6. rész - Történet morzsolmányok

   Nincs két egyforma ember a világon, de ha mégis akkor azok ketten egy egészet alkotnak. Tűz és víz, szöges ellentétek, de valahogy valamilyen úton, módon mégis egyet alkotnak. Segítik egymást, még ha ezzel a másik életére is törnek. De tudják, hogy a másik valahol, valamikor újjáéled, ki a felhőkből ki pedig a napból. Nem féltik egymást, mert tudják, hogy akárhol is jelenjen meg a másik, ő hamarosan ott lesz, és hamarosan egy új találkozás veszi kezdetét…

   Lucy belép az ajtón, elméjében csak az elmúlt pár perc jobban mondva pár másodperc pereg. Azok a szavak, amik örült módjára felpezsdítették szívét, és egy percre sem hagynak meg nyugvást annak. Az ajtót maga után becsukva két kíváncsi szempárral találja magát.

- Anya… Apa… ti meg? - ámuldozott a lány.

-Igen, mindent láttunk… - mondta büszkén az anyja.

- Oh… - halkult el a lány - én nagyon sajnálom. Csak annyira megörültem, hogy ismét láthatom… tényleg sajnálom - azzal meghajolt és szülei mellett indult fel az emeletre.

- Ugyan Park MinAh mit sajnálsz? ide! hogy tini vagy, és hogy élted az életed, mint egy normális 15 éves lány? - Lucy a lépcső felétől visszafordult és értetlenül nézett apjára, aki anyját oldalánál fogva húzta magához, hogy puszit nyomjon homlokára.

- Ki vagy te, és mit csináltál apával? - mutatott végig apján miközben hitetlenkedő pillantásokat küldött feléjük. 

- Apád csak annyit akar mondani, hogy nem baj, ha szerelmes vagy, csak kövesd a szíved. Mi a nevelésedben sohasem fogtunk vissza, hagytuk, hogy kövesd az álmodat. Így lettél az aki, ma vagy! Ebbe sem szólunk bele, hiszen így tanuld meg majd jól kiválasztani életed párját. Azt a személyt, akivel képes leszel majd leélni az egész életed. - mondata végén ránézett férjére és összeborzolta annak haját. - Igaz? - kérdezte anya mosolyogva.

- Úgy ám.

   Azzal felment Lucy a szobájába, megágyazott, elment lefürödni, utána bepakolt a következő napra. Befeküdt ágyába, magára húzta takaróját. Ágyában még a mai nap képei derengtek, melyekre mosolyogva gondolt vissza, kezében szorítva a nyakláncot. Eközben JungKook is haza talált. Arca még mindig az elmúlt percek hatása alatt pompázott, hol pirosan, hol rózsaszínben vagy az égő vörösben. Száját akaratlanul is felfelé húzódott. Minden teljesen új értelmet kapott. Mikor belépett a házba és elsétált a nappali mellet a bátyja megállította.

- Hé, öcsi gyere ide!

-Minek? 

- Akkor csak nézz ide!

- Nem! - rántotta oldalra a fejét JungKook.

- Azt mondtam nézz ide, rám! - felállt a kanapéról és odament testvére elé. Megfogta annak fejét, maga felé fordította, majd felkiáltott. „Kook beteg!” Erre anyjuk és apjuk a két fiúra nézett aggódó tekintettel. Anyja odasietett kisebbik fiához kezét annak homlokára tette, aki elhúzta fejét durcásan majd ismét a földet kezdte el pásztázni szemével.

- Kook te nem vagy beteg. Mond el mi történt? Miért vagy ennyire piros?

- Nekem van egy ötletem! - hallatszott a családfő hangja pár lépés távolságból JungKook anyja mögül.

- Igen? Hallgatlak! - mondta cinikusan Kook, miközben apjára nézett szemöldökét felemelve.

- Köze van az új lányhoz, aki az iskolába jött? - mondata, miközben kiismerhetetlen mosolyt varázsolt arcára.

- Tessék? – mondta még értetlenebbül.

- Vagy mondjam, úgy hogy köze van Lucyhez?

- Ugyan apa, Lucy még Amerikában van! Igaz? – kérdezett vissza a bátyja. Mély csend szállt a négy tagú családra.

- Kook, tudjuk, hogy Lucy visszajött. Ma reggel az apukájával reggeliztem és elmondta nekem, hogy mi történt velük ez idő alatt.

- Igen? És mit mondott?

Azzal már apja mellett is termett, majd pedig kettel leültek a nagy kör asztalukhoz, hogy ott beszélgessenek továbbfoteljével szemben lévő kanapéhoz. A majd fél óras beszélgetés utan, Kook felballagott a szobájába, majd onnan a fürdőszobába. Zuhanyzás helyett inkább az kád mellett döntött így hát megcsinálta a fürdővizet majd beleengedte izmos testét.  Fejében apjának szavai csengettek vissza

 „Lucy miután kiment Amerikába hiába volt öt éves magába fordult. Minden héten megkérdezte apját: Mikor megyünk vissza Kookhoz? Mikor mehetek homokozni? Hányszor elmentek homokozni mindig sírva futott vissza anyukájához, aminek könnyes szemekkel mondta, haza akarok menni, nincs itt Kook! Miután haza mentek megint elsírta magát, de ekkor azért mert, ez nem az otthonom, Kooknál van az otthonom! Mindig volt valami ok, amiért sírt, ez egészen 3. osztályos koráig ment. Sehol sem akart lenni, mert valahol, valami mindig rád emlékeztette…”

- Ennyire hiányoztam neked, Lucy? – gondolkozott el a

vízben ülve, miközben meleg vizet engedett a kádba.

„… Elkezdte a 3. osztályt valamennyire megfelejtkezett rólad, de nem teljesen. Akárhányszor meglátta a nyakláncot mindig pár könnycsepp hagyta el szemét, de tíz éves korában megfogadta, hogy egy nap visszatért és megkeres. Álmait követve elkezdett balettezni, majd mazsorettezni végül már modern táncot is tanult. Versenyekre vitték, helyezést is ért el. Énekelni járt, úszni és karatézni. Mikor az apja bejelentette, hogy visszakötöznek. A padlásról előkotorászta régi ruháit, a te hatodik születésnapodról maradt csákóját, és azokkal nosztalgiázott. A doboz alján talált egy képet, amin te és ő vagytok, miközben egymást ölelitek, és úgy mosolyogtok a kamerába. Előtörtek az érzelmek, és megint sírt, de, ezúttal azért mert nagyon várta a találkozást. Mikor megérkeztek a régi, de most már új házukba megint elsírta magát, mert annyira várta, hogy ismét találkozzatok…”

   Többször is végig ismételte magában apja szavait. Sokadik nekifutás után kiszállt a kádból, megtörölgette magát. Fogmosás után, megállt a tükör előtt és eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ez Nem csak egy barátság lenne. De a végén mindig arra lyukadt ki, hogy úgy sem érez úgy Lucy, ahogyan ő. Ezzel a gondolattal, egy szál derekára tekert törölközővel végigsétált a fürdőszobától egészen a szobájáig. Ott kitárta szekrényének ajtaját, felvette bokszerét majd rá hosszú szárú világoskék pizsamanadrágját, és úgy feküdt ágyba. Alvás előtt még megpuszilta nyakláncának kövét, reménykedve abban hátha megérzi ezt, a másik fél tulajdonosa. Reménykedése helyretalált, az éjszaka kellős közepén Lucy felébredt és jobb kezével arcához ért, miközben halkan maga elé mormolta a fiú nevét.

5. rész - Végre...

   Szöul, Dél-Korea fővárosa, nyüzsög, mint mindig. Szép napra virradtunk, a madarak csicseregnek, amik mellet elengedhetetlen, egy ilyen nagyvárosban a kocsisok dudaszója, amivel furcsa módon akarják közölni a másikkal akaratukat vagy így akarják a másikat „helyre” utasítani az „eltévedt” autósokat. A mai nap még csak reggel nyolc óránál jár, de már a szokásosnál is több gyerek mászkál az utcákon. Szeptember van, elkezdődött az iskola. A városban szinte minden tizedik méteren legalább tíz tanulót lehet látni. A szorgos diákok felvették, a kötelező egyenruhát, kinek szoknya, kinek nadrág, hátukra pedig táskát aggattak, úgy indultak az iskolába. 
- Tíz perc indulásig kicsim, nem szeretném, ha elkésnél az első iskola napodról! - siettette lányát Mr. Park.
- Igen, édesapám! -  katonás tisztelgés képen vigyázz állásba vágta magát.

   Felsietett szobájába, ahol a sminkes asztal elé leülve egy leheletnyi sminket helyezett fel, tökéletes arcára, az asztaltól felállva még megnézte magát a nagy tükörben, majd pedig egy elégedett halvány mosolyt küldött maga felé a tükrön keresztül.  Hátára kapta halvány rózsaszín Converse hátitáskáját és már indult is le az ajtóhoz, amikor hirtelen, rossz előérzete lett. „Hiányzik valami” 
- A nyaklánc! - mondta, de szinte alig hagyta el száját ez az aprócska mondat, máris szaladt vissza, hogy megkeresse azt.
- MinAh, kérlek, el fogunk késni! - kiabált fel anyja, aki állást kapott abban az iskolában, ahova lánya is fog járni. Katee lesz az új japán tanárnő.
- Egy pillanat máris megyek anya, csak keresem a nyakláncomat!
- Azt este a fürdőszobában hagytad.
    Futott is a lenti fürdőszobába útközben odasietett anyukájához megölelte és fülébe súgta „Életmentő vagy!” A fürdőszobában szerencséjére hamar megtalálta az elvesztenek hitt nyakláncot és már indulhattak is. Mindössze húsz perces autókázás után meg is érkeztek a hatalmas iskolába, ami összesen hatszáz tanulónak nyújt tanulási lehetőségeket. Az iskolában van a normál gimi tagozat, a zene tagozat, az ének tagozat, a táncművészet tagozat, az angol nyelvi tagozat… és a többi kifejezetten nyelvekre szakosul tagozat. Ezeket még kiegészíti a kifejezetten tantárgyakra szakosult tagozatok, mint például a biológia, földrajz, történelem, irodalom, nyelvtan és a testnevelés. Az iskola ilyen szempontból elit iskolának számít, így érthető is, hogy nehéz oda bekerülni, de még nehezebb bent maradni.

- Jeon JungKook azonnal kimászol az ágyból és indulsz az iskolába, most! - rontott be a szobába a fiú apja - harminc perc és becsengetnek, te meg még alszol?!
- Hogy mennyi? - pattant fel az ágyából úgy, mint akinek ellőttek egy puskagolyót a feje mellet.
- Harminc perc siess… elviszlek tekintettel arra, hogy ez az első napot, mint 10/m osztályos szóval, siess, tíz perced van, hogy elkészülj.

  A kapott idő fele alatt, fel öltözött, így maradék öt percet a haja igazgatásával töltötte, és a külseje igazításával. Gyorsan fogat mosott és már indultak is apukájával. Az autóban ülve az anyós ülésen az előtte guruló autókat figyelte. Elgondolkozott azon, hogy Lucy melyik iskolába járhat, el sem tudta képzelni, mi lesz, ha nem találkozhat vele, vagy mi rosszabb hogy egy szót sem válthat vele. 
   Az iskola előtti parkolóba két autó kanyarodott be egymás után. Az egyikből Katee és Lucy szálltak ki, míg a másikból JungKook és apja. A két nő megköszönte, hogy elhozták ide őket, és sietve indultak az iskola belseje felé, hogy végre elkezdődjön itt újra, az életük. A másik kocsiból kiszálló fiú, csak meghajolt apja előtt, kezet fogott vele, és egy szó nélkül eltűnt az iskola kovácsolt vas kerítései mögött. 
   Mindkét sofőr ismételten beszállni készült az autóba. Mind a ketten egyszerre végig simítottak autójuk tetején, majd beültek az autóba, beindították a motort és elindultak vele a maguk útjára.

Mint

   Kateet és Lucyt meleg, kellemes fogadtatásban részesítették az itt dolgozók. Mindenki köszönt nekik, hiszen tudták, hogy kik ők, és hogy honnan jöttek. Az iskola méreteihez képes, könnyen terjednek a hírek. Az igazgató úr a tanári kar előtt, köszöntötte őket, és minden tanárt egyesével bemutatott. Lucy megkapta az új órarendjét, míg Katee az új tanári beosztását. Az újdonsült diáklányért, hamarosan megérkezett a diáktanács elnöknője is, Mint.
- Szia, Mint vagyok! - illedelmesen meghajolt.
- Szia, én pedig MinAh de mindenki Lucynek hív! - viszonozta kedvességét.
- Ha nem tévedek, te vagy az Amerikai bajnok, aki idén kezdi it tanulmányait, igaz? - érdeklődött. Mint egy nagyon kíváncsi és ügyes teremtés, aki szereti leellenőrizni a másikat, még mielőtt az az iskolába belépne és elkezdené tanulmányait, emiatt van kevés barátja.
- I-Igen - dadogta.
- Imádom, ahogy táncolsz! Társulnod kéne a tánccsapatunkhoz, igazi megtiszteltetés lenne számunkra az! - a komoly hangnemét átváltotta a kedves, megértő, amit akkor szokott használni, ha valakit tényleg megkedvelt, de az első találkozásnál még nem nagyon meri használni ezt az oldalát.
- Köszi, szépen, de egyelőre, még nem tudom mire lesz idő az iskola mellett, de ha lesz időm, akkor persze! - mosolyogva válaszolt.
- Na, akkor elkísérlek az osztályodhoz. - szorosan egymás mellett haladtak egészen az osztályterem ajtajáig.

- Megérkeztünk az osztálytermed elé, bemész egyedül, vagy bekísérjelek?
- Leköteleznél.

J-Hope

   Ahogy kinyitotta a diáktanács elnök az ajtót úgy lett egyre nagyobb a csend az osztályban, illetve, úgy szegeződött egyik pillanatról a másikra a tanulók szempárja az újonnan érkező lányokra. 
- Ah, MinAh, megérkeztél - fordult nagy mosollyal arcán felé az új osztályfőnök, majd vissza diákok felé - Figyelem osztály, köszöntsük körünkben az új osztálytársatokat. Kérlek, mutatkozz be nekünk, és mondj pár szót magadról!
- Sziasztok, az én nevem Park MinAh, 10 éve költöztünk Amerikába, mert apát áthelyezték oda, de a munka ismét vissza szólította szülőországomba. Hát... nem tudom, mit mondjak még magamról, de ha kérdeztek, akkor szívesen válaszolok.

    Az osztály nagyon szimpatikusan fogadta az új lányt, így mindenki kérdésekkel halmozta el. Idő közben Mint távozott, mert dolga volt még máshol, de megígérte Lucynek, hogy visszajön hozzá a következő nagy szünetben. Az óra utolsó másodperceiben Lucy tett egy fontos kijelentést, amit a többiek mosolyogva, és nevetgélve fogadtak.
- Ha kérhetek mindenkit, akkor hívjatok Lucynek! - azzal meghajolt és az osztályfőnök által mutatott helyre letette cuccát, majd az ajtóhoz ment, ahol már Mint várta.

   A két barátnő kiment az udvarra a többiekhez és ott fogyasztották el a tízóraikat, az egyik padnál. Ez idő alatt megérkeztek az iskola menő csávói is, akik szokásukhoz híven, gyilkolták a női szíveket, egyszerű de nagyszerű külsejükkel. Lucy is, épp úgy ahogy a többi lány is végig nézett a fiúkon, majd Lucy odasúgta Mintnek. 
- Mint… az a srác nekem ismerős... - és rámutatott Jiminre, de a srác külsejéhez nem tudta párosítani a srác nevét. 
- Lehet, hisz sok TV-s műsorban szerepeltek már, igen nagy sikerrel, na de gyere együnk.

- Új osztálytársam van! - jelentette ki HoSeok.
- Pasas? - kérdezte NamJoon.
- Nem! - válaszolta.
- Csaj? - kérdezte TaeHyung.
- Áh, nem gorilla… te idióta, hát, ha nem pasi, akkor jó hogy csaj. - válaszolt a cinikusan.
- Mi a neve? - kérdezte SeokJin.
- Park MinAh.
- Miért olyan ismerős nekem ez a név? - és elkezdte vakargatni a nem létező szakállát JiMin – Mondott valamit hogy mi a beceneve?
- Igen, az óra után megkért mindenkit, hogy hívja Lucynek!
- Tudtam, akkor azért volt olyan ismerős a neve. - csettintett egyet.

   Ennek hallatán JungKook szó szerint hanyatt esett. Így immáron a földön feküdt kiterülve, testével pedig csillagot formált. A név hallatán és spontán visszaemlékezés miatt ismét összerezzent. Szemei előtt lepergett az elmúlt hét eseménye az, amikor nem vette észre Lucyt az étteremben, a rémálmok sorozata, és az elmúlt emlékek az, amikor együtt játszottak a homokozóban. Legbelül, magába elhatározta, hogy mihelyst vége lesz az első tanítási napnak megkeresi a lányt, és elé áll.
- Kook veled meg mi van, úgy kidőltél, mint akibe belecsapott a villám. - mondta YoonGi viccesen.
- Bocs, megszédültem, nem pihentem ki magam - hárította el.
- Ügyes voltál maknae... jól áll neked a föld. - kiáltott oda Mint, minek hatására, a körülötte lévő összes lány elkezdett nevetni.
   A lányok és a fiúk csoportja között jó ha volt úgy tíz méter. Még nyugodt hangnemben is a két csapat között érezhető volt a feszültség, de most már, hogy Mint elindította, azt a bizonyos lavinát, így már szemmel láthatóvá vált ez az ellentét.
- Az új csaj igen hamar beilleszkedett az iskolamenő csajai közé. – mondta kissé flegmán, HoSeok.
- Mi? Melyik az? Hol? Melyik az? - ugrott fel helyéről JungKook és már HoSeokra is ugrott, akit majdnem felborított nagy lendületével.
- Mi az öcskös, csak nem csajozhatnád, van? - szólt be NamJoon
- Állj le vagy szétverlek. - fenyegetőzött JungKook.
- Gyere-gyere - provokálta tovább a leader.
   A lányok nagyokat derültek a fiúk kakaskodásán. Egymásnak kezdtek el sutyorogni a fiúk nevetséges viselkedése gyanánt. 
- Mi az fiúk nem bírjátok a gyűrődést? Vagy csak ennyire csaj hiányotok van? - kiáltott vissza Mint, mire a fiúk lefagyva egytől egyig rájuk néztek.
- Állj le kis csillag, a végén még a fényed el fog tűnni…
- Azt kötve hiszem YoonGi, én mindig ragyogni fogok, nem úgy, mint te.
- Na, majd meglátjuk.
- Srácok hagyjátok, már abba szükségem van még a dobhártyámra, na! Most már csend legyen! - szólt közbe Lucy, füleit fogva. A lányok pedig csodálkozva néztek az amúgy eddig csendes Lucyre.
   HoSeok odasétált JungKook mellé majd a fölébe súgta, hogy ő az a lány. A fiú, csak nyelni tudott egyet, semmi hang nem jött ki a száján. Pislogni is alig mert, hiszen félt, hogy eltűnik onnan, úgy mint a szivárvány.  Nem győzte csodálni a lányt, minden egyes részét részletesen végignézett és próbálta összehasonlítani a régi énjével. A lányok becsengő előtt felálltak a padoktól és elindultak a főépület felé elől haladt MinJeong mögötte DoHee, leghátul pedig Mint és Lucy.  Lucyben feltámadt ismét a hiány érzése, így reflexszerűen nyakához kapott.
- Lányok, elhagytam a nyakláncom… Visszamegyek, megkeresem.
- MinAh, akarom mondani Lucy - JungKook a név hallatára visszafordult - Majd veszel majd másikat! 
- De nem lehet, azt a nyakláncot egy nagyon fontos embertől kaptam nem hagyhatom el… mihelyst tudok, utánatok megyek, jó?
- Rendben van, de ne feledd el még öt perc és becsengetnek a második órára, ami neked Japán lesz.
- Igyekszem. - sietve szaladt vissza a padhoz, oda ahonnan elindultak pár perccel később.

   Először vagy háromszor körbesétált a pad körül, majd leguggolt megnézte közelebbről is a földet. A nagy keresésből egy ismeretlen hang zökkentette ki.
- Szia, MinAh! - ijedten fordult hátra.
- Oh… szia - válaszolta félvállról hátra nézve.
- Emlékszel még rám? - kérdezte a srác, amire a lány felállt közelebbről megnézte az arcát. 
- Igen, te vagy az a srác, aki zaklatta a bácsit, igaz?
- Nem csak én, de lényegében igen! - mosolyodott el.
- Örülök, JiMin a találkozásnak. - mosolyodott el, kezet fogott vele és már sietett is vissza az órájára.
   Ahogy visszatért a fiúkhoz, úgy halmozták el az egyre személyesebb kérdésekkel. JungKook adrenalin szintje úgy lett egyre magasabb, majd mikor már nem bírta, mindenkit ellökött JiMin közeléből elé állt és agresszív hangon rákezdett.
- Mi volt ez az előbb?
- Baráti találkozás - adta elő magát Jimin és egy huncut mosolyt húzott szájára. JiMin reakciója miatt, JungKook keze ökölbe rándult és egy hirtelen mozdulattal szájon ütötte az előtte álló JiMint, aki az ütés nagysága miatt a földre esett. Szája kicsattant és elkezdett vérezni.
- Mi a fészkes fenét művelsz? - ordított rá a földről, majd felpattant és már majdnem Kooknak rontott, de TaeHyung és YoonGi lefogta.
- Bocs, elkapott a hév.
- A hév, mi? - látszólag nem érdekelte mit mond Kook, de folytatta - Ismered a csajt?Igazán bemutathatnál akkor neki.
   JungKook keze ismét ökölbe szorult érezte, hogy megint meg fogja ütni, de SeokJin megfogta a vállát, egy biztató mosolyt küldött felé, majd pedig beinvitálta órára, hogy ezzel is elkerüljék a lehetséges további konfliktusokat. Erősen megrántotta a vállát és elindult a saját órájára. 
   Főhős fiúnk elméjében az a pillanat lebegett, amikor átadta JiMin Lucynek a követ. Ebből az elmélázott gondolkodásból az utolsó óra csengője emelte ki. Az utolsó órán véglegesen eldöntötte, hogy megkeresi Lucyt és elmond neki mindent. Órák után az oskola nagy kapujára támaszkodva várta a megfelelő pillanatot.

   Ebben az időpontban sok diák végzett, így sokan hagyták el az iskola épületét, minden lányt végig nézett, de egyik sem az volt, akit ő keresett. A diákok között volt az új japán nyelv tanár is, akit csak így ránézésre már nem kedvelt. A tanárnő megállt a kapu előtt, akihez egy lány lépett, megölelték egymást és egy autóhoz sétáltak. A tanárnő ült be először, majd másodjára a lány, aki nagyon hasonlított Lucyre. a lány még utoljára az iskola felé nézett és beszállt. JungKook kőszoborrá dermedt, akinek a szíve a torkában dobog. Percek elteltével az autó még mindig nem indult, kicsit feloldódva visszatámaszkodott a kapunak, ekkor kinyílt az autó ajtaja és kiszállt belőle Lucy, az autó pedig elhajtott.
   A lány egyedül sétált el abba az irányba, amerre az autó is ment, JungKook pedig követte, persze csak tisztes távolból. Miután elhaladtak az iskola körzetétől úgy ötszáz métert a fiú felgyorsított és addig a sebességig, amíg be nem érte Lucyt és meg nem tudta érinteni a vállát.  Mikor megfogta a vállát és a lány ránézett minden eddigi rossz érzése elhagyta ismét erőre kapott. A lány értetlenül állt előtte, aki csak annak ragyogó szempárjába tudott nézni. Minden kétsége elszállt, ez a lány biztos hogy Lucy.
- Segíthetek? - kérdezte a lány.
- Végre… - csuklott el a fiú hangja. Ösztönösen közelebb lépett hozzá és megölelte. 
Teljesen lesokkolva állta a lány az ölelést, nem tudta elképzelni, hogy ezt most mire is vélje. De elfogta egy DeJaVu érzés, ami nem tántorított mellőle. Szíve erősebben kezdett el dobogni, boldogságot árasztott magából, de ép esze azt mondta neki, hogy ez így nem jó. Maga elé csúsztatta kezét és erősen ellöket magától a tolakodó fiút.
- Nem értem, mit képzelsz te magadról, hogy lehetsz ilyen nyomulós?! - hátat fordított az előtte álló megszeppent fiúnak és elindult még gyorsabban. De alig, hogy tett volna pár lépést JungKook megfogta a karját és visszafordította.
- Ne haragudj… - tette hozzá lehorgasztott fejjel - én… én csak…
- Igen?

- Én csak szerettem volna megnézni valamit.
- Mit? - értettlenül állt az eset előtt, de valami azt sugallta belülről, hogy jó úton jár, így visszakérdezett.
- Megmutatnád nekem a nyakláncod? - kérdezte félve, de annál ártatlanabbul. 
- Miért érdekel téged a nyakláncom?
- Kérlek, csak mutasd meg! - hangja könyörgővé vált.

Lucy pólója alól előhúzta medálját és a fiú felé tartotta. Miután a fiú jó alaposan szemügyre vette a medált. Nagy mosolyt engedett el, és a szívéhez nyúlt, jobb kezével.
- Mi az? Valami… baj… van? - a lány arcába szökötta vér, és elpirulva állt JungKook előtt - Csak… nem…? - tette szája elé kezét.

JungKook inge alól előhúzta medál másik felét majd a két felet eggyé olvasztotta. Lucy szemében könnyek gyűltek össze, mikor meglátta, hogy a két fél tökéletesen passzol egymáshoz. Mindkettőjük szemében öröm könnyek gyűltek, Lucy JungKook nyakába ugrott, a fiú pedig a lány derekánál fogva húzta még közelebb magához. Letette a földre és megtörölték egymás könnyes szemeit. Nagyot nevettek az előbbieken és beszélgetve tovább indultak.
   Útközben beszélgettek, nevetgéltek és egymást szórakoztatták a különféle történeteikkel. Útközben az egyik utca sarkán megláttak egy nagy játszóteret és abban egy homokozót. Mind a ketten egymásra néztek, mosolyra állsz szájuk, úgy mintha mind a ketten arra várnának, hogy a másik feltegye a kérdés.
- Kook, szerinted jók vagyunk még egyre? - törte meg a csendet Lucy.

- Nosztalgiázni, persze! - válaszolta határozottam, Kook.

- Verseny?

- Verseny!

- 3… 2… 1… Go! - kiáltotta a lány, már futott is volna, de a fiú derekánál fogva visszahúzta, hogy ez által ő kerüljön előnybe, hátra fordította és elengedte a fiú szaladt a homokozó irányába és mögötte pedig a lány. Mind a ketten kifulladva értek a homokozóhoz.

- Kis csaló, vagy Jeon JungKook, aljas csaló vagy… - mondta egy levegővel, majd levegőhiány miatt kezével rátámaszkodott a fiú vállára és úgy nézték a temérdek homokot.
   Belemerültek a nagy játékba, Iskolai egyenruhájukon egyre kevesebb volt az olyan hely nem volt homok. Alagutat ástak és várakat építettek. Újra átélték a régmúlt eseményeit. Körülöttük a kisgyerekek is nagyobb kedvvel játszottak a homokozóban.
- Jó a homokvár építési technikát. - dicsérte meg Lucyt.

- Jó tanárom volt… - mosolyogva nézett fel tanítójára.
- Lassan indulnunk kell, mert a végén még a szülei aggódni fognak.
- Miért? - mondta nyafogva - Tieid nem?

- Nekik az a csoda, ha este 10 előtt haza érek!

- Az igen… - tapsol - gratulálok. 

- Ne kötekedj, mert megjárod… - fenyegetőzött nevetve JungKook.
- Jaj, de félek… - szól vissza a lány.
- Ajánlom, hogy fuss…

   Lucy egyből felállt s futásnak eredt, de hiába a nagy előnyt JungKook könnyedén utolérte. Derekánál fogva visszahúzta, mire Lucy majdnem felsikoltott, de gyorsan Kook szájára tapasztotta jobb tenyerét. A másikra mosolyogtak és elváltak egymástól. Kook visszasétált és a földről felvette a táskákat, mind a kettőt hátára tette, úgy sétáltak egymás mellett.

   Este hét óra fele járt az idő, végigsétáltak a Han-folyó partján a naplementében, miközben beszélgettek, a múltról, és arról hogy mi is történt ez alatt a 10 év alatt.  Kevesebb mint félórányi séta után megérkeztek Lucyék házához.
- Itt laktatok akkor is, ugye jól emlékszem? - és végigmérte a házat tekintetével.
- Igen, csak most jobb - szemét a házra majd a fiúra vetette - Fejlettebb.
- Nagyszerű… - halkult el a srác.
- De most mennem kell be. Még nem fedtem be a könyveimet. Légy jó, szia.
- Szia - lehajtott fejjel állt a kapuban. Lassan felemelte fejét és észrevette, hogy Lucy sem mozog olyan gyorsan mint, ahogy eddig tette. JungKookben volt egy késztetés, ami arra ösztönözte, hogy megmozduljon. Lábai egymás elé pakolta, egyre gyorsabban. A ház ajtajában utolérte Lucyt, maga felé fordította és megölelte jó szorosan. Arcát hajába fúrta, és még erősebben ölelte. Hajának édes vaníliás illata van. Lucy egyből viszonozta, ezt a szép gesztust. Karjait iksz alakban hátához tapasztotta fejét pedig mellkasához nyomta oldalasan. Lassan szívük átvette a másik dobbanásának ütemét, így már azok is egy ütemre dobbantak. Kook kicsit kiegyenesedett és Lucy fülébe súgta, azt, amit a szíve diktál.
- Kérlek soha többet ne tűnj el! 

4. rész - A közmunka

„ Ott állok a sötét utcán és két gyermeket nézek. Egy fiút és egy lányt. Körülöttük minden sötét és csak ők és én vagyunk egy-egy fényoszlop állttal megvilágított helyen. Ők nem látnak, és nem hallanak engem, csak én őket. Játszanak. Pontosabban mondva homokoznak. Közelebb megyek, de arcukat nem látom, olyan mintha nem lenne arcuk. Eltelik egy kis idő, két felnőtt férfi jön. A lányt jobbra, míg a fiút balra viszik, külön utakra. A kis csemeték rúgkapálnak majd egyszer csak a nagy sírás átvált mély nyomasztó csenddé. Alattam meg nyílik a föld és zuhanok. Zuhanok a föld középpontja felé, és érzem, ahogy minden körülöttem egyre melegebb. Zuhanok… de nem tudom hova és hogy miért? Kis idővel később a fiú arca jelenik meg előttem, szívem megdobban „Én vagyok az” – mondtam. Zuhanás közben látom, hogy gyermekkori énem kinyújtja, kezét egy autó után majd ordítsa. „LUCY!” De válasz nem jön. Földet érek, de immáron egy poros piszkos helyre. Hamarosan magamhoz tértem, fejem megfogtam, mert éreztem, hogy fáj. Fekvő pozícióból ülő pozícióba helyezem testem és úgy nézem a szemem előtt történő eseményeket. Egy nő, egy gyönyörű nő sétál oda a fiúhoz, aki mellet már, nincs a lány. Ölébe veszi a tetőtől talpig homokos fiúcskát, jobb kezével megigazítja az kis világoskék pólóját, majd így szól „Gyere, JungKook menjünk haza!”… –Anya- Mondtam hangosan, de hiába, hisz nem hallotta. Mikor megfordult a nő, olyan volt mintha szívemet tépték volna szét. A nő… akit anyámnak hittem… nem volt más… mint… Lucy. „De miért vagyok a kezében?– gondolkoztam. Majd leülnek egy padra és ott beszélgetnek, én is odamegyek, leülök Lucy mellé. Kezemet hátához akarom érinteni, de nem megy, átsuhan testén a karom. Olyan, mint egy szellem. Majd bársonyos hangján megszólal „Fiam!” – Fiam? –kiálltok fel, nagy megdöbbenésemre – „… apád… Édesapád meghalt!” Jelentette, aki a felnőtt Lucy. A kis JungKook anyja ölébe borult és sírt. „De ki a gyerek apja?” – kiáltom le az előttem ülő nőt, aki féltően öleli gyermekét, miközben fejét mellkasához szorítja, hogy úgy is érzékeltesse gyermekével, hogy fontos számára. Majd egyszer csak a nő azaz Lucy fejét felemeli az akkor már csillagos égre. Nem bírtam tovább, meg kellet tudnom ki az apám, vagyis a gyerek apja, ismét kiáltottam. „Lucy… mond el… kérlek… ki a gyerek apja?” – mondtam a végét már könnyes szemekkel néztem rá. ~ „Szóval meghallotta!” Gondoltam.  Fejét felém fordította s, a szemembe néz. Kedves mosollyal és egyszerűen ellenállhatatlan szerénységgel válaszol nekem „Te vagy az apja, JungKook!” - El sem hittem, amit hallottam, „hogy én?”  Meg akartam ölelni „családomat” de hiába kicsúsztak karjaim közül. Elkezdtek aranysárga fényben úszni. Akárhogy, és akármilyen erősen is szorítottam magamhoz őket, nem tudtam őket maradásra bírni. Eltűntek, és nyomukba csak apró csillagok maradtak mik egyszer-kétszer még felvillantak, és amiket a végén elnyelt a homály. Alattam a föld ismételten megnyílt, megint zuhantam, előttem Lucy és az én gyermekkori arcom lebegett, de egyikük sem mosolygott. Sírtak. – LUCY – kiabáltam utánuk, de ők csak egyre-egyre távolabb jártak tőlem, mikor elnyelt engem a feneketlen mélység!” 

- Lucy! - Kiáltotta az éjszaka kellős közepén felriadt fiú, miközben szívhez kapott és hangosan zilálni kezdett.

- Két hete csak ezt álmodom, mi van velem? – kérdezte.
   Egyre gyorsabban vette a levegőt. Erőt vett magán és kisétált a fürdőszobáig, ott a mosdókagyló szélére támaszkodott és lehorgasztott fejjel nézte annak alját, miközben még mindig, igen gyorsan kapkodta a levegőt. Felemelte fejét és a tükörbe nézett, meglepődve vette magán észre, hogy igencsak elvan, aludva a haja, és hogy teljesen bele izzadt ebbe a rémálomba. Hideg vízzel megmosta arcát többször is. De hatástalan volt. Így hát, arra az elhatározásra jutott, hogy ismételten le zuhanyozik. Levette fehér testpólóját, ami egyben a pizsama pólója is volt, majd pizsama nadrágját is és beállt a zuhanyzóba. Megfelelő hőmérsékletre állította a vizet. Tíz percig csak ott állt a zuhany alatt, miközben jobb kezével a falat támasztotta, és fejét a tökéletes vízsugár alá nyomta. Húsz percnyi „felesleges” vízfogyasztás után kiszállt a zuhany alól, megtörülközött és visszaöltözött pizsama ruhába. Nem volt kedve visszakúszni az ágyába így hát, lehajtotta a WC ülőke fedelét ráült és úgy aludt el.
   Másnap reggel anyukája menne be a fürdőszobába, amikor meglátta, hogy legkisebb fiacskája elaludt a WC-n ülve.

- Már megint, rémálma volt! – mondta miközben ingatta jobbra és ballra a fejét.

Leguggolt a WC-n ülő fia elé két kezét térdére rakta és kellemes, lágy, de szerény hangon fel kelltette fiát.

- JungKook, ideje lesz vissza menni, aludni az ágyadba, hisz a fürdőszoba nem csak a tiéd. – mosolyodott el

Közben az anya a fiú vállát megfogta és úgy nézett fia lehunyt szemébe. Riadtan nézett fel Kook anyjára, majd rá kiabálta.

- Lucy! – és nyakába ugrott.

- Fiam, én az anyád vagyok, de hívhatsz Lucy-nek is, ha neked az úgy jobb, de ha így folytatod, anyát kirúgják a munkahelyéről, mert elkésik – mondta egy szám harmadik alakban.
   Kook belenézett anyja csillogó barna szemeibe, majd felállt, édesanyjával együtt, megölelte és felsóhajtott majd anyja fülébe súgta: „De jó hogy csak egy álom volt!”

- Menj a szobádba, és még aludj, egy kicsit még csak reggel 6 óra van! Már csak 2-3 hét van az iskolakezdésig pihend ki magad, mert a tizedik nehezebb lesz, mint a kilencedik.  - Illedelmesen szót fogadva anyjának, megtette amire kérte. Délben jött fel Mr. Jeong, hogy felkeltse még alvó fiacskáját.

- KOOK! – kiabálja, az apa miközben kicsapja az ajtót - gyere ebédelni.

- Ha? – nyöszörgi ki Kook.

- Semmi „Haa” Gyere ebédelni és kész!

   Felült az ágyon törökülésbe megfogta fejét és maga elé bámult. Tíz perccel később felállt és elment átöltözni. Lement megebédelt és éppen hogy befejezte az ebédet már barátai Suga, J-Hope és Jimin már csengettek is, hogy elkérjék otthonról a banda legfiatalabb tagját.

- Apa, én most elmegyek, majd este fele jövök haza. Telefon nálam, ha valami van, hívj!

- De itt lenne az ideje, hogy átnézd a múlt évi tananyagot, hogy jobbak legyenek az év elei felmérőid.

- Majd megcsinálom, úgyis van még egy fél hónap a suli kezdésig.  - Azzal kilépett az ajtón és már mentek is a megbeszélt találkozó helyre. A közeli park

tökéletes volt ehhez, szóval ott már várta őket SeokJin , NamJoon, és TaeHyung.  Mindenki mindenkivel pacsizott egy sort, majd a vezető vagyis NamJoon feltette a nap kérdését.

- Mit is csináljunk ma?

- Valami ötlete van valakinek, csak mert nekem semmi sincs. – jelentette ki SeokJin, miközben elült egy padra.

- Hé, srácok mi lenne, ha elmennénk abba a király boltba, ami a Han-Folyó partjánál lévő üzletsornál van, és ott megnéznénk a gördeszkákat?

- Ez jó ötlet! – ujjongott mindenki.

Miért pont a Han-Folyó partjához. Miéééért? – nyafogott JungKook.

- Miért, tán’ baj? – kérdezte NamJoon.

- Még mit nem… - válaszolta JungKook a végét elharapva.

- Akkor, ha senkinek sincs ellenére akkor akár indulhatunk is. – Jelentette ki Suga és már indultak is.

   Alig fél órányi sétálás után meg is érkeztek, ahhoz a bizonyos bolthoz. Úgy döntöttek, hogy inkább kívülről figyelik meg a benti értékesebbnél-értékesebb gördeszkákat, sapkákat és az egyéb vagány stílusú holmikat. A bolt előtt a srácok elkezdtek baráti alapon lökdösődni. Szokásukhoz hűen, ezt csinálták. Ez a lökdösődés addig fajult, míg az egyikük meg nem lökte JungKookot, olyan szinten, hogy az egyenesen a kirakatnak repüljön, és azzal a lendülettel betörje annak üvegét. A többiek megijedtek és elfutottak, barátjukat pedig otthagyták a bajban és az üvegszilánkok között. Egy perc sem tele bele és már jött is a nagydarab, biztonsági őr aki, a boltba bevezette a „bűnözőt” és ott leültette egy székre mondván "Itt most megvárod szépen a rendőröket!” Alig telt bele tíz perc és már ott is voltak a rendőrök. Rá öt percre pedig, JungKook apja is megérkezett. A fiatal „bűnöző” elmondta, töviről-hegyire hogy mi is történt, majd az egyik rendőr megszólalt.

- Mivel még nem nagykorú ezért nem büntethető, így hát közmunkára kell mennie, hogy a büntetését letöltse.

- Hogy mi? Közmunka?

- Igen.

- Apa csinálj, valamit! – könyörgött apjának a fiú.

- Nem Kookei, ezúttal te fogod magad kihúzni a slamasztikából. Tanuld meg, hogyan kell felelősséget vállalni a tetteidért

- Na de apaaa…

- Semmi de! Rendőr úr és akkor mit kell csinálni a bajkeverő fiamnak! – lenézett a széken összekuporodva ülő fiára, rosszalló tekintettel, összefont karokkal.

- Felhívom a rendőrfőnököt és megkérdezem, hogy mi legyen a fiúval. - A beszélgetés után feszült csend lett úrrá a boltban. Amit a rendőr ismételt megjelenő jelenléte tört meg. Elmondta, hogy mire is jutottak a rendőrfőnökkel való beszélgetés után, amire mindenki különböző módon reagált.

- Öcsém… Nem lehetne kicsit később kezdeni? – Nyavalygott JungKook.

- Hahaha… na, erre kíváncsi leszek! JungKook meg a felszolgálás! – nevetett az apa.

- Na, akkor gyakori vendég leszek ott, az is biztos! – mondta nagyokat kacagva az eladó.

   Az ítélet ki hirdetés után apa és fia eltávozhatott a „tetthelyről” egyetlen feltétellel, hogy holnap már kezd is az újdonsült munkahelyén, Kook. A fiú elindult megkeresni barátait így hát elment a mai nap találkozási helyére. Jól gondolta, hiszen mindenki ott volt. Kérdezősködtek, hogy mi is történt az eset után.

- Köszi, szépen srácok, hogy ott hagytatok a szarban. Nagyon kedvesek vagytok, mondhatom és igen jó barátok – pattogott JungKook – most miattatok közmunkára kell járnom, minden egyes nap, iskolakezdésig!- Kook idegkitörése után mindenki elkezdett nevetni, nem tudom, lehet azért mert, hogy olyan „szerencsétlen” hogy csak ő kap ilyen melót vagy csak, pusztán azért mert, hogy olyan bénán jól adta elő magát! Na, szóval, volt olyan, aki a földön fetrengett a nevetéstől, és volt olyan is, aki szimplán a nem létező sörhasát fogta.

- Ez nem vicces – folytatta miközben már ő maga is nevetett balszerencséjén – ez egyáltalán nem vicces, nem ti fogtok egy étteremben felszolgálót játszani két héten keresztül reggel öttől este hétig! - Erre mindenki még jobban elkezdett nevetni, még az illetékes személy is. Miután lecsendesedtek a kedélyek, egytől-egyig mindenki bocsánatot kért JungKooktól, amiért ott hagyták őt. Estére a fiúk többségében volt alkohol. Az óra már jóval elhagyta az éhfélt, de még az újdonsült Pincér még most sem aludt, sőt még a háza közelében sem volt. De a hajnali órák után már haza is ért és már álomra is hajtotta fejét. 

Egy új nap, új esélyek és egy új barát és egy új munkahely. Ah, milyen szép párosítás. Szerencsére az étterem nem volt olyan messze a fiú lakásától, így nem kellet „viszonylag” korán kelni.  Fél ötkor felkelt  és már készült is a munkába.

- Apám, el fogok késni, ha nem sietek.

    Reggel öt óra és Kook még nincs a munkahelyén. Öt perces késéssel igaz, de megérkezett. Kapott egy kis fejmosást, miszerint ide pontosan kell jönni. Az első nap eléggé nyögvenyelősen ment, akarta is csinálni, meg nem is. Még az nap este összehívott egy találkozót a srácokkal és külön egyet Kimi-vel. A srácoknak is ugyan azt mondta, mint Kiminek.

- Szeretném, ha a munkahelyemen tartanánk a dolgozó- vendég szerepét. Szóval, azt szeretném, hogy csak a munkán kívül beszélhessünk barátként, és a munkában meg tartsuk meg a tisztes távolságot. Ugye értitek, hogy miről beszélek?

- Igen, persze! – Mondták egyszerre a fiúk és egy másik időpontban, de ugyan azon a napon Kimi is!

Ahogy teltek múltak a napok a srác úgy jött bele egyre jobban a munkába, úgy barátkozott össze a munkatársaival és úgy lett egyre kedvesebb a vendégekkel. De azonban Kimi kitalált egy tervet, hogy hogyan hozhatná össze a két régen látott barátot. A terv nagyon egyszerű volt, ami csak négy fázisból állt.

1.     Lépés: Ő és Lucy odamennek abba az étterembe, ahol Kook dolgozik.

2.     Lépés: Kérik, hogy JungKook legyen a felszolgálójuk

3.     Lépés: Bemutatja egymásnak a két egyént

4.     Lépés: És a végén mindenki ujjong és Happy! 

- Szia Lucy, van egy nagyszerű étterem a belvárosban van kedved eljönni velem? – kérdezte telefonon keresztül Kimi.
- Oh, ez remek ötlet, mikor és hol találkozunk?

Ilyen a felszolgálók ruhája

- Holnap, olyan délután 1 óra körül érted megyek az úgy jó lesz?
- Tökélet.
- Akkor most megyek, légy jó, szia!
- Szia, Kimi.

   Másnap Kimi pontosan délután egykor ott volt Lucy házánál. Alig telt bele harminc perc, már ott is voltak az étterem előtt.
- Készen állsz? – kérdezte Kimi.
- Mégis mire? Ez csak egy étterem… - értetlenkedett Lucy. 
- Igaz… - hallgatott el Kimi.

   Beléptek, és egy igen elegáns pincér jött eléjük köszönteni őket. Kimi észrevette, hogy az a pincér JungKook, és a fiú is észrevette a Kimit, csak nem tudta, hogy ki a mellette álló lány. A pincér odavezette a két lányt egy szép asztalhoz, ami a sarokban volt, mind a kettő lánynak egyesével oda ment és kihúzta a széket. Úgy, mint egy igazi úriember. A pincér Kook elment a menülapért, majd miután visszament bele is kezdett a szokásos szlogenbe.

- Üdvözlöm önöket, éttermünkben, remélem, jól fogják érezni magukat és remélem, hogy meg lesznek elégedve a kiszolgálással is. Ha választottak kérem, szóljanak, és mihelyst tudom, hozom önöknek, hölgyeim. – Azzal meghajolt a pincér már indult vissza.

- Elnézést pincér úr… - szólt közbe Kimi. 

- Igen hölgyem…

- Ön mit gondol a barátnőmről? - a fiúnak és a lánynak a pillantása találkozott. Mind a kettőjük szíve elkezdett hevesebben verni, de egyikük sem vette észre a másikat.

- Újonc gyere vissza a pénztárhoz – kiabálta az egyik munkatárs.

- Elnézésüket kérem, most mennem kell – elmosolyodott és hátat fordítva elment.

- Lucy, várj meg itt, elmegyek a mosdóba! – mondta Kimi, és már ott sem volt. JungKook után ment, aki akkor már a pénztárban állt.

- Kook el kell mondanom valamit!

- Kimi, ne most ez a munkahelyem, nem emlékszel mit beszéltünk meg?

- De… Kook az a lány…

- Semmi de – szakította félbe JungKook – mondom ez a munkahelyem, ha akarsz valamit majd este hét óra után, miután lejárt a munkaidőm és most kérem, foglaljon helyet, és ha választott a menüpontokból, majd akkor kérem, szóljon. – azzal Kimi sarkon fordult, de féloldaliról még mormogott még egyet. 

- Hülye vagy, JungKook! – mondta durcásan.

    Kimi visszament az asztalhoz, tíz perc múlva már mind a ketten választottak valamit, ami jó ebédre. Leadták a rendelést a pincér majd negyed óra alatt fel is szolgált.  Az ebédet éppen hogy befejezték Lucyt már telefonon is keresték, hogy menjen nagyon gyorsan haza, mert el kell utazniuk Busanra egy üzleti tárgyalásra, ahol a családnak is részt kell vennie. Lucy hívott egy taxit elköszönt Kimitől és már ment is ki az étterem elé, hogy ott várja meg a taxit.

- Akkor ezt felesben fizetünk. – és már nyomott is egy kis pénz barátnője kezébe.

 Kimi elindult a pénztárhoz hogy kifizesse a mai ebédjüket. Oda adta a pénzt JungKooknak, aki a pénztárba tette, megköszönte, hogy ezt az éttermet választották. Kimi nem bírta tovább, így egy féloldalas mosoly keretei között közölte a fiúval a fájdalmas tényt.

- Egyébként az a lány velemm Lucy volt!

A fiú ennek hallatára, mint akit puskából lőttek ki, olyan gyorsan szaladt az étterem elé, hogy még utolérje a lányt.     Az étterem előtt jobbra- majd balra nézett. Mikor a tekintete a jobboldali irányba tévedt, észrevette, hogy egy lány éppen egy taxiba ül be. Minden erejét összeszedte a végső hajrára és elkezdett futni miközben az ég csatornái megnyíltak és úgy kezdett el szakadni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Az alig százötven méteres távolt, majd húsz-harminc másodperc alatt tette meg. De még ez is túl lassúnak bizonyult, hisz mikor már oda ért a taxinak már hűlt helye sem maradt. 
    A fiú térdre ereszkedve, fejét lehajtva pásztázta a vizes betont, amin már kisebb nagyobb víztócsák hevertek, a nagy esőzés miatt. Erőt vett magán és a térdelő kutyapózból a még mindig pincérnek öltözött fiú felállt és a sötét elborult égre vetette tekintetét. Haja, ruhája mindene csurom víz volt már. Arcára a rá eső, esőcseppek olyanok voltak mintha sírna, és minden egyes csepp égett az arcán. Hirtelen egy esernyőt vélt felfedezni a feje fölött, mikor ránézett az illetőre, kissé meglepődve, de megnyugodva mondta.
- Tíz év alatt, ez hányadik botlásom, amit nem kellet volna elszenvednem, ha rád hallgatok?
- Tizenötödik.
- Legközelebb szerinted észreveszem őt?
- Bízom benne. – nyugtatta Kimi és kezét a fiú vállára tette – ideje lesz haza menni!
- Még nincs vége a munkaidőmnek!
- Majd beállok én helyetted! Pihend ki a mai nap eseményeit, meg úgy a többit is. De ne feledd három nap és kezdődik a suli.
- Köszi! - egy nyers mosollyal meghajolt és elindult a lelkiekben kissé megzuhant fiú.

    Azzal a fiú folytatta útját az esőben, Kimi pedig vissza az étterembe. Aznap este JungKooknak megint az a rémálma volt, ami két hete üldözi őt. Az éjszaka közepén ismételten felült ágyára, felkapcsolta éjjeli szekrényén lévő lámpáját, fájó fejéhez kapott, úgy mint egy őrült magában kezdett el veszekedni.

- Miért kell zaklatnod engem? Miért Lucy? Miért teszed?- JungKook, szerencse csillaga felragyogott az immáron tiszta égbolton.