy csak a fejét ingatta jobbra-balra.
- Mesélnél Kookról? – kérlelte MinAh lehorgasztott fejjel barátnőjét.
- Hát hol is kezdjem. Miután elmentél szó szerint összeomlott, egy világ dőlt össze benne. Harmadik osztályig viszonylag minden rendben volt vele, de ahogy telt az idő, és ahogy egyre jobban kezdett barátkozni a felsőbb évesekkel úgy amortizálódott le ő is az ő 0-ás szintjükre. Többször kapott igazgatói intőt ötödikben ablaktörés miatt, tízóraihoz kapott kakaós doboz belenyomás a budiba szituációkért… és had ne soroljam a többit. Hatodiktól nyolcadikig viszonylag nyugodt teremtés volt, hiszen egyszer kórházba került, mert össze verték, a felsőbb évesek, meg hát haza jött a katonaságból a bátyja és kissé a körmére nézett öcsikéjének. Idővel eljött a kilencedik osztály, ott megismerkedett a gimi menőcsávóival és az óta ő is hozzájuk tartozik. Ők viszonylag visszafogják, az addig elkanászodott JungKookot és megkérték, hogy ne keveredjen, több bajba, vagy ki teszik.
- Hogy került közéjük?
- Na, ez jó kérdés, mikor beszéltem vele erről ő csak annyit mondott, hogy „Kemény munka árán” hogy mi volt az, azt nem tudom, soha nem árulta el.
- Értem – bólintott egyet Lucy.
- Kilencedik osztályban a jegyei kezdtek felfele ívelni, egyre jobb lett a magatartása, de van az a fránya történelem meg az angol és Japán… Áh… . Azokból majdnem meghúzták. Mesélte egyszer Kook, hogy mikor az általánosba meg érkeztek a félévi eredményei, a volt osztályfőnöke és a volt igazgatója meglátogatták és megdicsérték milyen sokat változott.
- Igen? Azóta beszéltetek?
- Persze tegnap is átjött. Heti szinten találkozgatunk, és mindig kérdezgeti, hogy: „Lucy hogy van? Mikor jönnek vissza? Olyan jó lenne legalább egyszer látni” Ezeket, mindig olyan nagy áhítattal, és olyan sok érzelemmel mondja, hogy csak, na. Látszik rajta hogy nagyon jó barátok voltatok. Nagyon sokszor elmondta a nyakláncotok történetét…
- Tényleg a nyakláncról jut eszembe… - szakította félbe Kimi beszédét MinAh – 2 hete egy 7 tagú fiú banda zaklatott egy idős bácsit én meg megmentettem. – mondta nagy büszkeséggel MinAh
- Igen?! – ámuldozott barátnője.
- Igen, később egy fiú jött utánam, elmondta, hogy ő is velük volt, tudod azokkal, akik zaklatták a bácsit. Elkezdett kérdezősködni a nyakláncomról, majd mondott egy furcsa dolgot! – lehorgasztotta a fejét a mesélő lány és úgy nézte a földet.
- Furcsa… dolgot? – kérdezett vissza Kimi kicsit bizonytalanul.
- Aha, azt mondta, hogy az egyik barátjának is pont ugyan ilyenje van – előhúzta a nyakláncot a pólója alól - és ami a legrosszabb – folytatta – hogy a fiú is ott volt a között a 7 fiú között. - mély csend szált le közéjük, amit Lucy szipogása szakított félbe.

   Kimi megölelte barátnőjét, és elkezdte simogatni barátnője bal kezét, miközben jobb vállára dőlt. „Semmi baj, majd ha a sors is, azt akarja, akkor ismét találkozni fogtok, de ezúttal „remélem” észreveszitek majd egymást!” Vigasztalta, a szomorkás hangulatú barátnőjét, majd tíz perccel később arra kérte, hogy induljon haza, hiszen az óra már 21:30-at mutat! 
    Kimi taxit hívott barátnőjének, miután megérkezett a taxi Lucy beült a hátsó ülésre és búcsúzásul megölelte legjobb barátnőjét.   

  Miután elindult az autó a hátsó ablakon keresztül integetett ki barátnőjének, aki válaszképpen ugrált és integetett. A taxi befordult balra a Han-Folyóval párhuzamosan futó 2 sávos autóútra, amelynek jobb oldalán a folyó, míg bal oldalán az üzletek kirakatai sorakoztak. A Han-Folyó most mélyen feküdt medrében és mellette a rakpart és a város. A rakparton néhány hajó kötött ki, megszabadulva rakományaitól, melyek az üzletek polcaira voltak szánva. A rakpartot a sétálótól, ami olyan hosszúnak tűnt mintha a végtelenségbe nyúlna, a folyó felől múlt századi súlyos, kovácsolt vaskerítés szegélyezte, míg a másik oldalról egy hosszú zöld sáv zárta le a gyalogosoknak szánt teret. A sétányon, alig átölelhető nagy koronájú fák álltak, amik alatt szép, íves padok és a szépen gondozott pázsit nőtt.

   21 óra 45 perckor JungKook elindul haza a sétány menti gyalog úton, unta már a várakozást – az idő későre jár hosszú az út hazafelé – enyhe fuvallat simítja az arcokat, ami kellemessé teszi a nyári levegőt. A fények visszatükröződnek a nyugodt víztükrön. Előveszi fülhallgatóját már éppen rakta volna fülébe, mikor a vele szembe haladó taxiból észreveszi a kifelé merengő lányt. Ahogy a taxi halad, úgy fordul JungKook is. A taxi ablaka le van húzva és úgy süvít befele a levegő, ami meglengeti Lucy gyönyörű barna haját. 
    Abban a pillanatban mikor elhaladnak egymás mellet, tekintetük találkozott. Mind a kettőjükben végigfutott egy érzés. Egy érzés, amit régen éreztek, akkor, amikor együtt játszottak. Mind a ketten beleborzongtak ebbe az érzésbe. Kook nem bírta úgy volt vele, „Megpróbálom!” Egy hatalmas levegőt vett, amivel megtöltötte tüdejét és amilyen hangosan csak tudta kiengedte a levegőt (Kiáltott).

  LUCY!!

   Mikor meghallotta a lány a nevét hirtelen hátrafordult a kocsiban, miközben szívéhez kapott. A lányban elkezdtek kavarogni a múlt érzései, az mikor eljött a búcsúzás pillanata és úgy, mint az előbb JungKook kiáltotta a nevét. Szívszorító pillanat volt.

- Kook? – kérdezte magában.

2. rész - Könyen jött, könnyen ment

     A lány apja biztató szavai után betette lábát az ismét „újdonsült” házba. Nagy meglepetésére eléggé megváltozott, hiszem még apja a beköltözés előtt renováltatott valamicskét a házon. A hát új ablakokat-ajtókat kapott, a falak új színben pompáztak és a berendezési bútorok is a lehető legmodernebben voltak felszerelve. Alig, hogy a kis család megérkezett 1-2 óra múlva már jöttek is utánuk a dobozok, amelyekben a ruhák és egyéb tárgyakat dolgokat szállítottak. Dél utánra már a konyha és a nappali már teljes fényében pompázott, hisz azok a tárgyak, dobozok érkeztek meg legelőször. Dél után 16-17 óra között pedig a hálószobai kellékek és a ruhák. Lucynek kb. 3-4 doboz ruha jött plusz 1-2 doboz kiegészítő a szobájához. 
   Gyorsan kipakolt este 18:30 órára már minden ki volt pakolva, Lucy anyukája ez idő alatt elkészített egy kis egyszerű, könnyű vacsorát, nem nehezet, nehogy megfeküdje az ember gyomrát. Leültek az asztalhoz, hálát adtak az ételért, de Lucy még azért is hálát adott, hogy ismét itt lehet. 
   A vacsora 19 óráig elhúzódott, majd a lány felment a szobájába és átöltözött tréningruhába. Felvett egy fehér test pólót és egy fekete térdig érő pamutmelegítő nadrágot, aminek az oldalán neon zöld színű csík volt. És hozzá egy Nike fehér-rózsaszín cipőt vett fel. Haját lófarokba felkötötte. MP3-ját feltöltve zsebébe vágta és már indult is le. 
   Apukája és anyukája a nappaliban olvasták az újságokat, és csak annyit vettek észre hogy csattan a bejárati ajtó. Apukája Mr. Park felpattant a karos székéből és kissé sietve rohant lánya után. A kapunál éppen hogy elkapta.
- Lucy, drágám hova mész? – kérdezte aggódóan.
- Tudod, este szoktam futni menni, és most is elmegyek.
- Vigyázz magadra, 10 év alatt igen csak megváltoztak az emberek meg a környék is!
- Igen, igen tudom, majd jövök! – azzal elmosolyodott a lány és elindult futni.

   Elhatározta magában, hogy elmegy megkeresni Kook házát, hátha még ott laknak. Kezdett lemenni a nap. Az ég rózsaszín, narancssárga, és kék színben pompázott ma különösen szép volt, igaz lehet, csak azért, mert újra hőn szeretett otthonában élhet és találkozhat végre Kook-kal és a barátaival. Lucy

Han folyó

elfutott a Han-folyó partjáig, és ott leült a zöld fűre, füléből kihúzta az fül hallgatóját és úgy nézte a Han-folyót, ahogyan annak sík víztükrén néha-néha kicsit megfodrozódik a víz, és azon megcsillan a lemenő nap sugara. 
   Tíz perce legalább ott ült, mikor hangos gyermekkacagásra lett figyelmes, felállt és körbenézett, azon a parton, ahol ő is volt egy játszóteret vélt felfedezni. Oda ment. A játszótér el volt kerítve kb. 50 cm magasságú fakerítéssel. A játszótéren egy kis fiú és egy kislány játszottak a homokozóban, anyukájuk pedig a homokozótól kb. 1-2 méterre lévő padon ültek és néha, rá-rá néztek egy-egy féltő pillantással gyermekükre. 
   A fák koronáját fújta a szél, ettől még varázslatosabb volt az összkép. Lucy emléktárából előkerültek a régi emlékek, az ahogyan játszottak Kookkal ugyan ezen a helyen, az ahogyan a fiú oda adta neki a legféltettebb „drága kövét”. Ezek emlékek hatására a lányból előtörtek a búcsúzás érzései és az, ahogyan annak idején apjuk szét szakította őket, a szó legszorosabb értelmében. Ezek érzelmek hatására 3-4 kósza könnycsepp szaladt végig arcán, majd nyakláncára vetette pillantását, a lemenő napra és viszonylag halkan de bársonyos hangján megszólalt, miután levegőt vett.

- Hol lehetsz most drága barátom? - szívéhez szorította a követ.

    De nem is gondolta, hogy közelebb van hozzá, mint gondolná, és hogy a találkozás időpontja egyre jobban, szinte már végzetesen közeleg. Fülébe dugta ismételten a fülhallgatót és elindult ismét futni, de ezúttal csak a Han-Folyó partjánál futott céltalanul. 
    10 percnyi futás után egyszer csak észrevett egy 7 tagú fiú csapatot. Az a 7 fiú éppen egy idős bácsikát zaklatott. Trágár és nem oda illő szavakkal illették. Lucy oda sietett az immáron földön fekvő idős bácsihoz mindenkit, aki körülvette azoknak a vállát megfogta és „szépen” ellökte őket a bácsikától. Mikor az út már tiszta volt és nem volt több „felesleges” ember a bácsika körül oda ment és felsegítette majd pedig le ültette egy padra.
- Jól tetszik lenni, bácsi? – kérdezte illedelmesen és egy kis mosollyal.
- Önnek hála, már igen jól leszek, köszönöm. – hajtott fejet ülő helyzetben a bácsi.
- Szívesen tettem!
- Te mit képzelsz magadról kis lány? Tudod te kik vagyunk mi? Hogy mert az ügyünkbe avatkozni?
- H-hogy hogy merek? – kérdezett vissza.
- Igen, hogy mersz? – szólt vissza a másik.
- Inkább azt kérdezném, hogy hogy mertek egy szegény, idős embert bántani!? Fiatal suhancok!
- Te beszélsz tuti fiatalabb vagy nálunk! – szólt be a harmadik.
- Lehet, fiatalabb vagyok nálatok, sőt biztos fiatalabb vagyok nálatok, főleg ahogy elnézlek titeket. – végig nézett az összes tagon – De akkor is több emberség van bennem, mint bennetek, hisz nem bántok idős embereket napnyugtakor.
- Srácok fogjatok le – és nyújtotta oda a pólójának egy részét a társának – fogjatok le vagy leütöm. – mondta egyre mérgesebbe.
- Gyere-gyere nem félek tőled! – Kakaskodott a lány a fiúnak, de ez a kakaskodás oda-vissza játszott.
- SUGA, állj le – intette le az egyik, aki látszólag fiatalabb volt a többinél.

- Srácok, én nem akarok bunyót, mert egy értelmű hogy ki nyerne…
- Igen, én – egósodott az egyik, mire rávágta a másik – nem mert én – és így kezdtek el kakaskodni egymás felett.
- Na, erről beszéltem, - vakarta meg a tarkóját a lány – figyeljetek, majd később lerendezitek  hogy ki kit verne le, de kérlek csak ne bántsatok öreg embereket, legyen az bácsi vagy néni. Ennyi tiszteletet ők is érdemelnek. Meg nem tudom, hogy ti mit szólnátok ahhoz, hogy ha a ti nagymamátokkal vagy nagypapátokkal tennék más suhancok ugyan ezt. Ezt jól gondoljátok meg – és elmosolyodott a lány.
- A mosolyod ismerős. Találkoztunk már valahol? – kérdezte a 2. legmagasabb a többiek közül.
- Nem hiszem, mert én most költöztem ide. Ha meg engeditek akkor folytatom az edzésemet. – elmosolyodott – sziasztok!

    Azzal a lány vissza dugta a fülébe a fül hallgatót, még utoljára a bácsira nézett, aki megint fejet hajtott, amire a lány válaszként csak egyszerűen tisztelet tétel képen meghajolt. Majd folytatta útját. 
   Tíz percig futott változó tempóban, mikor valaki megérintette a vállát. Ettől a lány úgy megijedt hogy az illető kezét nagyon gyors tempóban megfogta, és az illető hátához csavarta, amitől az a földre esett. Mint az később kiderült az egy fiú volt. Még pedig nem akárki, az egyike a 7 fiúnak, akivel az előbb össze futott. Miután a lány elengedte a fiút a közeli padra leültek és elkezdtek beszélgetni.

- Olyan udvariatlan vagyok, a nevem Jimin. Örvendek! – és kezét nyújtotta.

- Én pedig Lee MinAh vagyok, de a barátaim csak Lucy-nak hívnak, hívj te is így. – és elfogadta a fiú által nyújtott kezet.

- Figyelj azért jöttem el, mert egyik barátomnak, akivel nem is olyan rég találkoztál, neki is hasonló nyaklánca van. Megkérdeztem tőle, hogy honnan van de ő csak hárította a témát. – mondta Jimin kicsit sóhajtva.

- Ilyen bolt nincs ahol ilyet lehet venni. – elmosolyodott.

- Nincs?

- Nincs! – jelentette ki a lány – ehhez a nyaklánchoz egy szívszorító, de egyben gyönyörű történet tartozik. Ilyen nyaklánc a világon csak 2 darab van, amiket ha összeillesztenek, akkor tökéletesen egyet alkotnak. Ilyen csak nekem van, meg a legjobb barátomnak. Na, de nem traktállak ezzel, nekem most mennem kell mert még ki kell pakolnom a dobozokból.

- Lucy, jól emlékszem?

- Igen, jól emlékszel!

- Örülök a találkozásnak.

   Azzal a fiú elindult a fiú a lánnyal ellentétes irányba. A lány az edzést folytatta, így hát haza szaladt. Bement a fürdőszobába, teli engedte a kádat éppen tökéletes vízzel, amibe a kedvenc levendula illatú tusfürdőjét öntötte. 10 perce ült a vízben, amikor nyakláncát megfogta és eszébe jutottak Jimin szavai. „Egyik barátomnak is ugyan ilyen van” A lány, olyan gyorsan pattant fel mintha villám csapott volna a kád mellé és a nyakláncára nézett miközben a bal kezével a szívéhez kapott. „Kook”

   Ez idő alatt Jimin is vissza ért a srácokhoz, a fiúk is kérdezgették, hogy hova ment meg, hogy miért.

- Jimin, hol voltál? – ugrott neki RapMon

- MinAh után mentem!

- Hogy ki után? – Kérdezősködött JungKook.

- A barátai Lucy-nak hívják, megkért hogy hívjam én is így! – elmosolyodott majd folytatta – nagyon aranyos lány és kedves.

- Lucy-nek hívták? – akadt ki Kook – ne nyúlj egy újjal sem hozzá – mondta kissé féltékenyen – és mit mondott, jól van? hogy van?

- Kook… - vonta fel szemöldökét RapMon – te ismered? – kérdezte.

- Felejtsük el… - legyintett egyet majd elment.

Kook leült a földre, pólója alól előhúzta a nyakláncát, ba kezét szívéhez tette és felnézett a csillagos égre. Ez idő alatt Lucy is pizsamában kiment úgy, mint Kook elült a zsenge zöld fűre, Lucy is elővette a nyakláncát azt nézte majd szint úgy a bal kezét szívére tette és ő is elkezdte nézni a csillagos eget.
 Két barát, akik testvéri összhanggal tették ugyan azt, amit. Két barát, akik találkoztak, de útjuk keresztezte egymást. Mind a ketten reménykednek abban, hogy ismét találkoznak, de ezúttal, már tudni fogják, hogy a másik mit változott, és hogy az akkori énjükből, milyen cserebogár vált.

„Legközelebb megtalállak”